Takács László, győztes galambjával. Ragaszkodnak egymáshoz Fotó: MTI
– Hogyan vagy miért lesz valakiből galambász?
– Állítólag erre születni kell. Nálunk már apai nagyapám is foglalkozott galambokkal, igaz, a régi makói, illetve szegedi magaskeringőket tenyésztette. Gyerekkorom nyarai nagyszüleim Maros-parti birtokán teltek, ahol első utam mindig a galambpadlásra vezetett. Lehoztam két, öklömnyi kis fiókát, melyeket úgy neveltem fel, mintha szülőjük lettem volna. Kezemmel tömtem a csőrükbe a cirokmagot és a búzaszemeket, utána számba vettem egy kis vizet, és megitattam őket, később ott lépegettek mögöttem. Nagybátyám már az ötvenes évek elején postagalambokkal versenyzett, míg édesapám húsgalambokat tenyésztett. Ezek az úgynevezett zsákos galambok olyan buták, hogy tizenöt kilométerről már haza sem találnak, viszont akkoriban igen komoly családfenntartó szerepet töltöttek be, magyarán megettük őket. Szerintem egyébként a mai napig a legfinomabb ételek egyike a galambleves. Nem véletlen, hogy a legyengült betegeket régen galamblevessel erősítették fel.
– Elég furcsa ezt egy galambász szájából hallani. Nem morbid, hogy megeszi a saját díjnyertes madarait?
– Ne keverjük össze a kettőt. Étkezésre a huszonegy napos fiókák alkalmasak, amik pedig nekem versenyeztek, azok postagalambok, intelligensek, nagy távokat röpülnek, és a felépítésük is más. Ezeket semmi pénzért nem enném meg.
– Ott tartottunk, hogy érdeklődést mutatott a galambok iránt.
– Szüleim felfigyeltek erre, és nyolcéves koromban a nagynénémék tenyészetéből kaptam két fiatal madarat. Később kiderült, hogy mind a kettő tojó, így édesapám kézen fogott, kimentünk a piacra, és vettünk két darab "gyűrűs posta" hímet, nagyapám pedig, kőművesmester lévén, azzal a feltétellel, hogy rendszeresen járok heged?órákra és templomba, épített nekem egy komplett galambházat. Életem első versenye két évvel később volt, 1961-ben. Ceglédről eresztettük fel őket, és az első hat hazatérő az enyém volt. Tíz évig voltam az ország legjobb ifjúsági tenyésztője.
– Jól érzékelem, hogy az Ön hobbija egy kicsit különc, zárt világ?
– Viccel? A foci után a legszervezettebb sportágról van szó Magyarországon. Huszonnyolc kerület, nyolc röpcsoport, hat klub tömörít egy ötezer-ötszáz főt számláló tagságot. Világszerte ötvenkét országban foglalkoznak postagalamb-tenyésztéssel, melyet nemzetközi szövetség felügyel. A négyféle röptávolság figyelembevételével négy különféle vérvonalat tenyésztettek ki a versenyzők. A Dél-Tisza kerületben évente három előverseny van, ezt követi egy kilenc útból álló belföldi programunk, és utána a külföldiek. Egy 903 kilométeres magdeburgi feleresztéssel zárunk. Az indított galambok húsz százaléka adja a díjlistát a versenyen. Egy csapatban tíz galamb lehet, de csak öt gyűjti a pontokat, a többi beérkező pedig – ha az ominózus húsz százalékon belül van – szorítja ki a másik versenyző madarát. Vannak még úgynevezett maratoni programok, melyek elmennek 1340 kilométeres légvonalbeli távolságig is, például a holland–német határtól.
– Mit kell tudnia, mihez kell értenie egy jó galambásznak?
– Ismerni kell a genetikát, mert e nélkül csak vaktába párosítgatnak a tenyésztők. Kemény kontraszelekciót kell végezni, hogy a jó tulajdonságok csoportosuljanak, a rosszak pedig eltűnjenek. De nem elég csupán tenyészteni, oda kell figyelni a galamb egészségi állapotára, folyamatosan konzultálni kell az állatorvossal. A versenyek előtt külön, fázisos takarmányozási procedúra van: sörélesztőt kapnak búzacsíra olajjal, antibiotikumot, multivitamint és vitaminkészítményeket, aztán csak tiszta vizet, az indulást megelőző este pedig egy kis szőlőcukrot, hogy az izomban felhalmozódjon egy kis energiatartalék. Így kosarazzuk be és szállítjuk őket a helyszínre.
A versenyt követően egy tizennyolc teafőzetből álló keverékkel várom őket, amelyben sok méz van, és diétás egyveleggel, hogy a szervezetet ne terheljem meg. Figyelembe kell venni azt is, hogy ma már a galamboknál is olyan betegségek ütötték fel a fejüket, mint amilyen az embereknél az AIDS, ezért egy egész éves egészségmegőrző gyógyszerezési technológiát alkalmazok. A tollazatuk állapota is hatással van a versenyzési képességükre. Mivel vedlők, és miden évben ruhát cserélnek, az idény optimálisan április végétől július végéig tart.
Ezenfelül fontos, hogy a dúc déli fekvésű, huzatmentes, félhomályos legyen, hogy szeressen ott élni és költeni a galamb. Menedzseri adottságokra is szükség van, átgondolni milyen versenyen akarom indítani, ott milyen formában kell lennie, tehát tréner is vagyok. Ismerni kell mindegyiket, hiszen külön egyéniségek; sok időt eltöltve köztük, rá lehet jönni, hogy melyiket mivel tudom motiválni a gyors hazatérésre. Ragaszkodhat a dúchoz, a párjához vagy a gazdájához. És ha a fentiekre mind odafigyel a tenyésztő, akkor még szüksége van minimum ötven százalék szerencsére. A repülést nagyban befolyásolja az időjárás: ellenszél, oldalszél, eső, lehűlések, amiket át kell vészelnie a madárnak.
– Benne van a pakliban, hogy nem találnak vissza?
– Persze. Például a napfolttevékenység mostanában annyira erős, hogy a galambok nem találják meg a Föld mágneses pontjait, amelyek alapján tájékozódnak. A felengedést követően ugyanis, pár kör megtétele után, tökéletesen be tudják mérni, hogy az égtájak viszonylatában hol helyezkednek el a dúcaik. A dúcnak ráadásul a legújabb kutatások szerint van egy olyan kisugárzása, mintha valamilyen radarjelet bocsátana ki, és ez is segíti a galambot
a visszatérésben. A teóriák szerint a galamb fülnyílása mellett pici, egy-két pálcikával rendelkező, bajuszszerű, úgynevezett radartollacskák vannak. Ezek segítségével harminc-negyven kilométert leragasztott szemmel is meg tud tenni, miközben majdnem úgy tájékozódik, mint a denevérek. Viszont ha ezeket a kis radartollakat kihúzgálják, akkor már harminc kilométerről sem tud hazatalálni, nyitott szemmel, nappal. Ezek szerint a szemét is igazából csak az akadályok észlelésére használja.
– Említette, hogy a galambot a gazdájához való ragaszkodás is motiválhatja a hazatérésben.
– Ha jó kapcsolatot sikerül kialakítani velük, akkor nagyon meg tudják szeretni a gazdájukat. És ehhez nem kell hagynom, hogy rám repüljenek. Tudom, hogy melyik mit szeret: az egyikkel egy kicsit veszekszem, megcsipkedem a csőrét, a másikat kezembe veszem, megsimogatom, beszélek hozzá. Van, amelyik bizalmaskodó, van, amelyik pofátlan, és vannak félszegek is. Mivel a munkakörömből fakadóan mostanában sajnos nem tudok velük eleget foglalkozni, egész nap szól nekik a rádió, zenét hallgatnak, és emberi beszédet. Amikor hazaérek, megismerik az autóm zaját, és tudják, hogy nemsokára viszontlátnak. Nagyon érzékenyek a viselkedésemre, hangulatváltásaimra. Észreveszik, ha mérges vagyok, vagy nem úgy nyitok be, ahogy szoktam, ha nem abban a ruhában, mint máskor. Különböző huhogásokkal jelzik egymásnak, hogy mi nem stimmel, és ha takarítok közöttük, arrébb ugranak, nem jönnek oda szemtelenkedni vagy játszani.
– Biztosra ment az olimpián, vagy inkább csak presztízskérdés volt a részvétel?
– Tudtam, hogy indulni fogok, mert ilyen lehetőség még egyszer az életemben nem fog adódni. A korábbi helyszínek nem voltak alkalmasak az ilyen versenyre, és Athén után is még vagy harminc évet kell várni a következő lehetőségre. Sidney, Peking vagy Los Angeles nem reális röptávolságok. Tizenöt ország galambászai neveztek erre a nagyon komoly pénzdíjas versenyre, ahol az első tizennégy madarat és csapatot, illetve a nemzeti első helyezetteket díjazták. Tíz, nagyon jól felkészített, állandó tréningben tartott galambot pakoltam be, de igazából nem mértem föl, hogy mit jelent Görögországból indítani őket. Csak később, az elért gyászos eredmény láttán szembesültünk vele, hogy mekkora volt a kockázat.
– Miért mondja, hogy gyászos az eredmény, amikor az Ön madara világelső lett?
– Tizenöt ország összesen tizennyolc ezer galambot küldött a helyszínre, Magyarország ebből háromezer-hatszázat. Úgy tervezték a rendezők, hogy a megnyitó napjának reggelén, öt órakor startoltatunk, de olyan erős ellenszél kerekedett, hogy talajközelben 60-65 kilométeres, repülési magasságban pedig gyakorlatilag orkánszerű, 150-170 kilométeres széllökések voltak. Végül aztán hatkor felengedték a galambokat, de szegényeknek annyi lehetőségük sem volt, hogy egy kört megtéve bemérjék magukat, az ellenszél máris bevágta őket Törökország fölé és Ázsiába. Ezután nagy mérv? lehűlés és esőzések következtek Szerbia– Montenegró és Románia térségében, tehát galamb legyen a talpán – gondoltuk –, amelyik lerepüli azt a 970 kilométert. És most jön a katasztrófa: a mai napig az indított galambok három százaléka tért csupán haza, a 3600 magyar galambból 92, ami nagyon komoly veszteség mind a sportágnak, mind a tenyésztőknek. Egy részük biztosan elpusztult, és csak néhányan vészelhették át, ha a fizikai leépülést valahol egy megerősödési periódus tudta követni. És akkor még nem beszéltünk arról a pszichés, stresszes állapotról, amikor minden vágya hazajutni saját dúcába, de szembesülve legyengülésével, nem mer elindulni. Ezért látni Európa nagyvárosainak terein a városi galambok közé vegyülve számtalan gyűrűs galambot, amelyek nem akarnak egyedül maradni, ezért csatlakoznak egy falkához.
– Milyen érzés volt a győztes galamb fogadása?
– Az érkezést sajnos nem láthattam, mert pont abban az időben ötvenhat órát töltöttem talpon munkával, így meg is jegyeztem a kollégáimnak, hogy közel azonos teljesítményt produkáltam, mint a hazatérő galambjaim. Mivel azonban a legmodernebb versenyzési technikával dolgozom, sikerült blokkolni az érkezést. A galambok lábára minden év versenyt megelőző időszakában felhelyezünk egy elektronikusan kódolt chipgyűrűt, a dúcok bejáratainál pedig egy jelfogórendszer van beépítve, így amikor visszatér a galamb, a szenzor leveszi az információt, a lábáról ráküldi a számítógépemre, hogy honnan, milyen versenyről, mikor melyik galamb érkezett haza éppen, és hányadikként. Igen ám, csakhogy a nemzetközi nagy versenyeknél a hazaérkezéstől számított egy órán belül le kell jelenteni az eredményt, amit egy háromtagú bizottság a helyszínen ellenőriz, és jegyzőkönyvben rögzít. Ha tehát a feleségem nem vette volna észre, hogy az egyik versenyzőm visszatért, elveszett volna a győzelem. Pedig nem kis különbséggel, az utána következőhöz képest 23,5 órával előbb szállt be a dúcába, úgy, hogy a tényleges távolság helyett négyszáz kilométerrel többet kellett repülnie az időjárási viszontagságok miatt. Az Athénban indított tízből négy galambom jött haza. És most jön a slusszpoén: a győzelmet követő második napon lettem ötvenhárom éves. Ennél szebb születésnapi ajándékot elképzelni sem tudtam volna.
A felröptetés pillanata az athéni olimpia első napján Fotó: galamb.hu
2004. 09. 10. (VIII/37)
