Kereső toggle

Vadvilág

Hegyen-völgyön cimborák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Géza, rád húz a kópé” – szól a figyelmeztetés, és Géza bácsi nem
teketóriázik: gyorsan dupláz, a fácánkakas pedig mint nehéz kő zuhan az erdőbe.
Elveszni azonban nem fog, Fickó, a szálkás szőrű magyar vizsla feszülten figyeli
a holt kakas röptét, majd még szinte a levegőben kapja el a zsákmányt.
Körülöttünk durrognak a lapátcsövűek, és néha egy bock is beledörren a
fácánvadászatba, hullik a sörét, mint az ónos eső, amitől az arcunkra fagy a
mosoly. Vésztőn vagyunk, a vadászkastély körül hajtanak éppen a társaság
helybéli tagjai. A körnek vége, a vadászmester számolja a terítéket, majd a
fiatalabbaknak a társaság elnöke, Tibi újrázást rendel, mondván, kell még néhány
fácán a terítékre, hogy mindenkinek meglegyen a része. A vadászat folytatódik,
míg mi az elnökkel beszélgetünk a vadászat bizonytalan jelenéről és jövőjéről.

Az egykor főúri kedvtelésnek számító vadászat a kommunizmusban a
kiváltságosok, az elvtársak, a megbízható káderek jutalma volt – kezdi az elnök
történelmi visszatekintését. A státuszszimbólum sok embert csábított, mert a
társadalmi rang után a pénzzel elérhető hatalom is kívánatossá tette, különösen
a társasági életben elérhető összeköttetéseket.

Vadásznak lenni akkortájt presztízs volt, hiszen sokszor itt találkoztak a helyi
hatalmasságok, és néha az ország vezetői is. Komoly befolyása, sőt tétje volt
egy-egy politikus vagy netán orosz katona látogatásának a település, sőt a megye
életében. „A helyi legendák szerint nálunk két orosz tábornok volt a társaság
tagja, de mi, a rendszerváltás utáni vadászgeneráció már soha nem találkoztunk
velük – magyarázza Tibor a társaság történetét. – Mára már elveszítette a
politikai, társadalmi befolyását a vadászat. A kései gulyáskommunizmus idején a
társaságok célja az ország valutabevételének növelése volt. Ma a vadásztatást a
mi társaságunk is a fennmaradása érdekében végzi, hiszen a bevételeink
biztosítják a társaság jövőjét.

Tizenötmilliós az éves bevételünk, ehhez négyezer fácánt és számos őzbakot áldoz
a társaságunk a külföldi vadászcsoportok megtartására. Évek óta folyamatosan van
egy kuvaiti csoportunk, akik a bevétel komoly hányadát biztosítják. Négyezer
fácánt nevelünk, ebből ezerhétszázat lövetünk ki, a többi az ötvenöt tag része.
Évente huszonkét szervezett vadászat van a repertoáron és természetesen az
egyéni cserkelés, kinek-kinek a kedve szerint” – magyarázta az elnök, aki
szerint ma már a „stresszoldásról” szól a vadászat.

Egyébként a hivatásos vadászoknak inkább életmódjuk az „erdei emberség”, s nem a
puccos vadászatok és a nagy nevű emberek részvétele miatt élik így az életüket.
Egyébként állítólag ma már a felső tízezerben nem divat a vadászat, illetve nem
vállalják a nyilvánosságot, sem a politikusok, sem a bankárok.

Tibor úgy tapasztalja, hogy inkább a vadvédelmet hangsúlyozzák az elitben, a
zöldmozgalom, környezettudatosság a divatos fogalmak a gazdagok világában. A vád
a vadászattal szemben mindig ugyanaz: a vadászok puskás gyilkosok csupán, még ha
legálisan is teszik.

Maga a vadásztársadalom is megosztott a kérdésben: ők sem kedvelik a bérkilövő
hétvégi „zsúrvadászokat”, magukat inkább vadszerető erdőjáróknak nevezik, akik
az egész rájuk bízott ökológiai élőhelyért felelnek. „Egy család vagyunk mi, nem
vágyunk a nagy nyilvánosságra” – szólt közbe Géza bácsi. A társaság nagyrészt
helybeliekből áll, az elmúlt évtizedben elkoptak a nagy emberek a társaság
körül, a már említett nagy befolyású orosz tábornokokkal együtt. A rendszer- és
a gondolkozásváltás persze itt sem ment könnyen, viták és ellentétek itt is
voltak, de mára már letisztult a társaság, maradt a vad és a közösség szeretete.


Az elnök szerint a mai világban egyre fontosabb a közösség, mert a magány, az
egymástól való elidegenedés már visszafordíthatatlan kortünet. Sajnos már a
falvak sem a régiek, nincs meg az emberekben a bizalom, ezért kellenek a
közösségek, kell a valahová tartozás – vélekedett a társaság elnöke. Itt jól
megfér az értelmiségi, az orvos, az ügyvéd és a gyári munkás, akinek
meggyőződése, hogy amennyiben csak a pénzről szólna a dolog, nem jött volna
létre egy ilyen jó csapat.

Mielőtt rákérdeznék a piszkos anyagiakra, már közli is a számokat Tibor. A
tagoknak egyszeri tizenkilencezer forint a tagdíj és hat nap kötelező társadalmi
munka évente. Ez mindenki kvótája. Ebbe még belefér a vadászatok utáni szolid
vacsora is.

A földtulajdon az új, még csak papíron létező vadászati törvénytervezet alapja,
és egyben buktatója is, mert máris számos társaságot állított megoldhatatlan
kérdés elé: kik alkotják a társaságot, és főleg kik vezetik azokat. Az elnök
szelíd mosollyal közli, ez a gond itt nem gond. A kilencezer hektáros
területükön kiváló kapcsolatokat ápolnak a földtulajdonosokkal, és gondosan
figyelnek a vadkár honorálására is: „tudjuk, mikor van a névnapjuk, és apró
ajándékokkal építjük, ápoljuk a jó kapcsolatot”.

A vezetésről nem beszél, de Géza bácsi hunyorogva mondja ki saját meglátását: jó
vezető az, aki közösséget úgy hoz létre, hogy azt folyamatosan építi, szervezi,
figyel rá. Csak annak a közösségnek van jövője, amelyik így működik, mert a jó
vezető lelke, motorja a csapatnak.

Olvasson tovább: