Molnár Gézáné Fotó: MTI
– Mi visz rá egy nyugdíjaskorú, hatgyermekes asszonyt arra, hogy megalakítson egy országos érdekvédelmi szervezetet?
– Ausztriában nevelkedtem, és 1946-ban jöttem Magyarországra a férjemmel. Újságíróként dolgoztam egészen addig, amíg íráseltiltást nem kaptam az elmúlt rendszertől. Azt hiszem, kezdettől fogva eldőlt, hogy mindig ott leszek, ahol sérelem éri az embereket. 1992-ben, amikor a LAÉT megalakult, éppen a gyárbezárások, a tömeges elbocsátások és az áfa bevezetése ellen tiltakoztunk. 100 ezer emberért szólaltunk fel akkor. Mivel a puszta szavaknak nem volt eredménye, országos éhségsztrájkba kezdtünk. 300 ember egy hónapig éhségsztrájkolt, és annyit értünk el, hogy az áfát akkor nem rakták rá a gyógyszerekre.
– Személyesen is érintett volt ezekben az intézkedésekben?
– Nem, nem voltam érintett. Én magam döntöttem úgy, hogy ott leszek, ahol az állampolgárokat igazságtalanság éri. Az éhségsztrájk után aláírásgyűjtésbe kezdtünk azért, hogy kerüljön be az alkotmányba az ígéretszegő képviselők visszahívásának lehetősége. 550 ezer ember kérését söpörték le akkor az asztalról. Ezzel betelt a pohár, és úgy döntöttünk, hogy megalakítjuk a LAÉT-ot.
– Miért pont a létminimum alatt élőket szólították meg? Annyi más igazságtalanság van még ebben az országban.
– Harcoltam én a Kádár-korszak alatt is
Azokért, akiket kitelepítettek, bántalmaztak, kiszorítottak, a műszaki értelmiségiekért, akiket osztályidegennek nyilvánítottak. De az eddigi kormányok egyike sem tűzte igazán a zászlajára, hogy a munkanélküliséget, a nyomort felszámolja, vagy legalábbis megfékezze. Arra törekedünk, hogy biztosítsuk a törvényes lehetőségét annak, hogy jelen legyünk, ahol csak tudunk.
– Milyen eszközei voltak erre a rendszerváltás előtt?
– Számtalanszor voltam Kádárnál, és elmondtam neki, hogyan "kiskirálykodnak" a téeszelnökök, hogy sok a megfélemlítés, de csak ült az asztalánál, mintha nem is hallaná. Megveregette a vállamat, hogy nyugalom, mert "vaslábakon áll ez az ország". A sok felszólalásom miatt kaptam íráseltiltást is. Amikor pedig megelégeltem, hogy csak egy pusztába kiáltott szó vagyok, azt mondtam Kádárnak, hogy ha nem tesz semmit, akkor világgá kürtölöm a disznóságaikat.
– És mi történt?
– Megtettem. Letartóztattak. Közel öt évig voltam börtönben. Kémkedéssel vádoltak, de számomra "csak" a munkahelyem változott meg. Odabenn is dolgoztam, röplapoztam, éhségsztrájkot indítottam. Engem nem lehetett sötétzárkával megbüntetni.
– Hogyan fejlődött a rendszerváltás után a LAÉT?
– Lassan behálóztuk az országot. A kezdeti 600 főről közel 3 millióra duzzadt a tagságunk, és ma már több mint 220 helyen működünk. Volt, hogy egy település polgármesterestől, egyszerre 200 fővel csatlakozott hozzánk.
– Mi a tapasztalata az ország mai állapotáról?
– Iszonyatos nyomorban élnek egyes településeken. Sok helyen magukat a polgármestereket is felvehetnénk a létminimum alatt élők közé, olyan nagy a szegénység. Nem egy olyan község van, ahol a több mint 3000 lakos közül csupán egy tucatnak van munkája, a többiek pedig segélyekből élnek.
– Hogyan telnek egy-egy ilyen család hétköznapjai?
– Vidéken gyakori, hogy a munkanélküli szülők több gyereket nevelnek. Ismerek egy családot, ahol habár havi 50 ezer forintból élnek, az otthonuk rendezett, és nincs egy forint adósságuk sem. Fizetik a számláikat, és arra sem restek, hogy összehordják a tüzelőt. De ezek után havi 3-4000 forintjuk marad a további kiadásokra. A gyerekek rendszerint reggeli nélkül mennek el az iskolába, és gyakran összeesnek az éhségtől. Amikor ennél a családnál jártam, bementem a konyhába, ahol egy nagy fazékban krumplihéj főtt. "Na, látom, azért van egy pár disznójuk is" – mondtam, mire az asszony zokogásban tört ki, hogy nagyon szégyelli, de ez nem disznónak készül, hanem a szomszédtól hozta, hogy a gyerekeknek főzeléket készítsen belőle.
– Mit tud ilyenkor tanácsolni ezeknek az embereknek?
– Az anyagi segítségen kívül lépten-nyomon azt hangsúlyozom, hogy nem lehet csak a kormányt hi-báztatni a kialakult helyzetért. Számtalan olyan helyen jártam, ahol gondozatlanok voltak az állatok, a kert. Gyakran nem tesznek magukért semmit, nem segítenek magukon. Emiatt szorgalmazom, hogy az öngondoskodás is legyen a segélyezés előfeltétele.
– Ki lehet törni ebből a létformából?
– Sajnos, egy kezemen meg tudom számolni azokat, akiknek sikerült. Annál többen voltak viszont azok, akik megpróbáltak meglopni, becsapni. Egyszer egy férfi, aki ételért jött be hozzánk, ellopott tőlem 15 ezer forintot. Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy idős házaspárt tíz éven át mi etettünk és ruháztunk, és gyakran a saját zsebemből fizettem ki nekik a szemüvegkeretet és a gyógyszereiket. Az asszony halála után azonban kiderült, hogy ez idő alatt végig ott állt a házukban 20 millió forint takarékbetétben.
– És ez nem kedvetleníti el?
– Nem. A mai napig is reggel 9-re megyek be a hivatalomba, ahol rendszerint már várnak. Az egész ország területéről szinte állandóan szólnak a telefonok. Nálunk senki nem mehet el úgy, hogy ne kapna enni, ha éhes, vagy ne kapna ruhaneműt, ha rászorul.
– Milyen támogatást kap az alapítvány az államtól?
– Ez változó. A Fidesz négy éve alatt például egy fillért nem kaptunk, de a választások előtt felhívtak, hogy "Ugye, Andrea néni, azért segít nekünk?" Mondtam, hogy: "Pont annyit, amennyit Önök segítettek nekem". Akkor küldtek nekem 120 ezer forintot (a havi rezsiköltségünk közel 400 ezer forint). A mostani kormányzattól kaptunk ugyan pályázati pénzeket, de ezek sem nagy összegek. Sokkal fontosabb, hogy ma már bevonnak a törvények előkészítéseibe, és megengedik, hogy javaslatokat tegyek. Mindmáig külső munkatársa vagyok az ombudsmanoknak.
A Létminimum Alatt Élők Társasága (LAÉT) 1992-ben alakult Bicskén, 600 fővel. Ma több mint 3 millió tagot számlál, amivel egyben Magyarország legnépesebb szervezete is.
A LAÉT egy politikailag független civil kezdeményezés. Évek óta pályázati pénzekből tartja fenn magát, és közel 50 "tisztségviselő" végez benne társadalmi munkát – nap mint nap. Az újpalotai székhely? intézmény minden napon reggelit, ebédet és ruhákat oszt, illetve személyesen fogadják a betérő rászorulókat az országszerte több mint 220 LAÉT-képviseleten.
2005. 09. 23. (IX/38)
