Az előzmények: a Political Capital – melynek Ungváry is a szakértője volt –
2005-ben internetes honlapján különböző ügynöklistákat tett közzé. Az eset
országos vihart és széleskörű társadalmi vitát váltott ki. Kolláth György 2005.
február 15-én a Magyar Hírlapban „Kapitális politikai blöff” alcímmel közölte az
ügynöklisták közzétételével és a szélesebb körű ügynöknyilvánossággal
kapcsolatos, azt elmarasztaló, illetve ellenző álláspontját.
Négy nappal később Ungváry ugyanott válaszolt, többek között így: „Kolláth
György vádaskodások özönével érvel a titkosszolgálati iratok nyilvánosságra
hozatala ellen. Megpróbálok eltekinteni attól, hogy ebben személyes érintettsége
vezetheti: 1988-ban bizonyára »véletlenül« nevezték ki a Belügyminisztérium
törvényelőkészítő főosztályának vezetőjévé, és nem azt a feladatot kapta, hogy
megteremtse az ügynökök átmentésének jogi feltételeit. (
) Kolláth élen járt az
iratok megismerhetetlenné tételében.”
Kolláth jó hírének megsértése miatt pert indított, melyben a fenti állítások
mellett sérelmezte a következőket is: „elhazudni nem kellene, hogy a
Kádár-rendszer akasztófák árnyékában fogant”, „a polgári demokratikus rendszerek
teljes semmibe vétele
és a rendőrállam módszerei azok, amelyeket Kolláth
elfogadásra ajánl”.
A polgári pert Ungváry – részben – elvesztette, és a büntetőper jelenlegi állása
szerint is vesztésre áll. Ha elítélik, a pénzbírság összegéből egy napot önként
„leül”, hogy így tiltakozzon a múlt megismerhetőségének akadályozása ellen –
nyilatkozta a történész a hét elején.
A polgári peres – jogerős – ítélet szerint Ungváry a való tényeket hamis színben
feltüntetve állította, hogy Kolláth azért érvel a titkosszolgálati iratok
nyilvánosságra hozatala ellen, mert maga is ügynök lehetett.
Miután Ungváry arra vonatkozó bizonyítékot nem ajánlott fel, mely Kolláth
egykori ügynöki tevékenységét igazolta volna, a bíróság megállapította, hogy
valótlan és sértő tényt állított, és ezzel megsértette Kolláth jó hírnevét.
Azt a valós tényt pedig, mely szerint Kolláth korábban a Belügyminisztérium
alkalmazottja volt és feladatkörébe tartozott az szt-tisztek jogi sorsát rendező
jogszabálytervezet elkészítése, Ungváry hamis színben tüntette fel.
Utóbbival kapcsolatban Kolláth a következőket nyilatkozta: „1988-ban kezdődött
el a Belügyminisztérium civilesítése, akkor és erre tekintettel kerültem oda
jogi főosztályvezetőnek. Jogi főosztályi munkánk, hivatali szervezetünk el volt
zárva – fizikailag is – az állambiztonsági főcsoportfőnökségtől, később pedig,
1990 tavaszától – éppen a Dunagate-javaslatok hatásaként – leváltak a civil és
katonai biztonsági szolgálatok a BM-ről. A rendszerváltozás után függőben maradt
ügyek jogszabályi rendbetételére az új belügyminisztertől feladatot kaptam.
Valós tény hamis színben történő feltüntetése viszont, hogy az szt-tisztek
juttatásainak további folyósításának garantálására tettem volna javaslatot.
Éppen azt javasoltam Dr. Horváth Balázs belügyminiszternek, hogy szűnjék meg az
ilyen folyósítás, egyeztessenek minden érintett személlyel, annak alapján
botrány nélkül számolják fel az előző rendszerben képződött kapcsolattartást,
legfeljebb néhány esetben szociális segítséget biztosítva” – olvasható a
periratban.
A Kolláth által említett Dunagate-botrány 1990. január 5-én robbant ki, mikor is
kiderült, hogy a pártállam titkosszolgálata még az új választások előtt néhány
héttel is titkos megfigyeléseket folytatott az ellenzék prominens képviselőiről,
és lehallgatta beszélgetéseiket, s ennek eredményeiről tájékoztatást adott a
kormány és a Magyar Szocialista Párt vezetőinek. Kiderült továbbá, hogy az
állambiztonsági szervek nagyarányú iratmegsemmisítést folytattak, minek
következtében az államvédelem 1945 utáni dokumentációjának tetemes része eltűnt.
A botrány kivizsgálására Horváth István belügyminiszter különbizottságot
nevezett ki, ennek volt egyik tagja Kolláth György, a minisztérium közjogi
főosztályának vezetője.
E tényekre utalt Ungváry, amikor azt állította, „Kolláth dolgozta ki azt a
jogszabályt, amely garantálta volna a szigorúan titkos (szt) tisztek
juttatásainak további folyósítását, és ő adott alapot az ügynökök átmentésére
azzal, hogy a Dunagate-bizottság tagjaként, annak jelentésében a hálózati iratok
ötven évre történő titkosítására tett javaslatot.”
Kolláth ezzel szemben azt mondja, mivel a bizottság felhatalmazását, működése
hatósugarát miniszteri döntés szabta meg, és jelenteni is a miniszternek
kellett, ez titkosítás nélkül jogellenes, elképzelhetetlen lett volna. Kolláth
emellett azzal is érvel, hogy az 50 éves titkosítás tagadhatatlan, ám az egyben
azt is jelentette, hogy azon kompromittáló iratokat, melyeket az állambiztonság
már nem volt képes jogellenesen elégetni, meg kellett őrizni a levéltárban a
későbbi kutatások számára.
A bíróság szerint Ungvárynak az a következtetése, hogy Kolláth „élen járt az
ügynökiratok megismerhetetlenné tételében” – megfelelt az ésszerű gondolkodásnak
és a logika szabályának, és nem volt önkényes, még akkor sem, ha Kolláthnak a
Dunagate-bizottságban betöltött szerepéről mások eltérő következtetésre is
juthatnak.
Az újságcikkcsata következő sérelmezett része az volt, amikor Kolláthnak arra a
kijelentésére, hogy „egy diktatúrában nem bűn, ha valaki ügynök vagy
tartótiszt”, Ungváry azt válaszolta: „ez a nézet a polgári demokratikus
rendszerek teljes semmibevétele, mert azok nem véletlenül nem élnek a
rendőrállam módszereivel, amelyeket a Kolláth elfogadásra ajánl”.
A bíróság megállapította, hogy ez az Ungváry-kijelentés sem jogsértő.
Kapcsolódó cikkek:
Kolláth György: Ungváry a történész- szakma
Anettkája
Ungváry Krisztián: Kolláth rosszabb, mint egy
ügynök
2008. 01. 18. (XII/3)
