Kereső toggle

Az ötlet hasznos – a címzett téves volt

Újra a nemzeti megbékélésről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy nagyon fontos területen kialakult – meggyőződésem szerint azonban alapvetően téves – nézetazonosságra szeretnék reflektálni. Nevezetesen az elmúlt év kétségtelenül legjelentősebb belpolitikai eseményének, a Medgyessy-kormány bukásának megítélésében mutatkozó megállapításokra. Eszerint a bukás egyik lényeges oka az volt, hogy Medgyessy Péter nem volt eléggé kemény, túl sokat beszélt az árkok betemetéséről, a nemzeti megbékélésről, amely nem tetszett sem az MSZP elitjének, s a Fidesz sem mutatott semmiféle fogadókészséget, vagyis a politikusok mindkét oldalon a gyengeség jelének tartották ezeket a kijelentéseket. Így a kormányfő megbékélési gesztusainak sehol sem volt megfelelő bázisa.

Medgyessy Péter távozását követően a nemzeti megbékélés programszer? célkitűzése lekerült a napirendről. S így hát gondolhatunk, amit akarunk, ezt is be kell sorolnunk a sikertelen próbálkozások körébe. Ámde mielőtt ezt minden további nélkül megtennénk, érdemes figyelmet fordítani a sikertelenség okaira is, amit a politikai elemzők a fent ismertetett szempontokon – a Fidesz és az MSZP különböző indítékú, de azonos mérték? elutasításán – kívül nem vizsgáltak.



Medgyessy Péter. Két szék között a pad alá Fotó: Vörös Szilárd

Meggyőződésünk szerint ugyanis nem a nemzeti megbékélés programjának meghirdetése volt téves, hanem irányultsága és tartalma. Mert amikor Medgyessy ezt az "árok betemetés" gondolatával kapcsolta össze, akkor egyértelművé vált, hogy elsősorban a Fideszt akarja megszólítani. Nyilvánvaló, hogy abból indult ki, ha a Fidesz erre kedvezően reagál, akkor a nemzet többi részével már gyerekjáték lesz legalább néhány fontos kérdésben megegyezni. Sőt, úgy is lehetett tekinteni ezt a Fidesz irányába tett kormányfői gesztust – s ez még alapvetőbb tévedés volt –, hogy Medgyessy a Fideszt – természetesen akaratlanul – a nemzettel azonosította, vagy legalábbis a nemzet hiteles képviselőjének tartotta. A nemzeti megbékélés programja ugyanis elsősorban a Fidesznek szólt. Mintha a miniszterelnök végső soron mégiscsak elhitte volna azt, amit a Fidesz propagandája fáradhatatlanul sulykolt, hogy ők a nemzet, aki rajtuk kívül van az nemzetellenes vagy legalábbis nemzetidegen.

A Medgyessy Péter által hirdetett nemzeti megbékélés éppen ezért lett sikertelen. Hiszen ez a Fidesz nemzeti propagandáját hallgatólagosan elfogadta ugyan, de annak politikai stratégiájával, amely az ellentétek ébrentartására és szítására épül, gyökeresen ellenkezett. A Fidesztől ugyanis semmi sem áll
annyira távol, mint a megbékélés gondolata. S ez korántsem csak ellenzéki pozíciójából, hanem sajátos, mással össze nem cserélhető karakteréből következik. Ők ugyanis még a jobboldali pártokkal sem tudtak tartósan megbékülni. Még azokat is tönkretették vagy igyekeznek ellehetetleníteni, akikkel korábban választási szövetségről tárgyaltak, vagy akikkel az előző ciklusban koalícióra léptek. Mert ars poeticájuk lényege, hogy ők egyedül a jobboldal, ők maguk a nemzet egésze, a határon innen és határon túl lévő magyarság egyetlen hiteles képviselője. A Fidesz az egyetlen európai normáknak megfelelő politikai erő. A keresztyén–keresztény hit gáncsnélküli védelmezője. Egyszerre kereszténydemokrata, kisgazda és újabban akár szociáldemokrata is. Egyszóval nemzeti és európai. De ha kell, még transzatlanti is. Aki ezt nem fogadja el, az nem lehet európai, nem lehet magyar és nem lehet keresztény. 

A dolog ennyire egyszerű. Ezért hát nincs is szükség semmiféle megbékélésre.

Hiszen kivel is kellene megbékülni? Aki ugyanis ezt nem fogadja el, az úgy is mindenestül alkalmatlan.

A Medgyessy-kormány megbékélési programja tehát azért bukott meg, mert azokat akarta megszólítani, akik erre egyáltalán nem tartottak igényt. Vagyis nem a megbékélés tartalma, hanem az irányultsága volt téves. Sem a kormányfő, sem a politikai elemzők részéről nem merült föl azok megszólításának gondolata, akik jobboldaliak ugyan, de nem fogadják el a Fidesz jobboldali élcsapat szerepét, s még az MDF félrebillentett fej? mosolygását sem tartják annyira megnyerőnek, hogy oda tartozónak érezzék magukat.

A szocialisták még most sem veszik észre, hogy az MDF csak alkalmi partner lehet, stratégiai szövetséges semmiképpen sem, hiszen az MDF–Fidesz viták mindaddig csak házon belüli perpatvarnak számítanak, amíg az MDF nem mondja ki egyértelműen és világosan, hogy nem érdekelt abban, hogy a Fidesz kormányra kerüljön, addig amíg az MDF a következő választásokon jobboldali győzelemben reménykedik. A 98-as választások előtt már hallottunk hasonló, akkor kibékíthetetlennek látszó, s aztán gyorsan feledésbe merült ellentétekről. A Fidesz–Kisgazda ellentét közismert volt. Mégis koalícióra léptek. Másrészt az MDF már régen eljátszotta a nem Fideszes jobboldali szavazók és szimpatizánsok bizalmát azzal, hogy aktívan részt vett a korábbi jobboldali pártok Fidesz által történő fölszámolásában. Az MDF csak akkor szisszent föl, amikor őt magát is föl akarták számolni. Ez pedig édeskevés ahhoz, hogy a korábbi, Fidesz által megnyomorgatott és megalázott kisgazdák vagy kereszténydemokrata szimpatizánsok most az MDF-hez csatlakozzanak.

S egyáltalán, nem lehet egy olyan pártot komolyan venni, amely saját vezetőjének népszerűségéből semmit sem tud profitálni. Amelyiket az egyik része otthagyja, s erre a másik része – mely korábban komolynak hirdetett politikai okok miatt hagyta el – haladéktalanul visszatér, anélkül, hogy a párt támogatottsága bármennyit is változott, növekedett volna. Egyszóval az MDF az a párt, amelyben teljesen mindegy, hogy mi történik, mindegy, hogy mit mond, társadalmi megítélésén ez semmit sem változtat. Így aligha föltételezhetjük, hogy az MDF lenne vagy lehetne a nemzeti megbékélés igazi címzettje, még kevésbé a letéteményese.

A Fidesszel való torzsalkodásukból, vitájukból pillanatnyilag húzhat némi hasznot a jelenlegi kormányzat, de stratégiai jelentősége, a következő választásokon értékelhető szerepe az MDF-nek aligha lesz.

A győzelem persze igen kevesen is múlhat. De az MDF politikai jelentőségét még ez sem képes megnövelni. Mert ha a választásokon önállóan fog indulni, akkor az első fordulóban valóban vehet el valamennyit a Fidesztől, de éppen az MDF vezetőinek enyhén szólva kétértelm? magatartása miatt aligha lehet kérdéses, hogy a második fordulóban az MDF-szavazók – saját állva maradt jelölt híján – már a Fidesz jelöltjeit fogják támogatni.

Az MSZP-t természetesen a kalandos vállalkozásokról sohasem lehetett lebeszélni. Korábban rendületlenül bízott az MDF-hez most visszatérő MDNP-ben is, alighanem azért, mert eredetileg oda jó néhány volt MSZMP-s is csatlakozott, s a szocialisták abban reménykedtek, hogy a vér nem válik vízzé. A 2002-es választásokon induló Centrum Pártban azonban az MDNP-sek tiltakoztak a legjobban a szocialista orientáció ellen. Egyszóval az a bombabiztos meggyőződés sem igazolódott, hogy aki egyszer jó elvtárs volt, arról az Isten se mossa le. Ma már ez amúgy sem használható alapelv, főleg, ha az MSZMP-ből közvetlenül a Fideszbe átigazolt politikai személyiségek magatartására gondolunk. Harciasságban egyikük sem marad el jelenlegi párttársaitól.

Az MSZP persze akkor szokta a legnagyobb hibát elkövetni, amikor nem képes átlépni a saját árnyékán. Amikor a Fidesszel hadakozva elfogadja azokat a körülményeket és feltételeket, amelyeket politikai ellenfele teremt. Például hagyja, hogy tényleg összenőjön az SZDSZ-szel. Pedig egy európai normáknak megfelelő szociáldemokrácia pártpolitikai kapcsolatrendszere sokkal színesebb és gazdagabb szokott lenni annál, minthogy egy liberális pártra korlátozódjon. Medgyessy Péter hibái között például még soha senki sem említette, hogy a 2002-es választások első fordulóját követően teljesen fölösleges, sőt, kifejezetten káros volt az a kijelentése, mely szerint bármi is lesz az SZDSZ választási eredménye, ő föl fogja ajánlani nekik a koalíciót. Politikus, főleg, ha miniszterelnök-jelölt, ilyet nem mond. Mert mi szükség van a választás végeredménye előtt koalícióról beszélni? Ha valami, akkor ez igazán ráér a második forduló után is. Teljesen fölösleges egy rétegpárt iránt ilyen mértékben elköteleződni. 

Emlékezzünk csak arra, hogy az 1998-as választásokon a Fidesz nemcsak mély hallgatásba burkolódzott, hanem olykor még tiltakozott is a Kisgazdapárttal kötendő koalíció fölvetése ellen. S itt nemcsak egyszerűen egy szokásos politikai hazugságot lehetett tetten érni, hanem a Fideszesek reálisan fölmérték, hogy ha a koalíciós elképzeléseiket a második forduló előtt elárulnák, akkor saját szavazóbázisuk egy részét kockáztatnák. A 2002-es parlamenti választások második fordulójának szoros eredménye – meggyőződésem szerint – nemcsak a két forduló között fölerősödő Fidesz-kampány miatt következett be, hanem Medgyessy Péter elhamarkodott koalíciós ajánlata miatt is. 

Egyébként is egy kormánykoalíciót nem kell életre szóló frigynek tekinteni. Ha az MSZP igazán szociáldemokrata pártként és a következő ciklusban is kormánypártként akar működni, akkor "kifelé" szóló programját és üzeneteit nem korlátozhatja a Szabad Demokraták Szövetségére és szimpatizánsaira. Mégiscsak meg kell szólítania a nemzetet, s megbékélést hirdetni mindenütt, ahol a fogadókészség föltételezhető. Figyelembe véve a jobboldali pártok elmúlt években zajlott küzdelmeit, nem sok kétségünk maradhat afelől, hogy a Fidesz sikeres egyeduralkodói törekvései jó néhány ide tartozó konfrontálódó csoportot, közösséget sértettek meg. Az ezekhez a körökhöz tartozó emberek már sohasem lesznek a Fidesz szavazói. Ámde megszólítás híján legfeljebb csak a bizonytalanok, a szavazáskor otthonmaradók számát növelhetik. Az pedig amúgy sem alacsony. S ez már önmagában véve is vereség. Akkora vereség. amely még a választási küzdelmekből győztesen kikerülő politikai erőt is gyengíti. A hazai demokrácia egészét. A nemzeti megbékélés programja ezért sem bukhat meg végérvényesen. Mert e nélkül, úgy látszik, maga a demokrácia sem tud megfelelően működni. 

A Fidesz mind ez idáig ebből többet vett észre, mint az MSZP. A legyőzött, majd sikeresen "bedarált" jobboldali pártokból olyan – természetesen csak formális – szövetséget hozott létre, amely legalább a látszat szerint többféle politikai alternatívát tud megjeleníteni, s ez a konstrukció a hiszékenyebb választópolgárok gondolatvilágában közelebb áll a nemzethez, mint a szocialisták korlátok közé szorított baloldali egypártrendszere. Az MSZP itt sem igen számíthat a sokszínűség megjelenítése érdekében az SZDSZ támogatására, mivel a szabaddemokraták eleddig minden parlamenti választás előtt igyekeztek tisztázni, hogy ők középen állnak: nem lehet őket baloldali pártnak tekinteni. Így aztán az MSZP ebben is magára marad. Igazán csak a megnyert választásokat követő koalíciós tárgyalások alatt számíthat az SZDSZ feltétlen támogatására.

Ily módon az MSZP-nek csak a platformjai maradnak, hogy a baloldal sokszínűségét demonstrálhassa. Ami azért eléggé szűk palló ahhoz, hogy ezen utat lehessen találni a nemzethez. Főleg, ha meggondoljuk, hogy az MSZP a vallásos embereknek, a hívőknek is csak egy tagozatot biztosít, s még kormányzati pozícióban is előzékenyen átengedi az egyházpolitikát a Fidesz amúgy is fáradhatatlan kezdeményezésének. Holott a megfelelő egyházpolitika is az egyik járható út lenne a nemzet egyáltalán nem elhanyagolható részéhez, a nemzeti megbékélés gondolatához. Most azonban az a kikezdhetetlennek mutatkozó látszat keletkezett, hogy hívő embernek – főleg, ha a történelmi egyházakhoz tartozik, akkor – a Fideszre illik szavaznia. Az természetesen egy egészen más kérdés, hogy a történelmi egyházak vezetőinek is – legalább hosszabb távú, jól felfogott "saját" érdekük alapján – küzdeniük kellene minden olyan látszat ellen, amely a vallásos magatartás közéleti szerepét és jelentőségét egyetlen párt sorsához láncolja. Példának okáért a Magyar Katolikus Püspökkari Konferenciától joggal elvárható lenne, hogy alkalomadtán leintse a túlbuzgóság hibájába eső jobboldali politikusokat, mert ezek olykor többet ártanak, mint használnak az egyház ügyének. Gondoljunk csak a Tisztelt Házban a Canossa járást emlegető kijelentésre, amely a kormányfő vatikáni látogatásával kapcsolatban hangzott el. Aligha képezheti komoly vita tárgyát, hogy egy 11. században történt esemény a 21. században még analóg értelemben sem alkalmazható. Egyébként is, aki az egyháztörténelmet ismeri, az nagyon is jól tudja, hogy a Canossa járás következményei egyáltalán nem voltak kedvezőek az egyház számára. Az az uralkodó ugyanis, aki Canossa váránál még térdelt, később Rómát is elfoglalta, s az a pápa, aki Canossa várában fogadta a császár hódolatát, később száműzetésbe került. Persze lehetséges, hogy egy harcias szellemiség? katolikusnak tetszik, ha egy császár térden állva könyörög a pápának. És a lelkesedés szép dolog, de azért talán mégsem kellene egyházpolitikai célkitűzéssé tenni. Nem jó, ha a katolikus egyház által kitüntetésekkel is hitelesített politikust ennyire elragad a képzelet…

A nemzeti megbékélés eszméjét és programját pedig azért is kellene újra, éppen most "elővenni", mert elindultak a találgatások az új köztársasági elnök személyét illetően. S azt hiszem, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy éppen a köztársasági elnök személye volna a legalkalmasabb arra, hogy a nemzetet reprezentálja. Sajnálatos azonban, hogy a pártpolitikai szempontokat meghaladó vagy azokon legalábbis túlmutatni kívánó elképzelés eleddig még nem fogalmazódott meg. Az MSZP az SZDSZ-től ebben a kérdésben sem számíthat bölcs és mérsékelt tanácsokra és együttműködésre. Mert ők – mivel a fővárosban minden jel szerint kénytelenek föladni dinasztikus terveiket – most ugyanezzel a dinasztiaalapítási szándékkal a köztársasági elnöki posztot vették célba.

Az új miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc úgy látszik nem riad vissza az új megoldások keresésétől. Talán képes lesz a baloldalon is szövetséget teremteni, s nem engedi beszorítani magát a kétpártrendszer ketrecébe. Talán képes lesz megújítani az egyházpolitikát. Talán talál olyan köztársaságielnök-jelöltet is, aki alkalmas a nemzetet, a nemzet egészét méltó módon képviselni. S akkor a 2006-os választásokon nemcsak az az esélye marad, hogy egészen közelről szemügyre vehesse a Fidesz hátát.

Olvasson tovább: