Kereső toggle

Háborús leltár: részsikerek Iraktól Líbiáig

Félúton nem lehet megállni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rendszeressé vált terrortámadások, az az-Zarkavi nyakazóbrigádjainak garázdálkodása, emberrablások, a koalícióból kihátráló országok, a vallási teokrácia veszélye, a választásokkal kapcsolatos problémák, növekvő pesszimizmus – a híradások és elemzések alapján így néz ki jelenleg az iraki helyzet. Tovább fokozza ezt az érzést a CNN minapi vezető híre, mely szerint az "irakiak többsége" megdöbbent az iraki fogolykínzásokért az egyik főkolomposra kiszabott enyhe (tíz év katonai fegyházban letöltendő) büntetésen. A kegyelemdöfést a január harmincadikai választások előtt a Human Rights Watch jelentése adta meg: az emberi jogi szervezet szerint az elferdült személyiség? porkolábok visszaélései aláássák Amerika erkölcsi fölényét. A történtek ürügyet adnak a terroristáknak, és felbátorítják azokat az államokat, amelyek amúgy is megsértik az emberi jogokat – teszi hozzá az emberi jogi szervezet.



Iraki gyerekek és egy amerikai tengerészgyalogos. Bizalmat hozhat a szabadság Fotó: Reuters

Első olvasatra nem vitatható a megállapítások súlyossága, azonban alaposabban megvizsgálva őket a kép árnyaltabbá válik. A helyzet rossz, de egyetlen komoly elemző sem jelentheti ki, hogy az iraki (és az afganisztáni) háború nélkül jobb lenne. A "mi lett volna, ha" logikájú kijelentések igazságtartalma ellenőrizhetetlen, ezért könyny? velük dobálódzni. Nem tudhatjuk, milyen irányt vett volna a Közel-Kelet, ha Amerika nem veszi fel a kesztyűt, ha a (szeptember 11-e előtti terrortámadásokat megelőző) clintoni politikát folytatva hallgat, ha Irak példájából, Szaddám Huszeinnek a fegyverzetellenőrökkel folytatott packázásaiból sokan azt szűrik le, hogy nemcsak az önmaga paródiájába fordult ENSZ-szel, de Amerikával is ujjat lehet húzni. 

Aki azt állítja, hogy az afganisztáni és az iraki háború nélkül, az európai tárgyalásos politikát folytatva (amelynek sikerét az iráni atomprogram körüli hercehurca aligha bizonyítja) javultak volna a terrorizmusellenes harc esélyei, és legalább stagnált volna a közel-keleti helyzet, az a politikát összekeveri a delphoi jósdával. A terrortámadások, az-Zarkaviék működése egy bizonyos térségre redukálódnak, és tekintettel arra, hogy micsoda erők – és pénzforrások – állnak a háttérben, ez a tény figyelemre méltó. Az emberrablások zömét helyi bűnszervezetek követik el, vagyis sokkal inkább a kriminalisztika körébe tartoznak. A választásokat övező helyzet egy olyan országban, amely hírből sem ismeri a demokráciát, és amelynek területén komoly szaddámista és iszlamista erők próbálják megakadályozni, hogy ez a jövőben se változzon, nem hasonlítható össze egy svájci választás nyugodt körülményeivel.

A CNN-tudósítás nem tudományos közvélemény-kutatáson alapul, így megbízhatósága kérdéses, az emberi jogi szervezet jelentése és következtetései azt bizonyítják, hogy a szervezet jó szándékú aktivistái nem nagyon ismerik azt a valóságot, amit vizsgálni hivatottak. A következtetés ugyanis azt a látszatot kelti, mintha a fogolykínzások előtt a terroristák és az embernyúzó diktatúrák csendben ültek volna, és alig várták, hogy végre ürügyet találjanak csak titokban dédelgetett álmaikhoz. A fogolykínzásokat és a terrorszervezetek, a diktatúrák tevékenységét így összekötni tragikomikus, felesleges, és csak egy eredménye van: tovább táplálja azt a babonát, hogy a terrorizmus alapvető oka mi vagyunk, és eltereli a figyelmet a valódi okokról. Filozofikusabb értelemben a megállapítás amorális is, mert azt sugallja, hogy az emberi jogokat azért kell tiszteletben tartani, hogy megmaradjon erkölcsi fölényünk, nem pedig azért, mert azok mindenkire egyformán érvényesek, és a harmadik világ, valamint az arab világ súlyos visszaélései, kínzásai nem törpülnek el másokéi mellett, nem következményei a mi bűneinknek, pláne nem érdemelnek emiatt megértést.

Amerika valóban sok és súlyos hibát vétett a háború és a jelenlegi stabilizációs kísérlet során – a haderő létszámától elkezdve, a határok szabadon hagyásán át, a titkosszolgálatok szekundát érdemlő teljesítményéig –, és ezzel sok problémát okozott magának és az irakiaknak egyaránt. Azonban egy háború nemcsak sikerekből, hanem durva hibákból és kudarcokból is áll. Szárazon elemezve az elmúlt két-három évet, vagyis a szeptember 11-ét követő terrorellenes háborút, nagyjából azt mondhatjuk, hogy nem jelentéktelen eredmények születtek, bár a normandiai partok még messze vannak.

Afganisztánban az előzetes pesszimista jóslatok ellenére viszonylag rendben zajlottak a választások, és noha ettől a Kabulon kívüli országrészek helyzete még ingatag maradt, egy ilyen végletesen megosztott, nemzedékek óta háborúra szocializált országban ez sem kevés. A legfrissebb hírek szerint Oszama és vezérkara állandó menekülésben van Pakisztán és Afganisztán között, és minden energiájukat leköti a bujkálás. Az iraki háború minden taktikai baklövés ellenére teljesítette a két legfontosabb stratégiai célt: a frontok áthelyezését, és a stratégiailag fontos területek feletti ellenőrzést. Egy dolgot Amerika szeptember 11-e után megértett: hadüzenetet kapott, és míg egy hadvezetésnek sikerül kidolgoznia a megfelelő haditerveket, addig is a legfontosabb cél áthelyezni a hadszínteret az ellenfél térfelére. Afganisztán, s különösen Irak jelenleg az al-Kaida kapacitásának jelentős részét leköti.

A másik cél az egymással túl jó kapcsolatba került Szíria, Irak és Irán szétválasztása volt. Kevésbé tudott tény, hogy a kilencvenes évek második felében a "trónörökösök" – Basar al-Aszad jelenlegi szíriai elnök, valamint Szaddám két fia, és Rafszandzsani iráni exelnök fia – jó barátságba kerültek. Az aranyifjak közti barátság azonban nemcsak közös tivornyákban nyilvánult meg, hanem nagyravágyó, a régiót több alkalommal is a regionális háború veszélyével fenyegető közös tervekben is. Ezek az ambíciók nemcsak a nyugati és az izraeli titkosszolgálatokat, de Jordániát, Egyiptomot és Törökországot is aggasztották.

Egy, a körülményekhez képest nyugodt iraki választás és egy legitim kormány megválasztása a felszínen minimális, a legitimációt illetően viszont hatalmas siker lehet, mivel kihúzza az ideológiai talajt az al-Kaida lába alól, amelynek onnantól kezdve nehéz lesz szabadságharcosként, az iraki nép szabadságáért harcoló hazafiak szervezeteként eladnia magát, egy, az irakiak által megválasztott kormány ellenében. Nem véletlenül ragaszkodik Washington a választások megtartásához, és nem véletlenül próbál meg mindent az al-Kaida, hogy ellehetetlenítse.

A nyolcvanas-kilencvenes évek páriaállama, Líbia időközben hirtelen jó útra tért. Ez a meredek fordulat sokak szemében hiteltelen és legalábbis óvatossággal kezelendő, de a nagy túlélő Kadhafi pálfordulása mégis beszédes, mint ahogy az is, hogy Szíria legalább részleges csapatkivonásra készül Libanonból. A komoly veszélyt jelentő iráni atomprogram nem új kelet? probléma, a kilencvenes évek közepe óta nyílt titok, sőt a gondolat már annak idején a sahot is foglalkoztatta. Mindazonáltal több Irán-szakértő sem tart kizártnak egy belső fordulatot, egyes beszámolók az ajatollahok erejének gyengülését jelzik az egyre nyugatiasabb szemlélet? fiatalság soraiban. Izraelben az ezerszer átkozott likvidálási stratégiának, valamint a védelmi kerítés építése következtében jelentősen csökkent a merényletek száma, a Hamasz komolyan meggyengült, sorai rendezésével van elfoglalva, amit az is bizonyít, hogy ráfanyalodott a szintén halálos, de a robbantásokhoz képest mégis jóval kevesebb áldozatot követelő Kasszam-rakéták használatára.

Több Délkelet-Ázsiával foglalkozó szakértő szerint a cunami megrendítette az indonéziai és a thaiföldi muszlim terroristák bázisait is. Viszont hiba volna azt hinni, hogy a nyugati világ jelentős előnyhöz jutott az al-Kaida fő sorainak szétzilálásával. Az előny minimális, annyira elegendő csupán, hogy a demokratikus világ nekiálljon komolyan kidolgozni egy valódi stratégiát a Közel-Kelet lecsillapítására, és az iszlám fundamentalizmus legyőzésére. Ami eddig történt, az tűzoltás volt, és a tűz még korántsem aludt ki, csak lokalizálódott. 

A neheze azonban csak most következik, az afganisztáni, az iraki választások – esetleges – részsikerei a lehetőséget teremthetik meg csupán. Ez az a pont, ahonnan nagyon könny? elrontani a továbbiakat. Bár a hírek nem szólnak az iraki és afganisztáni építési munkálatokról (szándékosan nem írok újjáépítést, hiszen Afganisztánban ténylegesen a semmiből kell valamit teremteni, de Irakban is hiányzott az alapvető infrastruktúra is Szaddám idejében), az Irakban beindult turisztikai beruházásokról; a gyors orvoslásra váró gondok még mindig számosak. A közbiztonság rossz, a benzin drága, és egyéb, a mindennapi életet megkeserítő problémák is megoldásra várnak. A jól megtervezett, gyakorlati lépéseken túl nem szabad elfeledkezni az elvekről sem, mert nemcsak a praktikus tervek hiánya válhat végzetes hibává, hanem a visszatérés is a szeptember 11-e előtti elvi következetlenséghez, határozatlansághoz. Veszélyes lenne újra elkövetni olyan hibákat, mint a szomáliai meghátrálás, Izrael belekényszerítése az öngyilkossággal határos oslói békefolyamatba, a menekülésszer? libanoni kivonulásba, vagy a legutóbbi, a spanyol büszkeséget megcsúfoló zapateróista menekülés, amelyek felbátorították a terroristákat, mert úgy látták, elérkezett az idejük. Nem a reménytelen kétségbeesés készteti a terroristákat a harcra, hanem éppen ellenkezőleg, a győzelem reménye – a kilátástalanság csak keveseket térít erre az útra. Izrael, az Egyesült Államok, a Nyugat gyengesége vagy gyengeségének látszata a doppingszer, amitől a terrorizmus megtáltosodik.

Ebből a szempontból kulcsfontosságú, hogy Európa, vagy legalábbis nagy része hogyan viszonyul a továbbiakhoz. A madridi merénylet utáni spanyol megfutamodás, vagy a szélsőségeseket szabadjára engedő holland laissez-faire magatartás megbosszulja önmagát, és újabb győzelmet jelent a gyengeséget egy barométer érzékenységével érzékelő terroristák számára. Nagy-Britannia magatartása, vagy az olyan lépések, mint a kölni kalifa kiutasítása viszont egyértelm? üzenetek. Egyelőre azonban úgy tűnik, Anglia és a jelenlegi olasz vezetés mellett csak az Egyesült Államok és Izrael ismerte fel a tét súlyát, és mibenlétét, míg Európa a már megszokott opportunizmust és bűnös késlekedést választotta. Az európai értelmiség Amerika politikáját látja veszélyesebbnek, nem az újabb ordas eszméket – akárcsak a harmincas években, amikor határozott fellépés helyett addig próbálták megszüntetni a fasizmust és a kommunizmust kiváltó okokat, míg belejajdult a kontinens, és kis híján a totalitárius ideológiák szüntették meg őket. Ilyen körülmények között persze igen nehéz sikerre vinni egy háborút, de talán nem is ez a feladatunk. Tatár György egyik esszéje (A híd túl messze van, in: A nagyon távoli város, Atlantisz, 2003, p.21) sorainak parafrázisaként – a mi feladatunk talán nem is a háború megnyerése, hanem a harcállások megtartása. "A többi a felmentő sereg dolga."

Olvasson tovább: