– Miért nem olyan egységes nemzeti ünnepünk 1956, mint amilyen mondjuk március 15-e?
– Március 15-ét már belepte a történelem pora, meghaltak a résztvevők, mi azonban még élünk néhányan, és sajnos az ország állapotát tükrözve, "szétszakadva" mondjuk a magunkét. Évről évre ellenérzést vált ki az emberekből a mondandónk, mert egymásra kontrázva, egymást meghazudtolva vagy túllicitálva replikázunk. Ezért egyértelm? a felelősségünk. Azzal, hogy miért nem kérnek tőlünk bocsánatot, ma már nem lehet operálni. Medgyessy Péter még miniszterelnök volt, mikor határozottan megkövetett minket a Kisfogház emlékhelyen, szavait mégsem fogadtuk gesztusként, hanem tulajdonképpen elutasítottuk.
– Hogy tud két \'56-os veterán esküdt ellensége lenni egymásnak, miközben ötven éve még vállt vállnak vetve küzdöttek a vörösök ellen?
– Tudja, a börtöncellában még nagyon is egyek voltunk, közel volt még a közös ellenség. Abban a pillanatban azonban, hogy kiszabadultunk, megosztottak bennünket. Már azzal is, hogy nem mindenkit engedtek ki, és aki bent maradt joggal gondolhatta, hogy a többiek elárulták. Aztán rengeteg manipuláció következett. Ha például egyikünket – talán ajándékkal, talán fenyegetéssel – rá tudták venni, hogy azt mondja, amit a rendszer hallani akar, akkor a többiek megrohanták, hogy miket beszél össze.
– Jól értem, hogy a hatalom mesterségesen gerjesztett feszültséget a veteránok között?
– Egyre többen derítenek fényt erre közülünk, amióta a Történeti Hivatal aktái megnyíltak. Számtalan esetben kiderül, hogy parancsra manipuláltak minket, hogy egységünket megbontva ne jelenthessünk újra veszélyt a rendszerre, ne alakulhasson ki újabb ellenállás. Annyi példát tudnék mondani, hogy az egész újságja megtelne vele. Úgy használtak fel minket egymás ellen a titkosszolgálatok, mint a bábokat, és ennek nem egy esetben halálos következményei is voltak. Persze voltak kisebbfajta belső ellentétek is közöttünk, de ezeket pontosan átlátták az ügynökök, akik sokszor az egymás iránti féltékenységünkre dolgoztak rá.
– És a rendszerváltás után?
– Nézze, napról napra temetünk. A Magyar Politikai Foglyok Szövetségének 1989-es megalakulásakor közel ötvenezer tagja volt, ma örülünk, ha négyezret ki tudunk mutatni. Már a legelején elkezdődött a megosztás, mindenféle szövetségek, szervezetek, nemzetőrségek alakultak belőlünk, akik lényegében ugyanazt akarták, csak kicsit másképp. Pillanatok alatt szétzilálták ezt a némiképp egységesnek tűnő szerveződést. Mit mondjak, ez eléggé lehervasztotta a harci kedvet.
– Kinek és mikor kellett volna rehabilitálni Önöket?
– Az első szabadon választott kormánynak, rögtön a rendszerváltás után, de nekik ennél sokkal nagyobb gondjaik is voltak. Horn Gyuláéknak viszont már erkölcsi kötelességük lett volna. Szeretném emlékeztetni, hogy éppen nekünk, akikre hivatkozva megfogalmazódott a kárpótlási törvény, semmit sem ért az egész. Nekem még mindig itt van a fiókomban a kárpótlási jegy, mert még a saját gyermekemnek sem vehettem belőle lakást. Sajnos az az érzésem, hogy ezt a kérdést a még élő \'56-osok már nem fogják tudni elintézni.
– Ön szerint hogyan örökítik tovább 1956 szellemiségét a történeti kutatások és az oktatási intézmények?
– Kezdjük azzal, hogy aktákból nem lehet megírni \'56 történetét. Azt hiszem nem kell nagyon ragozni, hogy amikor engem kihallgattak és vallattak, illetve az ügyészség vagy a bíróság előtt álltam, akkor amennyire csak lehetett, igyekeztem sok mindent úgymond elfelejteni vagy letagadni. Magyarán hazudni kellett. Logikus, hogy aki ezekből a vallomásokból dolgozik, az félretájékoztatja a nyilvánosságot. Mondok egy nagyon kézzelfogható példát. Eddig 353 elítéltről tudom dokumentumokkal bizonyítani, hogy felakasztották őket, de a történeti hivatalok ebből csak körülbelül 240-et fogadnak el, és vagy száz kivégzettről próbálták nekem megmagyarázni a papírjaik alapján, hogy azok nem méltók az emlékezésre. Le is vetették velem az emléktábláról a nevüket, amikor a Kisfogház emlékhelyet megépítettük. Mindebből az következik, hogy a tankönyvek olyan szinten lebutítva foglalkoznak a forradalommal, hogy annak a kevés túlélőnek, akik még bírják egészségileg, első számú feladata lenne iskoláról iskolára járva beszélni az igazságról. Én idén most megyek a huszonhetedik helyre a fiatalokhoz.
2005. 11. 04. (IX/44)
