A Kremlnek jól jött az olajárrobbanás. Fagyos viszonyban a magánszektorral Fotó: Reuters
A magas világpiaci árak és a feldolgozóipar modernizációjának lassú folyamata inkább a nyersanyagok felé mozdította el az orosz gazdaságot, és még a szovjet időkhöz mérten is kiemelt jelentőségűvé tette az olaj exportját. Putyin ez év májusában a szövetségi gyűlésnek címzett évi beszámolójában úgy nyilatkozott: ideje megrendszabályozni az "export-olaj-folyamatokat”; eközben hangsúlyozta, hogy ez állami feladatkör, melyben elsősorban az ország, és nem a magáncégek érdekeit kell előtérbe helyezni.
Az olajexport növelésének lehetőségeiként Putyin több új kelet- és nyugat-szibériai vezeték építését, illetve a balti bővítését, a Boszporusz-szoros megkerülését valamint az Adria és a Barátság vezetékek integrálását nevezte meg. Fontos helyet kapott a Balti-tenger mélyén építendő észak-európai vezeték is. Mindez alátámasztja a két éve megalkotott orosz olajstratégiát: a 2020-ig szóló terv értelmében Oroszország olajkitermelésének 2010-ig el kell érnie az évi 40 millió tonnát, az azt követő évtizedben pedig az 520 milliót. Természetesen ennek arányában növekedne a kivitel is – és kétségkívül kiemelkedő fontosságot kap az a kérdés, hogy hová, mely országokon keresztül és milyen feltételekkel.
A Szovjetunió széthullása utáni Oroszország először éppen az Európába történő olajszállítás problémájával szembesült: a fő balti-tengeri kikötők ugyanis immár Észtország, Litvánia és Lettország területén helyezkedtek el, amelyek alaposan ki is használták monopolhelyzetüket. Ukrajnában pedig – ahol a vezetékek jelentős része áthaladt – a tranzitárak emelésén kívül rendszeresen meg is dézsmálták a szállítmányokat, annak ellenére, hogy Oroszország, igyekezvén megőrizni a baráti viszonyt a volt tagállamokkal, továbbra is nyomott áron adta a nyersanyagot. Moszkvának a kedvezményekkel nem sikerült komoly eredményeket elérnie – inkább csak egyre szembetűnőbb gazdasági veszteségeket. Úgy tűnik, most érkezett el az irányváltás ideje a szomszédokat és a "szovjetunióbeli rokonokat” illetően.
Az új stratégia értelmében Oroszország egyrészt megszünteti az eddigi kedvezményes árusítást a volt tagországok számára, másrészt közvetlen exportkapcsolatok kialakítására törekszik az európai és nyugati piacokkal – ez pedig új vezetékek és kikötők építését jelenti. Oroszország igyekszik minimálisra csökkenteni a szomszédos tranzitállamoktól való függőséget; erről tanúskodik a Balti-tenger mélyén húzódó, Németországba, később esetleg más európai államokba is elágazó vezeték projektje, vagy a nemrégiben megnyitott, jelenleg Törökországig érő, később Görög- és Olaszországig meghosszabbítandó földgázvezeték.
Szentpétervár körül, a leningrádi körzetben eközben már épülnek az új kikötők, amelyekkel teljesen kiiktathatókká válnak az Észt-, Lettország és Litvánia területén lévők. Nyilván ez a félelem indította e balti államokat arra, hogy nyilatkozatban tiltakozzanak a Balti-tenger mélyén építendő gázvezeték terve ellen – szokás szerint ökológiai érvekre hivatkozva. Oroszország azonban eltökélt: és ebben nem csak a nagyobb bevétel mozgatja és az, hogy végre megszabaduljon a megalázó függőségtől, azoktól, akik minden adódó alkalmat kihasználnak a volt "szuperhatalom" arculköpésére. Oroszország szeretne integrálódni az európai gazdaságba és politikába, valamint az eddiginél nagyobb befolyást gyakorolni rá. Ebben nincs is semmi kivetnivaló: Oroszország hatalmas olaj-és gáztartalékok birtokosa, és ezek árusításából bizonyára nemcsak anyagilag szeretne profitálni, hanem saját nemzeti érdekeit is szívesen érvényesítené. Nyilvánvalóan ezt a célt szolgálja az orosz–kínai, illetve a Csendes-óceán partvidéke mentén majdan Japánig érő vezetékek tervezete. A részt vevő országok mindegyike igencsak érdekelt e projektekben, ami érthető is akár a közel-keleti, akár az iraki helyzetet figyelembe véve. Az olaj magas világpiaci árának köszönhető az ország hozzávetőleges szociális, gazdasági és politikai stabilitása – és ennek köszönhető az is, hogy sikeresen törleszti az adósságait, amit a Szovjetunió széthullása után egyedül magára vállalt, noha a többi tizennégy tagállam is kivette a részét a hitelek elköltéséből.
A kormány, gondolván a jövőre – és arra, hogy az árak valamikor leesnek –, létrehozta az úgynevezett Stabilizációs Alapot: itt gyűlik a drágán eladott olaj és földgáz extraprofitja. Ugyanezt a célt szolgálja az olajágazat reprivatizációja – és valószínűleg ezzel magyarázható a Jukosz-ügy is. Ez utóbbi, mint az ország legnagyobb magánkézben lévő olajvállalata – élén Mihail Hodorkovszkijjal –, Putyin és az állam szemszögéből veszélyt jelentett. Amikor az államháztartás ennyire "olajfüggő”, nyilván erősen függ egy akkora vállalattól, mint a Jukosz; ezt pedig Putyin nem engedhette meg magának. Az ő nézőpontjából ez a helyzet egyenesen nemzetbiztonsági kérdés volt, ami még veszélyesebbé válhatott volna, ha Hodorkovszkij eladja cégét egy külföldi cégnek. Egy ilyen esetben Oroszország egyszerűen megszűnt volna szuverén állam lenni. Ehelyett más történt – eljárás Hodorkovszkij ellen, és gyakorlatilag a Jukosz széthullása. Nem valószínű, hogy teljesen megszűnik a magánszektor az olajágazatban – de az állam befolyása kétségkívül növekedni fog.
Putyin még elnökké választása előtt, 1999-ben védte meg közgazdasági disszertációját, mely a természeti nyersanyagok kihasználását vizsgálta piacgazdasági körülmények között. 2005-ben Moszkvában elhangzott egy előadás Vlagyimir Putyin és Oroszország olajpolitikája címmel, amelynek alapját ez
a disszertáció képezte. A tanulság a következő volt: Putyin elismeri a piaci mechanizmusokat és az állam kötelezettségét a magántulajdon védelmét illetően. Ezzel együtt úgy tartja, a "magánérdek nem magasodhat az államérdek fölé". Hát éppen ez a bizonyos államérdek készteti ma Oroszország vezetését exportpolitikájának megváltoztatására.
2005. 12. 09. (IX/49)
