Kereső toggle

Reality show a Hősök terén

Szerencsés, ha egy nemzet békeidőben is háborúra készül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jött egy idősebb úr, aki egy újságot árult a tömegben 150 forintért,
amelyért a látogató úgy, ahogy mindenki, 200 forintot adott, és azt kérdezte:

Ön szerkeszti, uram?

– Igen – bólintott.

„Na ez kell, ettől okosabb lesz az ember” – idézi a címlapon a szerkesztő a
mátyásföldi református hölgy mondatát. Az emberek ezekben a percekben leginkább
telefonálnak: „A szobor előtt”– válaszolják a „Hol vagy?” kérdésre. Ez mindig
egy kis magyarázatot igényel, mert a Hősök terén sok a szobor. Árpád – hangzik
aztán.



Fotó: Vörös Szilárd

Miért tetszett eljönni? – kérdeztem.

– Azért, mert ez egy olyan ország, ahol negyven éve dolgozom, de a házamat
mégsem tudom felújítani, hitelt nem kapok rá, mert öreg vagyok, pedig bontási
engedélyem is van már, és tudja, dolgoztam egy bizonyos nemzetiségű családnál
itt Pesten, akik sehol sem dolgoztak, csak idejöttek, a hazájukban maradt
családtagok sem dolgoztak, azt mondták, egyetlen feladatuk a szaporodás. Miért
nem mondhatjuk ezt mi, magyarok? – könnyek szemében. Hogy nem dolgozni kell,
hanem tanulni és szaporodni? Tudja, tíz gyereket neveltem fel. Aztán itt tartok,
mert mindegyiknek van saját baja. Néha már azt gondolom, mindenkinek egyszerűbb
lenne, ha szépen felkötném magam, akkor nem kell rám költeni. Anyai gesztus.

Ne tessék ennyire...

– Miért? Maga még fiatal. Van gyereke?

Van.

– Hát akkor majd meglátja hatvanévesen, miről beszélek, de ne adja Isten.


És ez itt mire jó? Ettől változik valami?

– Számomra, és sokan vagyunk itt ilyenek, ez az egyetlen remény.

Az egyenruhás menetelés látványa? Ez a neonáci csinnadratta? kérdezi a fiatal
látogató, halkan.

– Igen. És ez nem nácis, hanem hazafias. Mi merünk magyarok lenni. A fiam is
köztük van.

Keresztény itt mindenki. Akkor hogyan lehet gyűlölni, és miért lesz ez jobb
nekünk?

– Hagyja ezt abba, uram – szól az idősebb férfi mellőlük –, mert nem állok
jót magamért. Úgy látom, egy szót sem ért. Tanult maga történelmet?

Igen. Hallottam például pozitív és negatív nacionalizmusról.

– Azt én is tanítottam.

Tanár?

– Igen. Mi szél hozta?

Beszélgetek. Nem lehet?

– De lehet. Itt mindenki ügyel a rendre. Mert minden botrány másnak kedvez.
De ha nem tudja, hogy ki miért van itt, akkor maga miért jött ide?

Azért, hogy megtudjam, ki miért jött oda, ahová én nem jönnék.

– Akkor kérdezzen.

Tanár úr szerint mi értelme van ennek?

– Akkor elmondom azt, amit itt ma mindenki hallani fog: szerencsés, ha egy
nemzet békeidőben is háborúra készül.

Aztán értelmetlen, rövid vita, visszafogott düh. Arrébb megy a látogató. Amikor
megérkezett, talán Cionista bölcsek címmel látott egy könyvet ezerötszázért,
amelynek borítóján Dávid-csillag volt. Odébb egy lámpaoszlopra kentek fel egyet,
vélhetően még pénteken, hadd lássák a mai napon. Végül a Szépművészeti Múzeum
homlokzatával szemben, a tér közepén áll meg, a Medici-poszterral egy vonalban,
a korlátnak támaszkodik.

És akkor a tér közepére bevezető utacska két oldalán gárdisták vonulnak be,
kettes sorban. A túlsóknak jobbra át, ezen a felén balra át. Aztán lassú
léptekkel megindulnak a tömeg felé, kettéválasztják. A tömeg sűrűbb lesz,
viccesen komolykodó huuuú hangzik, az ijedtség paródiája. A gárdisták futó
mosolya. Ott maradnak velük szemben. A látogató előtt egy idősebb gárdista áll,
mögötte Medici, eklektikus fotó marad a retinán, a látogató pedig arra gondol,
mekkora tévedés részéről a gárdisták árpádsávos fekete sapkáját bézbólnak
gondolni. Magyar neve is van. Az se tudod? – vonja magát kérdőre. Aztán
megindulnak a befelé menetelők, hármas-négyes alakzatban, szakaszonként.
Igy-kittő, igy-kittő, igy-kittő.

A színpadon percekig öt dobot vernek. A látogató emléke szerint:
tá-tá-tá-titi-tá. A legvégén talán harmincfős gyerekszakasz. Gyerek? Ne mᒠ–
mondja a vidéki látogató pestiesen. A felnőttek ezerkétszázan lehetnek összesen,
erre jut a felületes számolással. Arra gondol, neki is van odabenn egy barátja,
nagyon rendes ember, jó humorú kőműves, a látogató a segéde volt, amikor
felújította a házát négy éve, de úgy gondolkodott ám, ahogy apja tanította: úgy
dolgozz, hogy arra rá tudd írni a neved.

Vigyázz, tisztelegj, pihenj, vigyázz, eskü. Beszédek. Hogy egy gárdista nagyon
válogassa meg a barátait. Szebb jövők. A legemberibb eset az, amikor egy
vöröshajú, szemüveges fiú kijön a sorból, és leül a kerítés lábazatára, mert nem
jól van. Nemecsek. Aztán még ketten. Az idősebb gárdisták arcán sajnálkozás
látszik, de nem ám a szegény, hanem hogy lehet itt rosszul lenni. A látogató sem
bírta sokáig. Sajnálja aztán, hogy otthagyta, mert azt hallotta, hogy itt
valakik seprűvel, partvissal, lapáttal akarták a teret kitakarítani a gárda
elvonulása után, lehet, hogy meg is tették. A köz tisztasága című szimbolika.

Pörzse tizedes beszél a látogató távoztában, Pörzse Sándor műsorvezető, aki nem
tizedes, csak Rőzse tizedes jutott eszébe a látogatónak, azután az Adjon Isten
kihangosítva, a tömeg és a gárda részéről a Szebb jövőt! Szálasi-szöveg zúg fel
válaszképpen Budapest kellős közepén. Körben rendőrök kisebb csoportokban.
Hátrébb rendőrIFA-khoz hasonló járművek. Aztán bohócosnak nevezi a közéletet a
színpadon valaki, amellyel a látogató ironikus kedvében még egyet is tudna
érteni, ám itt szerinte a főbohócok bohóckodnak. A Dózsa György úton városnéző
busz megy lépésben, minden buszon ülő arc feléjük fordul.

Vagy a Medici-posztert nézik?

Olvasson tovább: