Tömöry Pál Fotó: S. L.
– Mit jelent Önnek a repülés?
– A repülés az életem. A mai napig is, hogyha felnézek az égre, tudom és látom, hogy mi történik odafönn. Ilyenkor egy kicsit csalódott vagyok, hogy én már nem lehetek fenn.
– Nem félt a magasban?
– Már egész fiatalon szerettem a magasságot. Emlékszem, hogy még csak egy kis építőipari legény voltam, amikor a százhalombattai kéményt építették, én is ott dolgoztam. 200 méter magasban, fél méteres kilengésben kellett építkezni, 80 kilogrammos gerendákkal. Én ezt nemcsak kibírtam, hanem élveztem is.
– Mégis hogyan lett önből pilóta?
– \'74-ben vonultam be sorkatonaként a budaörsi laktanyába, ahol a dísz- és kormányezredhez kerültem. Ekkortájt láttam egy pályázatot, hogy lehet jelentkezni repülőtisztire. Szüleim tudta nélkül adtam be a jelentkezésemet. Ezután kaptam egy intenzív orosz kiképzést a Szovjetunióban. Négy évet voltam kint, ott szereztem meg a repüléssel kapcsolatos diplomámat. Vörösdiplomával végeztem. Ahhoz, hogy én fent legyek egyedül, kétszáz ember ellenőrzi, figyeli a gépet. Ott senkinek nem szabad hibázni. Ha valaki hibázik, akkor vagy nekem, vagy a gépnek annyi. Én tudok katapultálni, de a gépet senki nem menti meg
– Volt rá alkalom, hogy katapultálnia kellett?
– Egyszer műszaki hiba miatt kellett elhagynom a gépet Székesfehérvár környékén. Amikor jeleztem, hogy nem tudom a gépet irányítani, csak annyit válaszoltak: "Tudja, mit kell csinálnia." Tudtam. Kivittem a gépet a lakott területről, majd kattintottam. Én repültem, a vadászgép pedig zuhant. A gép végül a sóstói stadion mögött vágódott a földbe. Még ma is ott van 21 méter mélyen az M7-es alatt.
– Éles bevetésen is részt vett?
– Három hónapig voltam Vietnamban. 79-ben rendfenntartóként vittek ki minket. Ez nem szimuláció volt, hanem valós háborús bevetés. A mi kontingensünknek légtérvédelmet kellett biztosítania. Egy alkalommal felderítésre kellett mennem, és láttam, hogy egy ellenséges konvoj halad lenn a dzsungelen keresztül. Lőttek rám, de találatot nem kaptam. Miután megkaptam a tűzparancsot, egy teljes hadoszlopot támadtunk meg. Tulajdonképpen az a borzasztó, hogy embereket kellett ölnöm. Igaz, hogy én katona voltam, parancsot hajtottam végre, igaz, hogy ők is fegyvert használtak, de én mást használtam. A rakéták taroltak, és emberek haltak meg. Ez lelkileg nagyon megviselt.
– Ekkor kezdődött el a mélyrepülése?
– Ez egy folyamatos alászállás volt. A repülés miatt elhanyagoltam a családomat. Lehet, hogy hiba volt, de nekem ez a lételemem, hivatásom és ebből tartottam el magunkat is. Repülésem karrierje akkor fejeződött be, amikor megtudtam, hogy megcsal a feleségem. Ilyen lelkiállapotban gépbe nem ülhettem. \'89 februárjában kimondták a válást, márciusban meghalt édesapám, erre meg júniusban leszereltek. Úgy adták ki a lapomat, hogy teljesen egészséges voltam. Annyit mondtak, hogy keressek munkát a civil életben. Hatszázunkat tettek így lapátra. Ennyire becsültek háromszoros aranykoszorús repülősként és számtalan állami kitüntetéssel a hátam mögött. Eddig nem tudtam, mi a nélkülözés. \'89-ben 300 ezret kerestünk a feleségemmel egy hónapban. A válás után otthagytam mindent a fiamra: kétszobás, összkomfortos lakást, víkendházat, hogy amikor ő befejezi az iskolát, legyen miből elindulnia. Idáig a fiamért éltem, de ő idén júliusban, 24 évesen meghalt. Agyembólia. Válás után lementem vidékre, ahol néhány évig tanárként dolgoztam. \'96-ban újra Pestre költöztem. Itt végigjártam a BKV-tól a Mahartig több munkahelyet is, és általában vezetőként dolgoztam. A gond, hogy fedél nem volt a fejem felett.
– Ha ilyen jó beosztásai voltak, miért nem költözött albérletbe?
– Egyszer a XIII. kerületben kivettem egy albérletet. Aláírtuk a szerződést, elkértek előre 120 ezer forintot kauciónak, és utána nem telt el egy hét, jött a tulajdonos a rendőrökkel, hogy húzzak el onnan. Hiába mutattam a szerződést, nem érdekelte őket. A lakásmaffia áldozata lettem. Azóta hajléktalanszállókon élek.
– De próbálkozhatott volna újra. Most miért nem próbál meg kijönni a szállóról?
– Jelenleg Tökölön dolgozom egy osztrák cégnél, üzletkötőként. Most azért fizessek 60-70 ezer forintos albérletet, hogy hazajárjak aludni meg mosakodni? A hajléktalanszállón bérelünk négyen egy szobát 5300 forintért. Igaz, hogy alkalmazkodnom kell, de nem dobok ki pénzt.
– Kikkel lakik együtt? Mennyire jellemző, hogy diplomások kerülnek az utcára?
– Nálunk a szobában az egyik lakótársam technológus, a másik kereskedelmi főosztályvezető volt, a harmadik személy pedig a Kandón végzett. Ő most segédmunkás, diplomával. Mind a rendszerváltás áldozatai lettünk. Ennek ellenére próbálunk valahogy szinten maradni. Én még szerencsés vagyok. Élhetnék csöves módjára lenn az aluljáróban. Ismerek olyan orvosprofesszort, aki az Árpád-híd alatt alszik. Attól függetlenül, hogy hajléktalan vagyok, megpróbálok úgy élni, ahogy egy normális ember.
– De ezt lehet egy hajléktalanszállón?
– Lehet. Olyan emberekkel vagyok a szobában, akikkel este a munka után megbeszéljük a világ dolgait, kulturáltak vagyunk. Ha a munka mellett van időm, elmegyek a Szabó Ervin könyvtárba is.
– Önnek hány diplomája van?
– Három. A Szovjetunióban szerzett diplomámat hőerőgépész-mérnökként honosították. A gépen alattunk tulajdonképpen egy erőm? van. Emellett matematika-fizika tanár vagyok, és a harmadik diplomám a számítógép-információ-programozói.
Ezt \'92-ben szereztem meg. Könny? volt, mert mi már a repülésben számítógépekkel dolgoztunk a fedélzeten.
– Mikor repült utoljára?
– Tavaly augusztus 18-án a Besenyei Péterékkel. Amikor lehet, segítek nekik. Remélem lesz még módom felszállni velük. Nem vezethetem ugyan a gépet, de legalább fenn vagyok. Én átéltem a hangsebességet. Az az igazi. Attól az ülésbe nyomódsz, és ha átlépted, hallasz egy robbanást. Két percig átéltem a súlytalanság állapotát is 32 ezer méter magasban. A lábam zsebében volt a replapom, és amikor ki akartam venni, csak azt vettem észre, hogy a kezem felemelkedik, és hatalmas nyomás van a szerveimen. Azt megtehetik, hogy nem szállhatok fel, de azt, hogy felnézzek az égre és elképzeljem az élményeimet, azt soha nem veheti el tőlem senki. Minden nap a repüléssel fekszem le. Lehajtom a fejem, és azt mondom: "Apám, indítsd be, add rá a stabilizátort", és mire a felszálláshoz jutok, már alszom is
2005. 12. 16. (IX/50)
