Kereső toggle

Háború egy életen át

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Csak a hiénák csámcsogását hallottam, amint ott feküdtem sebesülten egész éjszakán át. Beadtam magamnak a morfiuminjekciót, közben félig öntudatlanul lapultam, hallgattam a morgást, vicsorgást. A hiénák lassan közeledtek felém, majd az egyik engem is szaglászni kezdett" – meséli Juhász József ezredes, horvát nemzeti hős. Megjárta a légiót, zsoldos volt egy belga magánhadseregben, végigharcolta a horvát–szerb háborút, mégis egy szolid kisnyugdíjas benyomását kelti. 



Juhász József. Horvátország hőse vagyok, nem pedig gyilkos Fotó: H. S.

– Mi vitte a légióba, szerelmi bánat vagy pusztán a kalandvágy?

– Biológus szerettem volna lenni, de a falumban tradíciónak számított, hogy valaki mindig harcolt a légióban. A régi Jugoszláviában huszonöt éves korig – amíg az ember le nem töltötte a katonaságot – nem adtak útlevelet. Amikor beiratkoztam az egyetem gépészmérnöki karára, a sorkatonai kötelezettségem a huszonhetedik életévemre tolódott, így kaptam útlevelet. Mentem is Franciaországba, beállni a légióba. Párizsban csak egy hely izgatott, a Fort Nosan – a légió gyűjtőhelye. 

– Valóban bűnözők, szerencsejátékosok, gyilkosok állnak be a légióba, vagy ez csak a Rejtő-könyvek romantikája?

– Gyilkosokat, kábítószer-kereskedőket, terroristákat már nem vettek be. 

– Milyen nációból voltak ott legtöbben?

– Nem tudtam olyan nyelven megszólalni, amelyre ne válaszolt volna azonnal valaki. Öt évet írtam alá először, annyi a kötelező. Korzikára kerültem, akkor még ott volt a kiképzés. Cortóba vittek, ahol egy 14-15. századi, hegytetőre épített várrom szolgált bázisul. Általános kiképzés volt, itt mérték fel az embereket, és osztályozták, hogy ki milyen légiós legyen. A végén harmadik lettem harminchárom katonából. Ez feljogosított volna arra, hogy maradjak tizedesjelöltnek. Mivel fiatal, "lányos" kép? voltam, a parancsnok azt javasolta, ne maradjak ott, mert nagyon meggyűlne a bajom a többiekkel. 

Amikor vége lett a kiképzésnek, megkérdezték, hova küldjenek, kapásból Afrikába jelentkeztem, Dzsibutiba.

– Milyen helyre gondoljunk?

– Életemben először ott harcoltam élesben. Őrjáratban voltunk, hatan mentünk ki. Az őrjárat előtt már jelezték, hogy az egyik útvonalon kétes karavánok közlekednek. Megelőztük őket, fel akartuk tartóztatni. Akkor a parancsnok, aki tizedes volt, rosszul szervezte meg az egészet. Felállított egy gépfegyverest a hegytetőre. Mivel én már mesterlövész voltam, ezért engem is magukkal vittek, hogy állítsuk meg a többieket. Öten kitódultunk a karaván elé, hogy megállítsuk, mert nagy karaván volt, huszonöt-harminc arab vezette a tevéket. Körbeállítottuk őket, hogy adják meg magukat, de az első sor hasra vetette magát, a többiek pedig tüzelni kezdtek. Két katonánkat lelőttek, nekem átlőtték a lábszáramat. Elestem, éreztem az ütést, és hogy a lábamon melegség folyik végig. Nem tudtam semmit tenni. Nem is lőttem egyet sem. Lefeküdtem a többiek közé. Elkezdett a gépfegyver tüzelni, aki fedezett minket. Erre az arabok menekülni kezdtek. A társaim, akik életben maradtak pedig üldözték őket. Ott feküdtem egész nap a holtak között. Este viszont jöttek a hiénák. 

Az egész éjszakát ott töltöttem, úgy, hogy a hiénák mellettem csámcsogtak. Nem mertem ráállni a lábamra, lapultam, beadtam magamnak a morfiuminjekciót, és közben félig öntudatlanul hallgattam a morgást, vicsorgást. Lassan közeledtek a zajok. 

– Fegyvere nem volt a közelben?

– Az első gondolatom az volt, hogy majd lelövöm a hiénákat, de csupán húsz töltény volt a mesterlövő puskámban, kétszer nyolc a pisztolyomban, és semmi több. Kétséges volt lövöldözni, hiszen sötét is volt. Egy hiéna aztán egészen közel jött. Vártam. A pisztolytáskát kinyitottam, rajta volt a ravaszon az ujjam, de nem lőttem. Ültem és vigyáztam, hogy ne ájuljak el. Elkezdett szaglászni, végig az arcomig. Megállt mellettem, leült a fejem mellé, és egész éjszaka ott ült. Amikor jött egy másik hiéna, akkor azt elzavarta. Engem őrzött. 

– A hiéna az egyik legvérengzőbb dögevő.

– Előtte két hónappal, egy őrjárat alkalmával az egyik társam elment vécézni. Egy hiénaodú volt a hegyoldalban, az egyik állat észrevette és kijött, hogy megvédje a két kicsinyét. A társam persze rögtön lelőtte. Éppen el akartunk indulni, amikor két kis hiéna bújt elő az odúból. Nem engedtem, hogy lelőjék őket. Elvittem őket a kaszárnyában található állatkertbe. Lehet, hogy érezte rajtam a hiéna a kölykök szagát. Az eset után elneveztek hiénaembernek a helybeliek. Sok minden történt velem még Dzsibutiban, aminek a végén hazaszöktem. Letöltöttem a katonaságot a jugoszláv hadseregben, de – mivel sehol nem találtam a helyem – visszamentem a légióba, onnan vittek el Belga-Kongóba, a gyémántbányák környékére.

– A közelharcok során nem érzett lelkiismeret-furdalást vagy…?

– Előre kiképeztek erre a helyzetre. Úgy tanítottak bennünket: ez háború, amit valakiknek meg kell vívni, és nem lehet szentimentálisan ezt feldolgozni. Lehet, hogy nekem szerencsém volt, hogy olyan kiképzőm volt, aki azt mondta, ha harcképtelenné teszed az ellenséges katonát, akkor lehet, hogy ezzel három embert a mieink közül megmentesz.

Mivel egyszer a belgáknak segítettünk, a harc után a mi szakaszunkhoz odajött egy százados és azt mondta, hogy aki akar, átjöhet a belgákhoz. Ő egy privát zsoldoshadsereget hoz létre egy éven belül. Újra hazaszöktem, majd mentem a belgákhoz.

– Zsoldosként élt otthon, úgy, mint egy alvó ügynök…

– Ha hallottam a rövidhullámú rádión morzejeleket a műsor közben, és az én számsorom hangzott el, akkor jelentkeznem kellett Brüsszelben. Otthon én polgár voltam, csak el-eltűntem néhány hónapra. Jól éltem belőle, amikor kitört a délszláv háború, a Vajdaságban volt egy vállalatom, ami öt és fél millió márkát ért, azt hagytam ott, mikor beálltam a horvátokhoz. 

– Miért áll be egy befutott vállalkozó a horvát hadseregbe? 

– Tatámnak két testvérét a Dunába lőtték a szerbek. Novi Sadon egyszerűen kinyírták a magyarokat. A bosszút belém nevelték. Önkéntesnek mentem oda, ugyanis a szerbek küldtek behívót nekem is. A szerbek tisztában voltak a légiós múltammal, és szükségük volt a szabadcsapatoknál igazi kiképzőkre. Úgy voltam: ha harcolnom kell, akkor ott harcoljak, ahol én akarok.

– Meg sem fordult a fejében, hogy elmenekülhetne?

– Akkor még élt tatám, ha ezt teszem, elárultam volna a családom. 1991 novemberében halt meg. Az volt az utolsó mondatainak az egyike, hogy nyugodtan hal meg, mert a testvérei meg vannak
bosszulva.

A horvátoknál előbb őrnagy lettem, majd ezredes. Gyalogos parancsnok voltam végig. 1991 júniusában álltam be hozzájuk, és képeztem a katonáikat. Boszniában 1993-ban egy akcióban aknára léptem, elvesztettem a bal lábamat. 

Még három évet kiképző voltam, harcban is vettem részt egy lábbal. Csak 1996-ban lettem nyugdíjazva, mikor hivatalosan véget ért a háború.

– Kellemetlen, de megkérdezem: nem keresi a hágai törvényszék mint háborús bűnöst?

– Sohasem kevertem a katonaságot az etnikai tisztogatással, és a katonáimnak se engedtem, hogy így tegyenek. Sebesültet,
asszonyt és gyereket még véletlenül se bántottunk. Mi megmaradtunk tisztán katonának. Horvátország hőse vagyok, nem pedig gyilkos.

Olvasson tovább: