Kereső toggle

Földi látogató a jégbefagyott ősvilágban

Metánóceán a Titánon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy fagyott világba érkezett a Huygens űrszonda január 14-én, amikor több mint hét évnyi utazás és négy milliárd kilométer megtétele után belépett a Titán narancssárga, leginkább nitrogénből álló légkörébe, hogy megkezdje a a fagyott bolygó vizsgálatát. Az űrszonda sikerrel és a vártnál simábban landolt a Szaturnusz legnagyobb holdján, ahol szénhidrogén folyók által vájt völgyeket, metán- és etántavat és jégsziklákat talált. Ezzel a küldetéssel a Pluto, a Neptunusz és az Uránusz kivételével a Naprendszer valamennyi bolygóját elértek már földi űrjárművek.



Az Európai Űrügynökség (ESA) irányítóközpontja Darmstadtban. Hét év után célba ért a Huygens Fotó: Reuters

A Huygens tavaly december 25-én vált le a Szaturnusz körüli pályán tartózkodó Cassiniről, majd húsz napos út után érkezett meg a Titánhoz. Ezt követően 1270 kilométeres magasságban megkezdte a bolygón való leszállást, amelynek során az első három percben a szondának az óránkénti 18 ezer kilométeres sebességről 1400 kiloméresre kellett lassulnia. Ezután egy sor ejtőernyő segítségével sikerült a Huygenst mintegy 300 km/órás sebességre lefékezni. 

A szonda 160 kilométer magasságban kezdte vizsgálni a titán légkörét, amely a felszínhez közeledve egyre gazdagabb lett metánban. A Huygens adatai szerint a felszínhez közel a bolygó metán- vagy etánködbe burkolózott. Az űrszonda kamerái már a landolás során fantasztikus képeket készítettek a szonda alatt található felszínről, amelyen erózió nyomait és folyóvölgyeket látott, ezeket azonban nem víz formálta, hanem szénhidrogénből álló folyók, tavak, esetleg tengerek. A szonda által készített fotókon olyan mélyedések látszanak, amelyekből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a szonda egy tengerpart közelében landolt. A későbbi vizsgálatokból fog csak kiderülni, hogy ezek a vájatok tartalmaznak-e esetleg valamilyen folyékony anyagot, metánt vagy etánt. 



A Titán felszíne, ahogy a Huygens látta Fotó: ESA

A tudósok legnagyobb örömére a szonda a vártnál lágyabban landolt a titáni talajon, vagyis nem jutott a szintén európai tervezés? Beagle leszállóegység sorsára, amely minden bizonnyal összetört a Marsra érkezésekor. A landolást követően a Huygens 1 óra 12 percen keresztül továbbította méréseit és felvételeit a Szaturnusz körül keringő amerikai Cassini űrszondának, mindaddig, amíg az el nem tűnt a Titán horizontjáról. Az űrszonda a Cassini eltűnése után is folytatta az adatközlést, amelyet a földi rádióteleszkópok érzékeltek. Ezt szintén nagy sikerként könyvelhették el a Huygenst tervező és irányító európai kutatók, a szonda ugyanis tovább működött, mint ahogyan ezt előre várták. Ez érdekes momentum, az űrszondák ugyanis gyakran hallgatnak el idő előtt, sokszor még azelőtt, hogy elérték volna úticéljukat. Többször előfordult azonban, hogy egy néhány naposra tervezett út több évesre sikerült, pozitív értelemben: a 90 napos útra küldött Viking szondák egyike több mint hat évig sugározta adásait a földi irányítóközpontnak. A jelenleg működő Opportunity és Spirit nev? marsjárókról sem remélték az expedíció tervezői, hogy egy évvel a fellövés után szenzációs adatokat fognak sugározni.

A szonda küldetése tehát mindenképpen sikeresnek mondható, bár itt sem maradhatott el a szinte kötelező "malőr": a szondát úgy tervezték ugyanis, hogy adatait két csatornán keresztül továbbítsa a Cassininek. A jobb kihasználtság érdekében azonban nem továbbították az összes adatot kétszer, hanem a szélsebességre vonatkozó adatokat, valamint 350 fényképvelvételt csak az egyik csatornán küldték el, a spektrális adatokat egy másikon. Az ötlet minden bizonnyal jó volt, csakhogy az amerikai szonda (Cassini) az egyik csatornát nem is figyelte, ugyanis nem kapott ilyen irányú szoftveres parancsot. Még tart az egymásra mutogatás az amerikai és az európai szakemberek között, hogy ki is hibázott, bár az Európai Űrügynökség (ESA) tudományos igazgatója szerint ők a felelősek, amit 350 kép és a szélsebességre vonatkozó adatok bántak.

Deep Impact

A Deep Impact nevet hallva január 12-éig elsősorban egy sokat vetített katasztrófafilmre asszociálhattunk, amely egy üstökös Földbe csapódásának következményeiről szólt. Nos, a "nagy becsapódás" meg fog történni, de ezúttal egy üstökös a célpont, a becsapódó objektum pedig a NASA által múlt héten fellőtt űrszonda, a Deep Impact. A szonda úticélja a Tempel 1 nev? üstökös, amely öt és fél évente halad el a Nap közelében, és amelyet a Deep Impact 431 millió kilométer megtétele után fog megközelíteni július első napjaiban.

A szonda két egységből áll, a becsapódóegységből, illetve az anyaszondából. A 372 kilogrammos becsapódóegység július 3-án válik le az anyaszondáról, és egynapos út után óránként 37 ezer kilométeres sebességgel csapódik majd a Tempel 1 üstökösbe. A becsapódás következtében létrejött kráter tartalmát, azaz az üstökös mélyebb rétegeit vizsgálja majd az anyaszonda, amely a fedélzetén található spektrométerek segítségével fogja meghatározni az üstökös felszínén valamint a kráterben található anyagok vegyi összetételét, illetve fényképfelvételeket készít a becsapódás helyéről. Ezeket a vizsgálatokat követően a szondát átirányítják az üstökös másik oldalára, hogy jobban szemügyre vegye. A Deep Impact küldetését irányító szakemberek szerint a becsapódás nem fogja megváltoztatni az üstökös pályáját, és tekintettel az üstökös közel hat kilométeres átmérőjére, nem is töri darabokra a Temple 1-et. Ha a vizsgálatokat követően a szonda működőképes marad, más üstökösre vezérlik majd.

Fémdarabok a Marson

Az elmúlt év legnagyobb "űreseménye" mindenképpen a NASA űrszondáinak és marsjáróinak inváziója volt, aminek következtében a mai napig érkeznek az újabb és újabb adatok a Marsról – ennek következtében egyre érdekesebb kép rajzolódik ki a vörös bolygóról. Egy évvel ezelőtt még csak elméleti feltételezés volt, hogy a Marson folyók, tavak és tengerek voltak egykor, mára azonban a marsjárókon található műszerek végezte vizsgálatok és a keringőegységek által készített fényképek is arra utalnak, hogy a Mars valaha vízben gazdag bolygó volt. 

Egy évvel ezelőtt arról beszélni, hogy a Marson esetleg most is megtalálhatóak az élet csírái, tudományos eretnekségnek számított, az elmúlt időszakban azonban metánt találtak a Mars atmoszférájában. Ez azért izgalmas, mert az 1976-os rendkívül sikeres Viking expedíció – a tervezett kilencven nap helyett a Viking 1 leszállóegysége mintegy hat évig volt "online" – céljai között szerepelt a metán utáni kutatás, mivel az, ha csak bakteriális szinten is, de az élet jelenlétére utalhat. A Viking szondák végül az életnek semmilyen jelét nem találták, a Spirit és az Opportunity által szolgáltatott adatoknak köszönhetően – ahogyan ezt Jeffrey S. Kargel a nagy tekintély? amerikai tudományos lapban, a Science-ben írta nemrégiben – azonban azt kell feltételeznünk, hogy a Marson jelenleg is van (valamilyen) élet. A metán detektálásához hasonló érdeklődést váltott ki az Opportunity által nemrégiben talált, fémből álló, leginkább kődarabra hasonlító "ismeretlen objektum". Az adatokat feldolgozó kutatók egyelőre nem találtak magyarázatot a kőzet jelenlétére, egyesek szerint meterorit lehet, de az expedíciót irányító Steve Squyres szerint ezt még korai lenne kijelenteni. Az Opportunity mindenesetre megindult felé, hogy a fedélzetén található spektrométerekkel meghatározza a kőzet vegyi összetételét.

Szaturnusz, a gyűrűk ura

A Cassini-Huygens űrszondapáros célja a Naprendszer egyik legérdekesebb bolygójának, a Szaturnusznak, valamint a Szaturnusz legnagyobb holdjának a vizsgálata. Az amerikai-európai együttműködés keretében készített Cassini-Huygens 1997 októberében indult el a közel négy milliárd kilométeres útra a Szaturnusz felé, majd közel hét évvel később, tavaly júliusban állt Szaturnusz körüli pályára. A Szaturnusz a Naprendszer egyik legizgalmasabb bolygója, elsősorban a bolygót körülvevő gyűrűk, meg a bolygó összetétele miatt. A Szaturnusz az utolsó bolygó, amit szabad szemmel is látni. Ennek megfelelően már az asszíroktól is származnak feljegyzések, amelyben a bolygót egy ragyogó, gyűrűvel rendelkező égitestként jellemezték. A Szaturnuszt a görögök is ismerték, és Kronosznak – a Szaturnusz görög megfelelője – nevezték el. Kronosz a görögöknél az ősi aranykor istene volt. Tőle származott a mitológia szerint Zeusz és Hádész (latinul Pluto) is. Galileo Galilei 1610 júliusában pillantotta meg először a Szaturnuszt. Erről Cosimo Medicinek számolt be először, akinek megírta, hogy egy három darabból álló, hatalmas bolygót fedezett fel. Később elkeseredve tapasztalta, hogy a bolygó két széle eltűnt – majd újra előbukkant, de Galilei nem tudta megmagyarázni a titokzatos jelenséget. 

A bolygó "széleinek" eltűnésére 1656-ban Christiaan Huygens holland csillagász adta az első helyes megoldást. Huygens – aki egy ötvenszeres nagyítású távcsővel már többet látott a nagy olasz kollégánál – azzal magyarázta a bolygó körüli szélek megjelenését és eltűnését, hogy a bolygót egy lapos gyűr? veszi körül, melynek alakja változik annak függvényében, hogy a Földről éppen milyen szögből látható. Huygens a felfedezője különben a Szaturnusz legnagyobb holdjának, a Titánnak, innen a Titánt meghódító szonda elnevezése. A Szaturnuszt – a bolygót körülvevő harmincegy hold miatt – sokszor mini naprendszernek is szokták nevezni. A bolygó összetétele is rendkívül érdekes: nincs szilárd felszíne, a felszín ugyanis gázokból áll. A Szaturnusz a Naprendszer legkisebb sűrűség? bolygója, ha lenne akkora óceán, amelybe beleférne, fennmaradna a vízen. Bár a bolygó belsejének összetételét eddig egy arra járó űrszonda sem tudta meghatározni, egyes elképzelések szerint van egy szilárd magja, amelynek tömege azonban a teljes tömeghez viszonyítva igen kicsi.

Olvasson tovább: