Kereső toggle

Felületes információk a Közel-Keletről

Amiről a hírek nem szólnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokszor egy színesnek szánt hír többet árul el egy ország viszonyairól, s az arról alkotott közvélekedésről, mint több tucat, előzetes sémák szerint kockásított, több szűrőn átment hír, és az ezek alapján írt és további sémákba betuszkolt értelmiségi publicisztika. Ilyenkor kizökken az idő (ez esetben, szerencsére), és addig, amíg akad valaki, aki helyretolja azt, vagyis visszagyömöszöli a már jól bevált kockába, talán mégis megmozdít valamit azokban, akiket nem a közhelyek irányítanak. Ilyen volt az internetes újságokban két hete közölt hír, mely szerint Izraelben a holokauszt emléknapján őrizetbe vettek egy kelet-európai országból bevándorolt neonáci katonát, aki külföldi náci szervezetekkel is kapcsolatban állt. A katona a ciszjordániai Arielben élt, testére horogkeresztet tetováltatott, náci propagandaanyagot, kábítószert találtak nála, és mint a kihallgatáson kiderült, anyja is megrögzött zsidógyűlölő. 



Az izraeli hadseregben szolgált egyik drúz katona temetése 1999-ben, akit a Hezbollah terroristái gyilkoltak meg. Ki a rasszista? Fotó: Reuters

Különös módon a hír nem érdekelte a nyomtatott sajtót, holott vannak egyes sajtóorgánumok, amelyeknek bármilyen hír megfelel, ha azzal rossz vagy éppen nevetséges színben tüntethetik fel Izraelt. Ezzel a hírrel valódi bónuszhoz jutottak volna, hiszen ki lehetne pécézni az izraeli bevándorlási politika hiányosságait, és a bírálatok részben jogosak is lennének, hiszen számtalan olyan (főként kelet-európai) bevándorló is letelepedhetett Izraelben, akit semmiféle érzelmi kötődés nem fűz az országhoz, és ráadásul sokat ártottak Izraelnek – ahogy a neonáci katona is.

Csakhogy ebben az esetben fel kellene tenni a kérdést, hogyan kerülhet egy ilyen figura a Cahalba? Vagy azt kellene feltételezni, hogy egy öngyűlölő zsidóról van szó (ami nem ismeretlen fogalom), vagy azt, amiről ebben az esetben is szó volt, hogy az izraeli hadseregben számtalan nem zsidó katona is harcol, és az izraeli társadalomnak sok nem zsidó megbecsült tagja van. Valószínűleg csak kevesen tudják (és gyakran azok a megmondó emberek sem, akik rendszerint szentelnek kolumnákat a Közel-Kelet és Izrael témájának), hogy a hadseregben nem csak zsidók harcolnak. 

Az, hogy az említett hírből nem emelték ki ezt a momentumot, nem egyedi eset, nem ez volt az első olyan történet, amelynek ez a vetülete érintetlen maradt, és alighanem nem ez volt az utolsó. Vegyünk egyetlenegy példát: 2002 januárjában az összes televízió, újság beszámolt arról a hírről, hogy a Hamasz terroristái a gázai határ közelében egy támadás során megöltek négy izraeli katonát. A hír persze korrekt volt, de ha valaki nem olvasta az izraeli sajtót (és ezt általában kevesen teszik), akkor nem tudhatta meg azt, ami a Jediot Achronot cím? izraeli napilapból kiderült. Az újság címlapján hozta a három altiszt és a tiszt fotóját, valamint nevét. És a meglepetés: mind a négy katona arab nevet viselt. Mofid Szuad, Ibrahim Hamid, Chana Abu-Gansz, Aszraf Mazariv csak négy név az izraeli hadsereg beduin katonái közül, akiknek többsége határvadászként teljesít szolgálatot, és csak négy név azon beduin, drúz és más nem zsidó katonák névsorából, akik lojalitásukat katonai szolgálatukkal is kifejezik. Ezek között a katonák között akadnak bevándorlók, akik zsidó családtagjaikkal érkeztek Izraelbe, és persze akadnak – ahogy a példa mutatja – drúzok, és beduinok is. 2001 őszén egy drúz katona, Josszef Madhet vesztette életét, amikor a palesztin tömeg elpusztította József sírját, és a hozzá tartozó zsinagógát. Azonban a híradásokban egyetlen esetben sem hangzott el a katonák nemzetisége.

Minderre azt mondhatnók, hogy ennek semmi jelentősége sincs, a tényeken nem változtat, a hír közlésének objektivitása nem sérül, egyébként sem várható el a hírügynökségektől, újságoktól vagy akár a tévécsatornáktól, hogy tisztában legyenek azzal, hogy arab, vagy héber névvel állnak szemben. Mindez igaz, ráadásul azt sem várhatjuk el, hogy olyan információt közöljön a média, amely nem tartozik szorosan a hírhez. A kérdés nem is az, hogy miért marad le az információ, hanem inkább az, hogy miért éppen ez az információ marad le. A sajtó gyakran közöl irreleváns és felesleges híreket a hírversenynek engedelmeskedve – anélkül, hogy megfelelően meggyőződne igazságtartamáról. Ez nemcsak a bulvármédiát jellemzi, hanem az úgynevezett "komoly" sajtót is. Amerikai katonákról többször írták le, hogy az illető spanyol ajkú (hispano, latin), afroamerikai (fekete), pedig gyakran ennek az információnak semmi jelentősége nincsen. Azt is sokszor megtudjuk, hogy egy összecsapásban hány palesztin és izraeli halt meg – és itt hirtelen véget ér a számadatok közlése. Az izraeli hadsereg mint egy homogén egész létezik, azt a látszatot keltve, mintha ott csak zsidók harcolnának. Az ezt árnyaló hírek legfeljebb csak "kis színesként" szerepelhetnek, mint a neonáci katona esete, vagy negatív kontextusban.

A leegyszerűsített kép mindenkinek jó: egyik oldalon harcolnak a palesztinok, másik oldalon az őket elnyomó zsidók. Ha kiderülne, hogy a képlet korántsem ennyire egyszerű, akkor sok kényelmes sztereotípián el kellene gondolkozni. Hiszen ha az izraeli hadseregben nem csak zsidók, hanem beduinok, drúzok is harcolnak, akkor felmerül a kérdés, mitől rasszista és apartheidállam Izrael? Milyen rasszizmus az, amely az arab néppel szorosan rokon beduinokat, magukat az izraeli arabokat nem nyomja el, csak a palesztinokat? Milyen rasszizmus az, amely a muzulmán beduinok ellen nem irányul? Hogy lehet az, hogy a beduinok, drúzok nem érzik magukat elnyomottnak, nem indítanak intifádát, hanem lojálisak Izraelhez, és a felmerülő problémákat más országok kisebbségeihez hasonlóan demokratikusan kívánják megoldani?

A válasz nem túl bonyolult: a palesztinokkal (és néha, de sokkal ritkábban az izraeli arabokkal) szembeni fellépés oka nem a rasszizmus, hanem biztonságpolitikai megfontolás. A beduin és a drúz vezetőréteg hajlandó volt elfogadni a békés együttélés legelemibb szabályait, a palesztin vezetők nem. Mindez nem jelenti azt, hogy a beduinok és a drúzok, valamint a zsidók együttélése problémamentes lenne. Számtalan súrlódásra volt és van példa, de ennek kevés köze van a konfliktushoz vagy bármiféle apartheidpolitikához, a legtöbbször olyan összetűzésekről van szó, amelyek két, egymástól eltérő kultúra együttéléséből származnak. 

Ha hirtelen világossá válna, hogy itt elsősorban biztonságpolitikai megfontolásokról van szó, és arról, hogy a beduinokkal, a drúzokkal szemben a palesztin vezetők nem fogadják el Izrael létét, és a terrorszervezetek Izrael megsemmisítésére törekszenek, akkor felborulna néhány mítoszból emelt építmény. A nyíltan antiszemita szélsőjobb szlogenje "a zsidók elnyomják és ölik a nem zsidókat", valószínűleg csak áthangolódna, ahogy az antiimperialista szélsőbaloldali babona is ("a világ elnyomott népei harcolnak a kizsákmányolók ellen"). Itt azonban most nem csak, vagy nem elsősorban az antiszemitizmus a probléma, egyrészt azért, mert a szélsőségeseket amúgy sem lehet meggyőzni, másrészt azért, mert a tudatlanság a mérsékelt médiát is jellemzi. Talán megfelelő információk birtokában a közömbös, de tájékozódni kívánó emberek észrevennék, hogy ismét egy régi előítéletet kaptak, csak más papírba csomagolva, és legalább ahhoz nem lenne gyomruk, hogy ehhez asszisztáljanak.

Az igazi probléma ott kezdődik, hogy azok a médiumok és értelmiségiek sem igyekeznek árnyalni a képet, amelyek különben közömbösnek nevezhetők a témával kapcsolatban. Ugyanis sokaknak el kellene ismerniük, hogy felkészületlenek, fogalmuk sincs a Közel-Keletről, általános történelmi, kulturális ismereteik hiányosak, és hogy egy-egy sémát nem lehet mindenre ráhúzni. Egy tudósítónak nem lenne szabad elhinnie minden Patyomkin-falut, amelyet kísérői megmutatnak, nem lenne szabad megelégednie azzal, hogy ugyanazon forrásokból tájékozódjon, és hogy egy szállodából lássa az országot, ahonnan tudósít, ráadásul utána kellene olvasnia azon ország történelmének, ahol éppen dolgozik. Egy értelmiséginek el kellene fogadnia, hogy szavainak súlya van, és nem tévedhetetlen. Vagyis fel kellene hagyni azzal az általános cinizmussal és közönnyel, ami egész Nyugat-Európát, és részben Amerikát is jellemzi. Mert mi másnak tulajdoníthatnánk az olyan információk, hírek negligálását (legyen szó bármely térségről, bármely problémáról), amelyek hozzájárulnának egy probléma gyökereinek feltárásához, kezeléséhez. Hiszen – mint tudjuk – mindenki békét akar, mindenki megegyezést akar – csak éppen nem hajlandó kilépni az olyan toposzok ördögi köréből, mint az elnyomó–elnyomott ellentétpár, imperialista és romlott Nyugat-Izrael-Amerika kontra becsületes, de elkeseredett harmadik világ, és nem képes felülvizsgálni az általuk generált hamis közhelyeket. 

Az EU akkor is Arafattal parolázott, és akkor is öntötte a segélyeket a palesztin autonómiába, amikor világossá vált, hogy azokat a néhai palesztin elnök terrorizmusra használja. Akkor is mentegeti és mentegette a terroristákat, amikor az előszobában robbantgatnak, vagy Beszlanban gyerekeket gyilkolnak. Ez a fajta vakság akkor is jellemző, amikor Európáról, a nyugati kultúráról, saját értékeinkről van szó – így nem meglepő, hogy akkor is, amikor kevésbé látszik, hogy valami minket is érint, mint Izrael esetében. Minden hír, amely azt veti fel, hogy a közel-keleti béke fő akadályát inkább az arab világ problémáiban kell keresni, perifériára szorul, mert következményei fáradságosak. Az európai politikusoknak szembe kellene szállniuk a mainstream vélekedéssel, és ha nem is kerülne szavazatokba, de akkor is el kellene kezdeni érdemi problémákkal foglalkozni (például a világ sokkal súlyosabb válsággócaival, a nyugati világ égető kérdéseivel), és azon dolgozni, hogy azokra tényleg érdemi válasz szülessen. A nyugati elit tekintélyes részének az is komoly problémát jelent, hogy némi kockázatot vállaljon a terrorizmus elleni harcban, legalább annyit, hogy ne hátráltassa azt, aki tenni is hajlandó valamit. Még mielőtt bárki is félreértene: ez a magatartás szinte minden problémával kapcsolatban előbukkan, legyen szó a bevándorlásról, a népességcsökkenésről, bizonyos alapértékek felvállalásáról, de az izraeli–palesztin viszály kezelése és interpretálása magán viseli ennek a közönynek és lagymatag szenvtelenségnek minden jellemzőjét, és a szélsőjobb antiszemitizmusával, illetve a szélsőbal egyéb "antiságaival" kombinálva elfedi a valódi bajokat.

Nehéz megválaszolni, – talán nem is lehet – azt a kérdést, hogy e nélkül az opportunista magatartás nélkül mi lenne a helyzet. Meg lehetett volna oldani a palesztinok ügyét, egyáltalán, napirenden volna a palesztin államiság követelése, amely 1967-ig senkit nem foglalkoztatott? E nélkül a magatartás nélkül is azt hinnénk, hogy ez a konfliktus a világ legsúlyosabb konfliktusa, és megérte volna a terrorizmus közel-keleti finanszírozóinak terrorista gyakorlóterepnek használni Izraelt, ha azt látják, a nyugati politika- és hírcsinálók tényleg tájékozódnak, benéznek a hírek mögé, és nem azt, hogy a világ bármely pontjáról légyen is szó, ugyanazt a képletet alkalmazzák, és mindarról, ami cáfolja ezeket az axiómákat, nem vesznek tudomást? Lehetséges, hogy ugyanitt tartanánk, de az is, hogy nem. Mindenestre az ilyen jelentéktelennek tűnő információk sok dolgot más megvilágításba helyezhetnek, és többet segíthetnek valaminek a megismerésében, mint a legvaskosabb, de kilúgozott, és uniformizált hírek alapján írt kötet.

Palesztin kormányhonlapon a Cion bölcsei

A zsidóellenes indulatok gerjesztésének egyik legrégebbi eszköze, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve ingyenesen érhető el a palesztin tájékoztatási minisztérium honlapján. Egy amerikai civil szervezet tiltakozása után a Palesztin Hatóság kivizsgálja a helyzetet. 

Antiszemita röpirat található a Palesztin Hatóság tájékoztatási minisztériumának hivatalos oldalán. A zsidósággal szembeni előítéletekkel és bűncselekményekkel foglalkozó amerikai szervezet, a Rágalmazás Elleni Liga (ADL) szerdán közleményben követelte, hogy távolítsák el a minisztérium honlapjáról a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című, 19. századi zsidóellenes koholmányt.

A könyv negyvenhét oldalas arab fordítása a honlap cionizmus történetével foglalkozó rovatában található. Egy palesztin tisztviselő közlése szerint kivizsgálják a panaszt. Izrael már régóta azzal vádolja a Palesztin Hatóságot, hogy nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy véget vessen a zsidóellenes izgatásnak a palesztin médiában. A Cion bölcsei az arab világ egészében népszerű olvasmány, ahogy a holokauszttagadó könyvek többsége is. A holokauszt kérdését a palesztin tankönyvek is meglehetősen sajátos szemszögből tárgyalják.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyve a Hamasz terrorszervezet alapító okiratában is megjelent, alátámasztandó a zsidók elleni harc jogosságát. A könyvet egy német szerző írta a 19. században, egyes feltevések szerint az orosz cári titkosszolgálat felkérésére. Az azonban biztos, hogy a művet leginkább a cári titkosszolgálat használta zsidóellenes pogromok szervezésekor az indulatok gerjesztésére. (MTI)

Olvasson tovább: