Kereső toggle

Templeton: a vallási Nobel-díj

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Idén is átadták a „vallási Nobel-díjként” ismert Templeton-díjat, melyet az
amerikai születésű brit filantróp befektető, az idén 94 éves Sir John Templeton
hozott létre 1972-ben, azzal a céllal, hogy elismerje és támogassa a
„spirituális tartalmakért tevékenykedő személyeket”.

A rangos elismerést ez alkalommal a 75 éves kanadai filozófus, Charles Taylor
kapta, aki negyvenöt éve hangoztatja: a kizárólag szekuláris nézetekre való
támaszkodás csak részleges és hibás eredményekhez vezethet.



Sir John Templeton (balra) gratulál Charles Taylor idei díjazottnak

Fotó: Reuters

Bár a díj nem kap túl sok figyelmet a médiában, mégis több szempontból
egyedi. Sir Templeton célja ugyanis az volt, hogy a szellemi és tudományos
dimenzió közelítésén munkálkodó személyek törekvéseit oly módon ismerje el,
ahogyan azt a Nobel-díj teszi a tudományok és a művészetek képviselőivel,
valamint a humanitárius célokért tevékenykedőkkel. Az elismerés teljes neve
egyébként „Templeton-díj a Spirituális Valóságért Folytatott Kutatások és
Felfedezések Előmozdításáért”.

Nos, ha valaki ezt a megnevezést kevésbé megfoghatónak vagy túl magasröptűnek
tartaná, íme egy földhözragadtabb adalék: ez ma a világon a legnagyobb
pénzösszeggel járó díj, amelyet kortárs személy kap. Az összeget Sir Templeton
minden évben úgy módosítja, hogy az meghaladja a Nobel-díj összegét – ezzel is
kifejezve abbéli meggyőződését, hogy a spirituális felfedezések nagyobb hasznot
jelentenek az emberiség számára, mint az egyéb értékes erőfeszítések eredményei.
Így a díjhoz idén 800 ezer font (közel 300 millió forint) járult, melyet Charles
Taylor kanadai filozófusnak nyújtott át Fülöp herceg, II. Erzsébet férje a
Buckingham-palota szűk körű rendezvényén.

A Templeton-díj mindazonáltal sokak által vitatott elismerés. Bár teljes erővel
síkra száll a materializmus bástyáival szemben, a spirituális realitásokat, az
egyes vallásokat egyenrangúnak tekinti. Ateisták, agnosztikusok és racionalisták
többször bírálták már a díjat, többek között az ateista Richard Dawkins brit
etológus is, aki szerint a díj nem több, mint „egy nagyon nagy összeg, amelyet
általában egy olyan tudósnak adnak, aki hajlandó valami szépet mondani a
vallásról”.

A korábbi díjazottak közé tartozik kalkuttai Teréz anya; a taizéi mozgalom
megalapítójaként ismert Roger atya; Billy Graham evangélista; Alekszandr
Szolzsenyicin orosz író; Immanual Jakobovics korábbi brit főrabbi; Kiunk-Csik
Han dél-koreai evangélista, egy hatvanezer fős szöuli gyülekezet alapítója;
továbbá a Watergate-ügyben elítélt Charles Colson, aki megtérése után hatvan
nemzetre kiterjedő börtönszolgálatot hozott létre. Az elismerésben 1987-ben
magyar díjazott is részesült Jáki Szaniszló bencés szerzetes személyében, akit
szintén a tudomány és a vallás közötti kapcsolat építéséért találtak érdemesnek
a díjra.

A kilenc döntőbíróból álló nemzetközi fórum minden vallást figyelembe vesz a díj
odaítélésekor. A bizottságban hinduk, keresztények, zsidók, buddhisták és
muszlimok is vannak. A döntőbírók és a díjazottak között nem lehetnek ateisták.


A döntőbizottságban korábban szerepelt már a dalai láma, a walesi herceg, a
belgiumi Albert herceg, az idősebb Bush elnök és a néhai Gerald Ford, valamint
Margaret Thacther asszony is.

Charles Taylor

A 75 éves professzor Québecben, Kanada francia nyelvű tartományában
született katolikus családban. Tucatnál is több könyvet írt, rengeteg esszét
publikált, és számos előadást tartott, jelenleg a jog és a filozófia professzora
az Illinois állambeli evanstoni Northwestern Egyetemen, illetve professor
emeritus a montreali McGill Egyetem politológia tanszékén. Első diplomáját
történelemből szerezte, majd Oxfordban tanult filozófiát, ahol – saját
megfogalmazása szerint – a vallással szembeni „szervezetlen ellenségeskedéssel”
találkozott. Erre adott reakcióként kezdte el megkérdőjelezni a pszichológia, a
társadalomtudományok, a nyelvészet, a történelem és egyéb tudományok úgynevezett
„objektív megközelítését”.

1964-ben írt doktori disszertációjában a pszichológiai viselkedéslélektan
kritikáját fogalmazta meg, majd a hetvenes években hosszasan foglalkozott Hegel
munkásságával, ami a modernitás fogalmára terelte figyelmét. 1992-ben megjelent
Multikulturalizmus és az elismerés politikája című művében azt vizsgálta,
a modernitás milyen hatással van az identitás és az én fogalmára.

E vizsgálatát az Ohio állambeli Daytonban megtartott, 1997-es marianista
előadásában vitte tovább, ahol kijelentette: a katolikus egyház úgy tudná
megtalálni helyét a modern világban, ha a nyugati modernitást csak egynek
tekintené azon civilizációk közül, ahol a kereszténységet prédikálták és
gyakorolták. Ily módon – a professzor szerint – az egyház elkerülhetné az
európai civilizációval való teljes azonosulást, ami tompította a keresztény
üzenetet, de elkerülhetné a másik végletet is, ami a modernitást a keresztény
hit antitézisének tekinti. A Katolikus modernitás? című könyvében arra
figyelmeztetett: „A hitet soha nem lehet teljes mértékben vegyíteni egy adott
társadalommal, mert az erre irányuló törekvés veszélyes a hitre nézve.”

A kilencvenes évektől egyre inkább az foglalkoztatta, hogy milyen szerepet
játszik a vallásos gondolkodás a 21. században. Az Élet a szekuláris korban című
művében részletesen elemzi az elmozdulást a spiritualitástól az úgynevezett
objektív érvelés irányába. Taylor szerint „a természettudományok és a vallás
szétválása mindkettőre rombolóan hatott, ugyanakkor az is igaz, hogy a bölcsész-
és társadalomtudományok kultúrája gyakran meglepően vak és süket a spirituális
valóságra”.

Olvasson tovább: