Kereső toggle

Interjú Szakonyi Károly íróval

Szegény gyerek a kastélyban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Egy új világhoz kell hozzászoknunk, ez kétségtelen. Be kell festeni a hajad, a legdrágább öltönyt kell fölvenned, a legújabb kocsiba kell ülnöd, különben azt mondják: bácsikám, húzzon el innen." 



Szakonyi Károly: Kevés az inspiráció Fotó: Somorjai L.

– Az uniós csatlakozás hozott-e vagy hoz-e a közeljövőben valamilyen változást az életedben?

– Optimista vagyok, mert mindig tudom, hogy rossz jön. Miért pont most lenne ez másképp? Az a fajta őrület, pályáztatás, ami minden pénzszerzési forrás alapja, ki fog terjedni mindenre, így arra is, hogy egy könyv megszülethet-e vagy sem.

– Arra is, hogy regényt vagy színdarabot írjál?

– Nem. Csak arra, hogy az meg is jelenhessen. Ma a próza általában ezer példányban jelenik meg, maximum kettőezerben, a versek és drámakötetek körülbelül ötszáz példányban. A könyvkiadás a szocialista típusú támogatósdi és a kapitalista típusú, "csak-a-profit-számít" felfogás öszvér állapotában leledzik. Tehát az üzletből, az eladott példányokból nem tud még megélni egy kiadó, a támogatás viszont nem elég. A kereskedelem viszont ötvenszázalékos haszonnal dolgozik. Könyvet csak bizományba vesz át, tehát rizikót nem vállal, és mégis a legnagyobbat fölözi. 

– Miért, régen nem így volt?

– Régen nem kellett pályáztatni. A kiadók beadták a tervüket a könyvkiadói főigazgatósághoz, ahol azt legtöbbször jóváhagyták és engedélyezték. Majd meghívták a könyvkereskedőket, mondván: Na, akkor melyik könyvből mennyit tetszenek átvenni? Az egyik átvett ötezret, a másik tízet, a harmadik húszezret, attól függően, melyik írónak milyen volt az ázsiója. És el is fogytak ezek a könyvek. Persze kevés kiadó volt akkoriban: Európa, Corvina, Magvető, Szépirodalmi, Móra és volt még a Kossuth és a Zrínyi. Ma az uniós szabvány szerinti pályázatok többkilós irományok, amiket egyszer? földi halandó, mint például én, ki sem tud tölteni. Sorra alakulnak olyan irodák, ahol nem kis összegért megírják a pályázatot, majd ha nyersz, egy szép összeget kérnek a pénzből is. A könyvtárakat kellene támogatni olyan módon, hogy minden kiadott könyvből öt-tíz példányt megvásárolhassanak. Ez óriási hasznot hozna a kiadónak, hiszen így ki lehetne adni a könyveket húsz-huszonötezer példányban is. Nyugat-Európa kisebb országaiban, ahol ez már működik, jegyzik a könyvtárak, hogy egy írót hányszor vettek ki, és ez bizonyos pontszámot jelent, amiért az író pénzt kap. Tudniillik a kommersz gyorsan megtalálja útját az olvasóhoz, s az érték lassan kiszorul. Nem mondhatom, édesapám, miért nem vagy sikeresebb, mert vannak m?fajok, amikkel nem leszel sikeres. Egy verseskötettel biztosan nem. Ma sem állnak sorban Babitsért vagy Adyért vagy Shakespeare-ért. Ha tinédzserkorban, a-mikor még nagy az ember befogadási képessége, hozzászokik az ember a jóhoz, mondjuk a klasszikusokhoz, ez kialakít egy ösztönös jó ízlést, ami után már nem fog tudni rászokni a silányra. Volt az a bizonyos olcsó könyvtár. Három-négy forintért kis formátumban megvehetted az egész világirodalmat, Tolsztojtól Móriczig. Zsebre tetted és olvastad. Volt egy generáció, amelyik így nőtt fel. Tizenhat éves lányunokámnak most írtam össze, mi az, amit feltétlenül el kell olvasnia. Most még van erre egy kis ideje, később elviszi az élet sodrása, és aztán soha nem fogja tudni pótolni.

A kultúra ma kiszolgálja az alantasabb vágyakat is. Az emberben ez mindig is megvolt, csakhogy ezek a kordában tartott és megfékezett vágyak vagy ösztönök az irodalom, az újságok, a televízió által nem voltak így kiszolgálva. Aczélék még
annyit sem engedtek meg, hogy a hírekben arról beszéljenek, hogy ki kit szúrt le, vagy ki kivel csalta meg a párját egy partin. 

A nagyszínpadokra például fel sem tud kerülni a kortárs magyar dráma. Beülök a Madách Színházba, és megilletődve nézem, hogy az Operaház fantomját például micsoda pazar, mondhatnám világszínvonalú tálalásban viszik színre. Abban a Madách Színházban, ahol valamikor az én darabjaimat is játszották. Ilyenkor úgy érzem magam, mint szegény gyerek a kastélyban. 

– Mi számít ma sikernek? Egy kortárs drámaíró sikerét vagy sikertelenségét milyen mértékegységben mérik? 

– A siker ma mumusként lebeg mindnyájunk fölött. Van a világban egy eszeveszett rettegés, egy riadt görcsösség a sikertelenségtől, attól, hogy esetleg
lemaradsz. Ha kicsit megállsz szétnézni, vagy ne adj\' isten feltöltődni, átlépnek rajtad. Egy új világhoz kell hozzászoknunk, ez kétségtelen. Be kell festeni a hajad, a legdrágább öltönyt kell fölvenned, a legújabb kocsiba kell ülnöd, különben azt mondják: bácsikám, húzzon el innen. 

– A siker mindig is fontos volt, nem?

– Csak olyan értelemben, hogy értéket hozzunk létre. Mi nem úgy ültünk le írni, hogy sikert csináljunk, nem azon gondolkoztunk, hogy siker lesz vagy sem, hanem azon, hogy felmutassunk valamit a világ fontos dolgaiból. Valami olyat, ami másoknak élni segít. 

– Mi az, ami ebben a megváltozott világban is munkára, alkotásra ösztönöz?

– Az, hogy az utolsó köröket el ne rontsam. Szeretném jól befejezni, amit tisztességgel létrehoztam idáig. Őszintén szólva kevés az inspiráció. Részint magamnak írok, és ha elkészült, nem sietek vele a szerkesztőségekbe, higgadtabban, nyugodtabban dolgozom, mint annak idején. Kicsit öngyógyításképpen is. Bizonyos értelemben a belső írói világomat próbálom tisztán és pontosan befejezni. Az első korszakomban a megmutatás vágya, szándéka erős volt: itt vagyok, nézzétek, így látom a világot, ilyen vagyok, tessék, olvassátok. Ez ma már nincs meg bennem. Az Adáshibát Győrben újra játszani fogják, ennek azért is örülök, mert azt mutatja, hogy harmincnégy év után is él és működőképes a darab. De örülök annak is, hogy hetvenhárom évesen teljesen egészséges vagyok. S hogy élek.

Olvasson tovább: