Kereső toggle

Az érdemes ember

Elhunyt Darvas Iván színész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Darvas Iván neve már életében fogalomnak számított: valószínűleg kevés olyan ember él az országban, akinek ismeretlenül cseng a nemzet kétszeres Kossuth-díjas színészének, az egyik legnépszerűbb művésznek a neve. Liliomfi, A tizedes meg a többiek, Szerelem, Egy őrült naplója – csak néhány cím, utalásképp tán leghíresebb alakításaira, azon nagyon fiatal emberek kedvéért, akiknek nem ugrana be elsőre Darvas kiléte. Hatvan évet töltött el a pályán, de neve nem csupán színészi teljesítménye miatt vált élő fogalommá, hanem a személyisége, mély embersége okán is. Darvas Iván szinte minden jelentős szerepet ragyogóan játszott el filmen és színházban egyaránt, miközben mindvégig megőrizte sajátos iróniáját és végtelen humánumát.

„Egészen biztos vagyok abban, hogy semmilyen más szakmában ezt a kiteljesedést, ezt a boldogságot, önmagam megvalósításának ezt a lehetőségét nem találtam volna meg – mondta Darvas Iván a Heteknek adott interjújában 1998-ban. – 1946-ban abbahagytam a főiskolát, mert Várkonyi Zoltán leszerződtetett a Művész Színházhoz. Úgyhogy soha nem is diplomáztam. Illetve tréfás körülmények között kaptam egy ilyen pótpapirost. De ez mostanában történt, amikor már fél évszázada vagyok a színpadon.”
„Nincs annál deprimálóbb élmény, mint azt érezni, hogy nem kíváncsiak a produkcióra – emlékezett a bánatos időszakokra. – Nagyon sok örömtelen szovjet darabban játszottam annak idején, amikor érezni lehetett, hogy a közönség is be van hajtva – eleve levonták a havi fizetésükből a »színházi kultúrát« –, és mi is a színpadon úgy voltunk vele, hogy csak minél hamarabb essünk túl rajta. Ennél nincs megalázóbb, erkölcstelenebb és undorítóbb dolog. Ez megszentségtelenítése egy csodálatos dolognak. Bocsánat a hasonlatért, de olyan, mint a prostitúció, aminél nincs szörnyűbb, gusztustalanabb valami, és mind a két fél számára megalázó.”
Bátyja, Attila részt vett az ’56-os forradalomban, emiatt be is börtönözték, Darvas pedig bement érte, és kihozta. Ezért két évet maga is ült börtönben, azután öt évig csak segédmunkásként és fröccsöntőként dolgozhatott. 1965-től játszhatott megint Budapesten, amikor Várkonyi Zoltán leszerződtette a Vígszínházba, Ruttkai és Latinovits mellé, majd jöttek a parádés szerepek, többek között Csehov Asztrovjaként vagy Gogol Popris-csinjeként.
„Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon keveseknek adatik meg, hogy azt csinálják, amihez kedvük van, azzal csinálják, akikkel kedvük van, és azokkal éljenek, akiket szeretnek – mondta el a ’98-as interjúban.
– Én rendkívül sokszor rontottam el a dolgaimat, és mélyen a saját képességeim és lehetőségeim alatt éltem nagyon hosszú ideig, negyvenhét éves koromig. Ekkor, annyi nő szerelme után találkoztam egy olyan emberrel, aki betölti az életemet, sőt aki nemcsak betölti, hanem meg is koronázta ezt azzal, hogy két gyönyörű gyermeknek adott életet. Én azóta erre rendkívüli módon vigyázok. És – legalábbis negyvenhét éves korom óta – azzal a tudattal élek, hogy nem szeretnék sem máshol élni, sem mással élni, sem mást csinálni, mint amit most. Ez vagy megadatik kegyként, vagy éppenséggel nem adatik meg. Egyetlen dolgot lehet csinálni: tisztában lenni vele, hogy milyen kincs az, amit kaptunk, és megpróbálni méltónak lenni hozzá.”
„A boldogságot nem lehet kiérdemelni, a boldogság nem érdem kérdése – fejtette ki pár évvel ezelőtt Ráday Eszternek is a Magyar Rádióban. – Milyen talányos, nem látjuk át az élet értelmét, hacsak nem keresünk, nem magyarázunk bele értelmet. Hát ezt csinálják a színészek: kiragadják az egésznek egy szeletét, eljátszanak azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ezt az értelmet adnánk ennek a szeletnek, akkor megszépítve-hazudva, ilyen és ilyen értelme adódik az egésznek. De hát ez csak egy játék, de ezért vonzó játék. Kiérdemelhet-e valamit az ember egy olyan világban, amely nem logikusan büntet, és nem logikusan és érthetően jutalmaz valakit a magatartásáért? Nem lehet kiérdemelni! Akármilyen erényesen, akármilyen igazságosan élt Jób, valami istentelen nagy kitolásnak volt kitéve. Miért? – állandóan ezt kérdezte. Nem kapott rá nyilvános, közérthető és elfogadható magyarázatot. A magyarázat ennyi: csak. Tehát, ha valaki azt tapasztalja itt, ebben az életében, hogy olyan helyzetbe kerül – ami nem általános, hanem az átlagtól erősen eltérően privilegizált helyzet –, hogy egy olyan családot tud alakítani, ahol mindenki egészséges, ahol mindenki szereti egymást, ahol mindenki egymásért él, ez valami olyan ritka és sérülékeny valami, amire borzasztóan kell vigyázni, de kiérdemelni nem lehet, ezt csak kegyelemből kaphatja meg az ember. És én azt hiszem, hogy ha egyszer részesültem ebben a kegyelemben, akkor nekem semmi más dolgom nincs, mint az, hogy óvni, vigyázni rá, nem bepiszkolni. Mást se csinálni, csak őrizni, gondoskodni róla, azt hiszem, ez az én dolgom ezen a földön. Azon kívül eljátszadozom a színházban, mert nagyon szeretem, mert kalandos természetű ember vagyok, és nagyon szeretem a kalandokat.”
Arra a kérdésre, hogy ha ebből a „nagy előadásból”, amit földi létnek hívunk, már csak egy napja lenne hátra, hogyan töltené azt a napot, mit csinálna, úgy reagált: „Lényegében ugyanazt, amit most. Én mindig úgy próbálok élni, mintha az utolsó napom lenne. Persze nem mindig sikerül, de erre törekszem. Azt hiszem, a fontossági sorrend a legdöntőbb. Igyekszem, hogy úgy éljek, hogy ha másnap délután, vagy aznap délután ötkor számot kéne adnom, ne kerüljek abba a szituációba, hogy «te jó Isten, hisz ha tudtam volna, egészen mással foglalkoztam volna».”
Darvas Iván a múlt héten, életének 82. évében elhunyt.

Darvas Iván 1925–2007

Darvas Iván 1925-ben, Darvas Szilárd néven született a ma Szlovákia területén található Bején, orosz származású anya és magyar apa másodszülött fiaként. Gyerekkorát Prágában töltötte, ahol apja újságíróként dolgozott.
A színészet mellett rendezőként is nagy sikerrel mutatkozott be, grafikáiból pedig rendszeresen rendeztek kiállításokat.
Színházak: 1946-tól Művész Színház, 1949–56 Madách Színház, 1963-tól Miskolci Nemzeti Színház, József Attila Színház, 1965–1989 Vígszínház, 1990-től szabadfoglalkozású.
Néhány emlékezetes szerepe:
Színház: Anouilh: Euridiké (Orfeusz), Gorkij: Éjjeli menedékhely (báró), Dürrenmatt: A fizikusok (Beutler/Newton), Schisgal: Szerelem, ó! (Harry), Williams: Macska a forró tetőn (Brick), Csehov: Ványa bácsi (Asztrov), Gogol: Egy őrült naplója (Popriscsin), Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (Raszkolnyikov), O’Neill: Amerikai Elektra (Mannon), Shaffer: Equus (Martin Dysart pszichiáter), Mrozek: Tangó (Stomil, az apa), Camus: Ördögök (Sztyepan Verhovenszkij), Werfel: Jacobowsky és az ezredes (T. B. Stjerbinsky), Beckett: Godot-ra várva (Vladimir).
Filmek: Liliomfi; Budapesti tavasz; Dollárpapa; Bakaruhában; A tizedes meg a többiek; Szerelem.
Tv: Denevér; Platonov szerelmei.
Közélet: 1956 után 1990-ben vállalt újra politikai szerepet: az SZDSZ színeiben négy évig volt országgyűlési képviselő.
Elismerések, díjak: A két Kossuth-díjon túl csaknem valamennyi, színésznek adható elismerésben részesült: Jászai Mari-díj 1955, 1967; Érdemes művész 1969; Kiváló művész 1975; Kossuth-díj 1978; Erzsébet-díj 1989; Ruttkai Éva-gyűrű 1989; Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje csillag 1995; Kossuth-díj 1998, Prima Primissima-díj 2003, Nagy Imre Érdemérem 2002.

Színésztársak Darvasról - Hiába, mi színészek az idegrendszerünkkel dolgozunk

Bodrogi Gyula
Sokszor játszottuk együtt a Vidám Színpadon az Imádok férjhez menni című zenés vígjátékot, amiben rengeteget nevettünk. Olyan kedves humora volt és micsoda remek improvizációs képessége! A harmadik felvonást a próbák alatt úgy improvizáltuk össze. A kedvenc jelenetem az volt, amikor a konyhában főztünk: „Te Bill – mondta – ez a burgonya rám néz”… (nevet). És ahogy ezt tudta mondani… Egy csoda volt. A magánéletében ugyanolyan szenvedélyesen volt bohém, mint amilyen szenvedélyesen családapa lett.
Gálvölgyi János
Engem az a megtiszteltetés ért jó pár évvel ezelőtt, hogy Darvas Iván azt mondta, szeretne nekem rendezni egy darabot. Végül a Madách Színházban megrendezte Csehov három egyfelvonásosát. Az első két részt, amiben partnereim is voltak, azt a színházban próbáltuk, a dohányzás ártalmasságáról szóló felvonást viszont külön próbáltuk Darvas Iván lakásán. Ez egy életre szóló élményem maradt, ahogy nekem Darvas Iván előjátszotta, elmondta, előadta. Ivánnal próbálni az nem azt jelentette, hogy a darabról vagy Csehovról volt szó, hanem az életről, az Iván világlátásáról, az óriási műveltségéről, amit mind színészként, mind magánemberként képviselt és megosztott velünk. Azokra az estékre emlékszem
vissza a legszívesebben, amikor elmentem hozzá próbálni, de elkezdtünk beszélgetni és három óra elteltével, azt mondta: „Most akkor ezt a próbát jól elblicceltük, de holnap kipótoljuk.” Másnap alig vártam, hogy újra menjek.
Igó Éva
Igazi Grál-lovag volt, udvarias és csodálatos. Neki a színház volt a mindene. Ha hallotta valakiről, hogy tehetséges, arra csodálattal nézett föl, mindegy volt, hogy ki az, honnan jött, vagy éppen hány éves. Ilyenkor mindig segített, mindig oda tudott súgni valamit az embernek.
Távol állt tőle minden hangulatváltás vagy hisztéria, amivel megbánthatott volna másokat. Ez hiányzott belőle. Veszettül tudott káromkodni is, ez tény. De ott, abban a pillanatban kijött belőle minden, és rögtön a legnagyobb békében folytatódtak a dolgok. Hiába, mi színészek az idegrendszerünkkel dolgozunk.
Koltai Róbert
Az egyik film forgatásán Iván nagyon megtréfált. Ő egy filozofikus, magyarázó, irtó édes figurát játszott. Én és Szombathy Gyuszi kollegám bekötött szemmel ültünk egy-egy hordón, ő pedig monologizált nekünk: Így uraim, úgy uraim, stb... Telt-múlt az idő, felvették többször a jelenetet, de persze nekünk végig be volt kötve a szemünk. Aztán leszerelték a lámpákat, elpakolták a kamerát, szétbontották a díszletet, mi pedig rendületlenül ültünk a hordón gyanútlanul, bekötött szemmel, az Iván pedig ugyanolyan szépen nyugodtan mondta a szövegét. Néha a rendező hangját is hallottuk, hogy „még egyszer, mert ez így nem jó”. Aztán egy jó másfél óra múlva, mikor leszedték a szemünkről a kendőt, ott állt előttünk az Iván nevetve és úgy kétszáz méterre a rendező és a stáb hahotázott.
Lorán Lenke
1947-ben játszottam vele először Várkonyi színházában, aztán játszottunk a Dollárpapában, de a nagy kedvencünk a Vidám Színpadon az Imádok férjhez menni című zenés darab volt. Öröm volt vele játszani. Olyan volt, mint egy remek teniszpartner. Minden labdát elkapott, visszaütötte, és persze nekem is sikerült elkapnom. Nagyszerűen tudtunk labdázni. Egy színész szeret olyanokkal játszani, akik a szemébe néznek, amikor végszót adnak. Lezser volt, és bár nem csinált bonyolult tánctrükköket, mégis meg volt hozzá a sármja, a sikkje. Óriási dolog, amikor egy színész, aki különösen egy drámai vonalat képvisel a zenés vígjátékban is elegánsan, aranyosan megcsinálja az ő táncát a maga stílusában. Tudtam, hogy betegeskedik, találkoztam is vele a Kútvölgyiben egy pár évvel ezelőtt, de nem számítottam rá, hogy elmegy.
Pécsi Ildikó
Több filmben is a partnerem volt, és persze a Vígszínházban is játszottam vele. Egy időszak legnagyobb művészei közé tartozott. Az eleganciájával olyan szerepkört töltött be, amivel minden korosztálynak a bálványa tudott lenni. Egy próbafelvételen ismerkedtünk meg a filmgyárban. Én lettem a partnere a Mit csinál felséged-ben. Nagyon segítőkész volt. Az igazi nagy színészek mindig segítenek a kezdőknek, és ő igazi nagy színész volt. Boldog vagyok, hogy volt szerencsém az életben nemcsak rajongani érte, mint kisdiák, hanem a partnere lehettem és elraktározhattam az ő művészetét.
Sztankay István
Amikor Iván a Volpone bemutatója előtt két héttel lebetegedett, az a megtiszteltetés ért, hogy kezdő színészként én ugrottam be helyette. Ez nekem rengeteget jelentett. Iván sokat segített, remek kolléga volt. Tele volt kedvességgel, és amikor újra engedélyt kapott, hogy játszhat az ’56-os dolgok után, az hatalmas lendületet adott neki. Remek humora volt, szarkasztikus, okos és ennek ellenére finom és semmi esetre sem bántó.’56 előtt, alatt, után és mondhatni az egész pályáján egy öntörvényű fiú volt. Egy igazi jelensége a magyar színjátszásnak.
Töröcsik Mari
Nem minden nagy színész olyan jó partner, mint az Iván. Tőle mindig „többé” váltam. Bármiben is játszottunk együtt, akár filmben, akár a színpadon, amikor belenéztünk egymás szemébe pontosan tudtuk egymásról, hogy ki mit gondol. Nekem a legtöbbet a szeme adta. Az ember belenézett és egyből továbblendült, mindig kapott egy pluszt.
Kiváló színész volt, remek felkészültséggel, jó aggyal és remek technikai tudással. Mindig minden szöveget pontosan tudott. Ezzel sokan rendelkeznek, de nála volt egy plusz: a személyisége.
Vasvári Emese
Nagyon szerettem őt, és úgy éreztem, hogy ő is engem. Szigorú volt. Magasra tette a mércét, és ha valaki nem ugrotta át, legalább egyszer, akkor addig ő nem kezelte művészként az illetőt. Legfeljebb kolléga volt. Maximalista emberként, magától is mindig a legtöbbet követelte. Roppant kifinomult esztétikai gondolkodásmóddal rendelkezett. Távolságtartó volt, nem feltétlenül osztotta meg magát.
Venczel Vera
A Ványa bácsiban én voltam Szonja és ő volt Asztrov. Kivételes volt, ahogyan készült a szerepére. Ahogyan azt boncolgatta, ahogy a legutolsó kellékig mindent a legteljesebb precizitással és odaadással kipróbált. Csak tanulni lehetett tőle. És ő tökéletesen segítőkész volt. Volt egy komoly jelenetünk, amikor megérkezik. Ez mindig lenyűgözött. Úgy játszotta el, ahogy soha senki más.
„Azért lettem színész, mert nagyon rossz kisfiú voltam. Úgy láttam, hogy ez egy olyan pálya, ahol el lehet slisszolni a feladatok mellett. Soha nem tételeztem volna fel, hogy ezért életműdíjat lehet kapni. Az igazság az, hogy azt csináltam, ami jól esett: rosszalkodtam.” (Darvas Iván 2006)

 

Olvasson tovább: