Fotó: Nagy Mihály
Antal „Finánc” Zoltán csángó prímás gondolatai lassan formálódnak szavakká,
mert nem a beszéd embere. A Gyimes-völgy idos zenésze szerint, aki nem szereti a
zenét, az nem él teljes életet. A muzsika az ember lelkét formálja. A csángó
zene egyedi, talán sehol a világon nem játszanak hasonlót, az „ütogardony”
hangjára valami megmozdul az emberben ott legbelül. A prímás ma is aktív, a
gyimesközéploki puliszkafesztiválon beszélgettünk, miután egy jó órát zenélt. Az
unokája kíséri az öreget, hamar széket kerítünk, majd a hegedure támaszkodva
kérdezi tolem, mi a nótám, mert azt szívesen elhúzza, addig nincs beszélgetés.
Mondom, hogy melyiket szeretem, az idos ember mosolyog egyet, majd játszik,
cifráz még egy sort a végén, aztán leteszi a hegedut, és nagyot bólint: „Látom,
jó ember, mert szereti a hegeduszót, most már beszélgethetünk.”
Udvariaskodunk még egy sort, amit én kezdek:
Nem fáradt el a fellépés alatt, Zoli bátyám?
– Hatvan éve muzsikálok, nemhogy fáraszt, inkább fiatalít. Gyógyítja a
lelket, a szívet a zeneszó, hát mifelénk csak így tartják, no meg ha igazán
belelendülnek a csángók, akkor még a halni vágyó is táncolni kezd. A jó
lakodalomba még a haldoklót is elhítták, hátha ott tér magához. Mer a mi
fajtánk szeret énekelni meg táncolni, ezzel áldott meg minket a Teremto. Nem
szeretek hiába zenélni, ha húzom, hát dübögjön a föld a talpak alatt. Dübögjön,
döngjön, onnan hallom, hogy jó a hangulat.
Fotó: VIrág Anikó
2006. 08. 12. (X/32)
