Kereső toggle

Csak tettük a dolgunkat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Négyszer négy méteres kamra – egy makói parasztház melléképülete. Amúgy raktárként szolgált
a családi cukorkakereskedés számára. A vészkorszakban viszont a túlélést jelentette egy zsidó családnak. 



Csala Sándorné, Rózsika "Nem szégyen bevallani, hogy igenis féltem" Fotók: Fuisz Mario

A ház jelenlegi tulajdonosa nem engedte meg, hogy azok, akik emlékezni akarnak, megtekinthessék a helyiséget: azt mondja, neki ehhez semmi köze, ő egy fillért sem kap ezért. Csala Sándorné, Rózsika néninek szintén nem fizetett senki, sőt, a megmentettek és leszármazottaik személyes háláján kívül eddig hivatalosan köszönetet sem kapott, amiért az életét kockáztatva bújtatta akkori otthonában Paskesz Fülöpöt és hétfős családját. "Túl sokat nem gondolkoztunk ezen, egyszerűen csak tettük a dolgunkat" – mondja a nyolcvanas éveiben járó asszony, akit édesanyjával együtt júliusban fogadott a Világ Igazai közé a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet. 

– Milyen volt a kapcsolatuk a Paskesz családdal?

– Nagyon jó üzleti és személyes viszonyt tartottunk. Paskesz Fülöp a makói zsidó hitközség elnöke volt, emellett a város egyik legnagyobb élelmiszer-kereskedését vezette. Mivel a szüleim cukorkakereskedők voltak, főleg tőlük szerezték be az árut. Kölcsönösen kedveltük egymást, én különösen a gyerekeiket szerettem meg. Hajnalka, Fülöp felesége három aranyos fiút nevelt, Gecát, Bubit és Icut, de az én igazi kedvencem Babi, az egy szem kislány lett. Sokat vendégeskedtünk náluk, még a férjemet is – aki akkor még csak udvarolt nekem – mindig olyan szeretettel fogadták, akár a saját fiukat. Ha elmentünk hozzájuk, rögtön étellel kínáltak minket. Mintha megérezték volna, hogy később majd én fogok nekik enni adni… 

– Makóra általában is inkább ez a megértő viszony volt jellemző a keresztények és zsidók között?

– Sok zsidó család élt a városban a háború előtt. Nem mindenki viszonyult szívesen hozzájuk, de többnyire békén hagyták őket. Gazemberek sajnos itt is akadtak. A vőlegényem több zsidó gyerekkel is együtt járt inasiskolába. Bíztak benne, és gyakran kérték meg, hogy tanítás után kísérje haza őket. Féltek, mert bizony voltak olyanok, akik megverték őket, vagy meggyújtották a pajeszukat. Ha viszont vele voltak, senki nem mert hozzájuk nyúlni… A különféle rendelkezések sem kerülték el a várost: nem kereskedhettek hagymával, nem vásárolhattak piacon – Paskesz Fülöp is tönkrement, be kellett zárni a boltjukat. Később pedig jött a sárga csillag, a deportálás.

– A Paskesz család viszont ekkor már, ha nem is teljes biztonságban, de jó helyen volt…

– Édesapámmal támogatták egymást, ha arra került a sor. Még a háború előtt, az egyik évben nagyon szorult anyagi helyzetbe kerültünk. Akkor Fülöp segített rajtunk: árut hitelezett apámnak. Arra a kérdésre, hogy miért teszi mindezt, azt felelte, biztos benne, hogy törleszteni fogjuk a tartozásunkat. Sőt, talán egyszer majd ő szorul rá a mi segítségünkre, és akkor mindezt viszonozni tudjuk. Nem gondoltuk volna, hogy ez az alkalom ilyen hamar elérkezik… Amikor a németek megszállták az országot, és egyre súlyosabb zsidóellenes intézkedéseket hoztak, apám megbeszélte Paskeszékkel, hogy hozzánk költöznek, ameddig a zűrös helyzet el nem simul. Én mentem el értük az éj leple alatt, egy szál biciklivel. Ami arra ráfért, azt összecsomagoltuk a nyolc embernek. Fülöp, Hajnalka, a nagymama, a négy gyerek és Fülöp öccse, Léze áthurcolkodott hozzánk. Lézét addig nem is ismertem, de természetes volt, hogy őt is befogadjuk. Nyíregyházáról jött Makóra, és megkért, hozzam utána a családját. Vonatra ültem, de Nyíregyházán akkor már nem voltak zsidók, mindőjüket elvitték, Léze feleségével és két gyermekével együtt… A Paskesz család is az utolsó pillanatban menekült meg: még azon a héten deportálták a makói zsidókat.

– Sejtettek bármit is abból, hogy milyen sors vár azokra, akiket elhurcoltak?

– Semmit. Csak a háború után olvastunk Auschwitzról az újságokban. Nagyon-nagyon kevesen tértek vissza Makóra – aki visszajött, az elmondta, hogy ott a feleségét, családját meggyilkolták, gázzal. 

– De azt tudták, hogy a barátaikért sokat kockáztatnak…

– Senki nem mondta, hogy mi történik majd azokkal, akik esetleg segítenek a zsidóknak, de gyanítottam, hogy ha valaki rájön, valószínűleg minket is elvittek volna. Nem szégyen bevallani, hogy igenis féltem, de túl sokat nem gondolkoztunk ezen, egyszerűen csak tettük a dolgunkat. 

– Nem lehetett egyszerű háborús körülmények között tíz embernek ennivalót biztosítani…

– Szinte lehetetlen volt megfelelő mennyiségben beszerezni még az alapvető élelmiszereket is. Reggel már nyitásra ott voltam az üzletekben, vagy éppen szekérrel mentem a piacra. Persze arra is vigyázni kellett, hogy senkiben ne keltsen gyanút a rengeteg élelmiszer, amit csak "kettőnkre" vettem édesanyámmal – lévén apám és a vőlegényem bevonult katonának –, így aztán mindig másutt vásároltam. 

– Senki nem is sejtette, hogy a hátsó szobában egy családot rejtegetnek?

– Mint később kiderült, az egyik szomszédunk, egy idős ember tudott róla. Mindig leskelődött, de nem szólt semmit. Óvatosnak kellett lennünk. A kislány, Babika, velünk lakott a házban, és sokat játszott az udvaron – megbeszéltük édesanyámmal, róla azt mondjuk az ismerősöknek, hogy a Pesten élő nagybátyám gyermeke, akit a bombázások miatt hoztunk vidékre. Azt viszont nem kockáztathattuk, hogy a többieket bárki is meglássa. Öt hónapot töltöttek el heten egy kicsi kamrában, aminek a bejáratát egy nagy szekrénnyel reteszeltünk el. A nagymama, szegénykém, mindig odaállt az udvari ablakhoz, hogy láthasson bennünket. Akármikor keltünk is reggel, ő addigra már ott volt, mintha egész éjjel nem aludt volna. Csak az újságokból tudhatták, hogy mi történik odakint. Mindennap vittem nekik friss lapot, amit a tízévesforma Bubi kiterített a földre, és az utolsó betűig felolvasott a családnak. Kedvező híreket reméltek, és örökké imádkoztak. Istenem, hogy még ott is meg tudták tartani a vallásukat! Mert bármennyire is éhesek voltak, nem ettek ám meg semmit, ami nem volt kóser. Csak sajtot, tejet, efféléket fogadtak el. Hiába vágott tyúkot anyukám, a finom, illatos leveshez hozzá sem nyúltak, még a gyerekek sem! A legkisebb fiú táguló orrlyukakkal szimatolta az ételt, amit anyám főzött, az édesanyja pedig biztatta: Öcsike, edd meg, én magamra veszem a bűnt, edd meg, én kerülök a pokolba helyetted. Fülöp nem avatkozott bele, hagyta, hogy a gyerek azt tegye, amit akar. A három és fél éves kisfiú végül az utolsó pillanatban mégis visszafordult: nem eszem meg, nem kóser! 

– Rózsika néniéken kívül mások is segítettek Makón zsidó embertársaiknak túlélni a bujkálás időszakát?

– Nem tudok róla. Úgy látszik, kevesen mertek szembeszállni a hatalommal. Miután a front elvonult, 1944 októberében végre úgy tűnt, normalizálódott a helyzet; de a Paskesz családot már nem ugyanaz a ház várta vissza, amit otthagytak. Az otthonukat feldúlva, kirabolva találtuk – de legalább ők megmenekültek. Makót 1949-ben hagyták el: éppen búcsú volt, a Maros partján árultunk cukorkát, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy csomagokkal megpakolt teherautó áll meg az úton. Bécsbe költöztek, de nem akarták úgy elhagyni az országot, hogy ne köszöntek volna el tőlünk. Soha nem fogom azt a búcsúzást elfelejteni – és utána sokáig tényleg csak az emlékeinkben éltek Paskeszék.



A Paskesz család napjainkban 

– Találkoztak még utána?

– Csak a hetvenes években sikerült újra viszontlátnunk őket. Bécsbe kirándultunk a férjemmel, így felkerestük az öreg Paskeszt és Hajnalkát. Nagy szeretettel vendégeltek meg bennünket – ezúttal ők készítettek külön nekünk nem kóser, rendes, zsíros ételt. A gyerekek szétszóródtak a világban, két fiú Izraelben telepedett le, a harmadik fiú és Babi az Egyesült Államokban alapított családot. A fiúk mindig benéznek hozzám, ha hazajönnek Makóra az őseik sírját meglátogatni. Babival tavaly nyáron találkoztam a háború óta először; mindig olyan volt nekem, mintha a saját gyermekem lett volna, de akkor csak néztem egy nagyot: ez lenne az a pici, aranyos kislány? Hiszen azóta már ő is nagymama lett…

Olvasson tovább: