Kereső toggle

Egy másik Magyarország

Adják-veszik a szemétből guberált tárgyakat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pókember, videomagnó, Philips borotva-darabok és Viktor Hugo. Andaxin,
Cavinton és mindenféle gyanús tabletta – mellette Leonardo: Utolsó vacsora
(gyenge másolat). Itt egy bádogkanna, ott egy bakelitlemez, s ha bírja a gyomra,
húsdarálót is vehet.

A hangulat egyedi, sokak szerint magyaros, nem másutt, mint a fővárosban, a
Verseny utcai bolhapiacon. Létezik itt egy hivatalos elárusítóhely is, a
piacolók szerint azonban csak az „elit” tudja megfizetni a 600-1500 forintos
helypénzt. A járdára viszont ingyen tehetik ki az árut – egészen addig, amíg meg
nem jelennek a közterület-felügyelők.

„Ide kéne ellátogatnia Gyurcsánynak meg Orbánnak egy kis élettapasztalatért”
– mondja Marcsi néni, aki egy tisztára mosott használt farmert száz forintért
kínál megvételre. Szinte mindegy az ára, csak elkeljen. Marcsi néni alig
hatvanéves, becsületes arcú, tiszta ruházatú asszony, hajléktalanszállón lakik,
és pillanatnyilag semmilyen rendszeres jövedelemmel sem rendelkezik. Korábban
kapott ugyan havi 17 ezer forintos segélyt, mára azonban ez is megszűnt. Kis
szatyrából előpakolt használt ruhái jótevőitől származnak, alkalmilag azonban
házimunkát vállal itt-ott. Az, hogy ebből hogyan lehet életben maradni, már a
művészet kategóriáját súrolja, s bizonyára komoly tanulságokat is rejt magában.
„Lopni, csalni, hazudni nem tudok, de valahogy élnem kell” – magyarázza portékái
jelentőségét. Az élet pedig többet jelent a törvény szabályainál – vagy a be nem
fizetett adónál.

Odébb Uri Geller félig letépett óriásplakátján éktelenkedő virtuális kanál
mellett folyik a „business”, amely valódi kanalakról, valódi – lestrapált –
konyhaeszközökről és ki tudja, honnan származó lomokról szól – egy átlagember
elképzeléseit felülmúló árukínálat mellett.

Rikácsoló női hang üti meg a fülem: „Hozzál vodkát, meg egy gyomorkeserűt!” A
hang gazdája egy fekete hajú férfinak üzen. Messziről látszik, hogy számukra a
bolhapiac – életforma.

Mások jövedelemkiegészítés érdekében érkeznek ide, Marcsi nénihez képest pedig
csillagászati összegű jövedelemmel – 50-60 ezer forint nyugdíjjal –
rendelkeznek.

Itt van például újdonsült ismerősöm, egy hatvanévesnek kinéző, mosolygós
férfi, aki valójában már hetvenhat éves is elmúlt. Gyula – mert így hívják – 59
ezer forintos nyugdíja mellett sem tétlen, s maszekban egy-egy építkezést vezet.
A bolhapiacokat is sűrűn látogatja. „Nézelődöm, és csak olyat veszek, amiről
tudom, hogy el is lehet adni” – feleli érdeklődésemre. Kezében műanyag
ventillátort szorongat. „Azt szoktam mondani, hogy 1500 forint” – közli. Érezni
azonban, hogy ezt az árat ő is irreálisnak tartja: nagy pénz ez ilyen közegben,
ahol a szomszéd árus egy négyfejes SONY videomagnót kínál ugyanennyiért. A végső
árat pedig megkaphatjuk, ha a bemondott összeget elosztjuk egy – nullánál és
egynél nagyobb – természetes számmal…

Gyula bátyám szerint három fajta ember vásárol ilyen közegben: a szegény, a
gyűjtő és a kereskedő (ószeres). Néha azonban filmes kellékesek is megjelennek.



Fotók: Somorjai László

Lajos, egy nyugdíjas szobafestő érkezik. Azt mondja, ma is vállalkozó,
batyujából mégis műsoros videók kerülnek az aszfaltra, melyeket 150-300
forintért szeretne eladni. Sajnos, vesztére: hirtelen kisbusz áll meg a
közelben, és egy tucat közterület- felügyelő lepi el a környéket – rendőrökkel
egyetemben. Lajos hiába magyaráz, hogy csak a táska tartalmát rendezgette:
adatait felírják, s egy 10 ezer forintos büntetési csekkel lesz „gazdagabb”.
Pedig ő adót is fizet, s joga van a közterületet pakolás céljára használni –
érvel –, de senkit nem érdekel. Az egyik felügyelő odasúgja: nekünk ez a
dolgunk, de próbáljon szerencsét a Nagykőrösi úton. A többi árus is pakol, van,
aki már időben eliszkolt, csak Marcsi néni ül rendíthetetlen nyugalommal a
kőkerítésen: ő már olyan szegény, hogy senki sem tudja megbüntetni.

Olvasson tovább: