Kereső toggle

Angela Merkel: kihívó Keletről

Vaslady kontra Hazárdjátékos

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy hónap múlva, szeptember 18-án az előrehozott németországi választások alapkérdése, hogy a németek vállalják-e a fájdalmas gazdasági reformokat a jövő érdekében, vagy inkább továbbra is az egyre tökéletlenebbül működő szociális piacgazdaság keltette illúziót választják. A tét tehát nem kevés, annál is inkább, mert a választási eredmények nagymértékben meghatározhatják majd az Európai Unió jövőjét is. Az elmúlt hetekben a Time címlapján egyszerűen "hazárdjátékos"-nak nevezett Gerhard Schröder kancellár javított a közvélemény-kutatások szerint, ám a választás fő esélyese továbbra is a német ellenzék kancellárjelöltje, a német Vasladynek is titulált Angela Merkel. Azt azonban sokan ma sem értik Németországban, hogyan lett egy protestáns, elvált, második férjével élő, gyermektelen nő, aki mindennek tetejébe még "ossi" (azaz keletnémet), a konzervatív kereszténydemokraták első embere.



Balról Gerhard Schröder kancellár, jobbról Angela Merkel, a CDU vezetője. Döntés szeptemberben Fotó: Reuters

"Csak egyszerűen megragadja a mások által feladott hatalmat" – nyilatkozta Merkelről politikai pályafutásának egyik meghatározó, ha nem legfontosabb személyisége, Erhart Neubert, a Demokratische Aufbruch (Demokratikus Felemelkedés) alapítója. Neubert visszaemlékezései szerint – aki jelenleg a Stasi-archívumot felügyelő szervezetben dolgozik kutatóként – Merkel 1989 decemberében egyszer csak megjelent a párt egyik vezetőségi ülésén, és megkérdezte, hogy ott maradhatna-e, ha csak csöndben figyel. Neubert beleegyezett, Merkel látogatásai pedig egyre gyakoribbakká váltak, egészen addig, hogy Neubert sajtóreferensi állást ajánlott neki. Ahogy azonban az idők változtak, és az ellenállási mozgalom aktív politikacsináló párttá fejlődött, Neubert, aki egész addigi életét az ellenállásban töltötte, már nem érezte otthon magát a szervezetben, és ezért visszavonult. Merkel pedig maradt, és beállt – ahogy azóta is mindig – az üresen hagyott helyre.

Hatalom: a Merkel üstökösként felívelő politikai pályafutását mindig is kísérő szó személyével kapcsolatban gyakran vádként fogalmazódik meg.

Szédületes gyorsasággal haladt a CDU (Kereszténydemokrata Unió) ranglétráján.

Előbb nő- és ifjúságügyi, majd környezetvédelmi miniszter, később pártfőtitkár, pártelnök, parlamenti frakcióvezető lett. A környezetében sokáig nem tudták, hogy pontosan mit is akar. Döntéseit mindig az utolsó pillanatra hagyja. Nehezen jut dűlőre – vagy csak nem hagyja, hogy mások is belelássanak a lapjaiba? A kérdés mindenesetre sokakban most is ott van: nem nagyon tudjuk, mit akarhat – a hatalom megragadásán kívül.

Merkel mindig ott volt, és megragadta az éppen gazdátlanul hagyott hatalmat, légyen szó akár az 1998-ban választási vereséget szenvedett Helmuth Kohlról, akár a 2000-ben finanszírozási botrányba belebukott Wolfgang Schäuble korábbi pártelnökről. Mivel a botrányok mindazokat az értékeket megkérdőjelezték, amelyeket a párt képviselt – tisztességességet, erkölcsösséget és őszinteséget –, a pártnak új arcra volt szüksége, olyan valakire, akinek bűnrészessége teljes mértékben kizárható, aki elfeledteti a szégyent, aki minden gyanú felett áll. Merkel pedig megragadta a felkínálkozó lehetőségeket, nem is akárhogyan.

"A Nyugat tapsol a Keletnek. Szürreális kép" – írja a Der Spiegel Merkelről szóló összeállításában. Merkel 2003 decemberében, a CDU lipcsei pártkongresszusán jelentette be, hogy radikális reformokat akar. A kongresszuson készült képeken Merkel a pódiumon állva hatalmas mozdulatokkal gesztikulálva beszél terveiről, előtte pedig férfiak ülnek és tapsolnak. "Valami nem stimmel a képpel" – véli a neves német lap, hiszen ezek a férfiak egy olyan nőt éljeneznek, aki azzá vált, amivé ők akartak lenni.

Merkel ellenfelei ugyanis egytől egyig férfiak, mind szinte teljesen azonos életrajzzal. Vannak köztük tartományi miniszterelnökök és befolyásos CDU-politikusok. Mind olyan iskolába jártak, ahol a feszület lógott a falon, nem Honecker képe. Egész életüket a CDU berkein belül töltötték. Már fiatalon a párt ifjúsági szervezeteinek voltak a tagjai, majd szép lassan, fokozatosan haladtak felfelé a párt ranglétráján, és lettek párttitkárok, bizottsági elnökök, tartományi vezetők, parlamenti frakcióvezetők. Várták a lehetőséget, hogy a következő létrafokra léphessenek. Mind katolikusok, első házasságban élő családapák. Akik nem tűrnek meg senki "betolakodót". Nem lehet a világuktól bármi is idegenebb, mint egy protestáns, elvált, második férjével élő, gyermektelen nő – és "ossi" (azaz keleti). Aki ráadásul a főnökük.

Merkel riválisai mind korosztályabeliek, akik azonban jómódba és szabadságba születtek. Soha nem volt szükségük igazi bátorságra, hiszen mindenük megvolt – csak épp ellenségük nem. Szüleik minden harcot megharcoltak helyettük. Kényelmesen haladtak előre, és amikor már majdnem elérték a csúcsot, valaki addigra már ott volt. Valaki, akinek soha nem volt könny? élete, akinek mindenért meg kellett küzdenie. Aki a diktatúrából jött, és mindössze tíz év alatt a demokrácia csúcsára verekedte fel magát.

Angela Merkelnek gyakran ellene fordul a múltja, és ez bizalmatlanságot szül vele szemben. A mélyen keletnémet gyökerekkel rendelkező politikusnő szájából sokszor ma is hiteltelenül hangzanak azok a dolgok, melyeket ő maga soha nem élhetett át, legfeljebb csak a nyugatnémet tévéből ismerhette – már ha tudta fogni az adást. Gyakran beszél szabadságról, szolidaritásról, emberségről, de a pártjabeli férfiak számára sokszor kérdés, vajon igazán tudja-e, miről beszél, ők ugyanis úgy vélik, hogy ezek a fogalmak még mindig nem lettek igazán Merkel sajátjaivá. "A CDU-t mindig is a felsőbbrendűség jellemezte, amely igazából soha nem bízik meg az »ossikban«, ha a saját rendszerének képviseletéről van szó" – véli Michael Schindhelm, Merkel egyik korábbi barátja és munkatársa még a keletnémet időkből.

De a bizalmatlanság kölcsönös. Merkel saját pártját tehernek érzi, amely akadályozza céljai megvalósításában, nem bízik meg senkiben, akit nem tud kontrollálni. Ezen a téren sokban hasonlít Gerhard Schröderhez, kivéve, hogy ő nem engedheti ki kezéből a hatalmat, mint ahogy Schröder tette, aki feladta a pártelnökséget a kancelláriáért cserében. Ha hatalmát meg kellene osztania, alighanem teljesen el is veszítené azt. Ezért inkább mindent maga csinál, nem tárgyal meg semmit senkivel, nem tűr meg maga körül senkit, aki esetleg nála jobban ért az adott területhez. Nem akar gyengének látszani, de ettől magabiztossága sem lesz természetes. Hamar eljutott arra a pontra, aminek eléréséhez Helmuth Kohlnak hosszú évek kellettek: feladta az erőt azért, mert mások erejét fenyegetésnek érezte saját magára nézve. "Állandóan gyanakvó a »túltáplált wessikkel« (nyugatiakkal) szemben" – mondja róla Horst Seehofer, a CDU korábbi egészségügyi és szociális ügyekért felelős referense, aki azért mondott le posztjáról, mert úgy vélte, Merkellel nem lehet "értelmesen beszélni".

A kommunista rendszerben felnőtt Merkel már korán megtanulta, mit jelent és hogyan kell bizalmatlan légkörben élni, hiszen olyan társadalomban élt – ráadásul papgyerekként – ahol folyamatosan számolnia kellett azzal, hogy Stasi-ügynökök jelentenek minden lépéséről.

Múltjából hozott "keménysége" miatt – melyet önmaga egy interjúban "szívósságnak" minősített –, mellyel sokszor gyengeségét, gyakorlatlanságát palástolja, vagy éppen bizalmatlanságának enged teret, úgy a német, mint a nemzetközi sajtó a "német Vaslady"-nek titulálja Merkelt. Életrajzukat tekintve valóban több közös vonás is fellelhető Margaret Thatcher, a nyolcvanas évek brit Vasladyje és a mostani német "eiserne Mädchen" között. Mindkét női politikus közéleti karrierje előtt tudományos területen dolgozott, és onnan lettek a jobbközép politikai vonalat képviselve a reformok szükségességének fő szószólóivá. Mindketten a fennálló elit akarata ellenére lettek a pártjuk vezetőjévé, nagyrészt a pártok által átélt válságoknak és az emiatt szükségessé váló "vérfrissítésnek" köszönhetően. És talán a legfontosabb, hogy mindketten készek voltak a kockázatvállalásra.

A párhuzamok ugyanakkor itt nagyjából véget is érnek. Nemcsak a két ország politikai struktúrájában lévő különbség nem teszi lehetővé, hogy Németországban Merkel a brit Thatcherhez hasonlóan egyszemélyes irányítás mellett hajtsa végre reformprogramját, de sem pártja nem áll egy személyként mögötte, sem ő maga nem rendelkezik azzal a karizmával, amellyel az ország lakosságát tudná a reformok mellé felsorakoztatni – mely tényezők viszont kulcsszerepet játszottak Thatcher sikerében.

De politikai programjukat tekintve sem teljesen azonos a két politikusnő álláspontja. Merkel olyan szociális témákat tekintve, mint az abortusz vagy az egyneműek házassága, inkább a középvonalhoz tartozik, mint Thatcher. Merkel a konzervatívoktól idegen megközelítésben látja a családot: "régebben a házasság volt fontos, ma már azt mondjuk, hogy a család az – nem feltétlenül a házasság mint intézmény. Még a meleg párkapcsolatokban is gondoskodnak egymásról az emberek" – véli a politikusnő.

Az arisztokrata Thatcherhez képest sokan emellett szürke, unalmas személyiségnek is tartják Merkelt, aki divatjamúlt öltözködési stílusával és frizurájával úgy tűnik, nem tulajdonít nagy jelentőséget a külső megjelenésnek, és gyorsan lerázza magáról a média ebbéli gúnyolódásait – bár az utóbbi időben sokat javított megjelenésén nemrég felfogadott új stílustanácsadója.

Merkel rekordgyorsasággal építette fel politikai karrierjét, ugyanakkor úgy tűnik, mégsem sikerült magát igazán elfogadtatni a német közvéleménnyel. A számos ókori kincsnek, köztük a híres Zeusz-oltárnak, a milétoszi Piac-kapunak és a babiloni Istár-kapunak otthont adó berlini Pergamon Múzeum melletti házában egy ügyvédi iroda bérli a földszinti helyiségeket, de az ott dolgozó ügyvéddel sosem találkozik, mivel korábban elmegy otthonról, és később ér haza, mint ahogy az ügyvéd dolgozik. Az ügyvédet amúgy Lothar de Maizierenek hívják. Merkel volt de Maiziere helyettes sajtóreferense az első (és utolsó) szabadon választott keletnémet kormányban. A volt kormányfő szerint Merkel "élvezi a helyzetet, mint aki marionettbábukkal játszik. Ahogy mozgatja a szálakat, úgy mozognak a bábuk. Élvezi, ahogy ellenőrzése alatt tartja a rendszert és az embereket is. Olyan lett, mint a nyugati politikusok" – hangzik a már-már vádbeszédként szóló dicséret.

Angela Merkel túl nyugati lett a keletiek számára, de még mindig túl keleti a nyugatiak szemében. Idegen a saját országában – bár szeptembertől Németország első számú vezetője lehet.

Egy nem hétköznapi karrier

Angela Dorothea Merkel 1954-ben Hamburgban született egy evangélikus lelkész és egy tanárnő lányaként. Hároméves volt, amikor apja lelkészi állást kapott a Berlintől északra fekvő kis keletnémet faluban, Templinben. Így gyerekkorát és fiatalkori éveit is Kelet-Németországban töltötte. Merkel 1986-ban fizikusként diplomázott a lipcsei egyetemen, majd a berlini Tudományos Akadémián kutatóként dolgozott és szerezte meg doktori fokozatát.

A politikával 1989-ben a berlini fal leomlását követően került kapcsolatba az akkor újonnan alakult Demokratischer Aufbruch (Demokratikus Felemelkedés) párt keretein belül. Az első szabad választások során már helyettes kormányszóvivői állást kapott Lothar de Maiziere új kormányában. Németország 1990-es újraegyesítése előtt két hónappal belépett a CDU-ba, és három hónap múlva már az első közös választásokat követően Kohl kancellár kabinetjében miniszteri állást kapott, először a nő- és ifjúságügyi miniszteri széket, majd 1994-ben a környezetvédelmi széket. 

Politikai mentora először Erhart Neubert, majd Helmuth Kohl német kancellár volt, aki csak "a lány"-ként beszélt róla, talán mert akkor úgy vélte, Merkel a könnyűsúlyú politikusok közé tartozik. Amikor azonban Kohl kancellár elvesztette a választásokat 1998-ban, majd korrupciós ügyei kerültek napvilágra, Merkel volt az első politikus, aki szakított Kohllal. Ezt követően előbb a CDU főtitkárává választották, majd mikor a párt finanszírozási botránya a pártelnököt, Wolfgang Schäublet is elsodorta 2000-ben, Merkel lett a párt első női elnöke. Ebbéli szerepében látott hozzá a párt újjászervezéséhez. 2002-ben még átengedte a kancellári posztra szóló jelöltséget Edmund Stoiber bajor kormányfőnek, azóta azonban vaskézzel készíti magának a helyet a következő fordulóra. A választási vereséget követően az ellenzéki frakció vezetője lett a Bundesratban (német szövetségi parlament).

Az előrehozott választások azonban kicsit koraiak lehetnek Merkel számára – talán éppen erre épít Schröder –, mivel a politikusnő még mindig nem eléggé gyakorlott ahhoz, hogy élesben is felvegye a harcot a nálánál jóval karizmatikusabb, férfiarroganciától sem mentes Schröderrel szemben. "Valószínűleg már semmi nem állítja meg" – mondják róla mindezek ellenére a CDU-n belül. De nem szabad mindeközben megfeledkezni arról, hogy a németeknek elsősorban Schröderből van elegük, nem a szociális piacgazdaságból, amelynek – kétség nélkül szükséges – "felforgatására" tett ígéretével kívánja Merkel megnyerni a választásokat.

Olvasson tovább: