Kereső toggle

Az elkülönülés ára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az európai parlamenti választások után – azt hiszem – sok minden megváltozik. Pártjaink egy részén belül komoly forrongás indult meg, különösen a szocialistáknál vagy az MDF-nél. De ennek a választásnak van egy – azt elmúlt hetekben kevésbé érintett – tanulsága is. Mégpedig az, hogy talán az elemzőknek is érdemes újragondolniuk a saját preferenciáikat. Néhány éve az számított valakinek, aki "őszintén és kőkeményen" kimondta, hogy a "másik oldal" emberei antidemokratikusak, antiliberálisok, nacionalisták, kommunisták, fasiszták és mindenféle csúfságos emberek. Nem is olyan régen az elemzők maguk is táborok szerint rendeződtek el; voltak fideszes, MSZP-s és SZDSZ-es politikai szakértők (MDF-es szakértőről valamiképpen kevesebbet hallottam). Most, hogy olyan választási eredmény született, amilyen, nekünk elemzőknek is minden eddiginél komolyabb sanszunk van arra, hogy kilépjünk a megszokott szerepünkből. Talán véget érhet az a folyamat, amely az elemzőket is politikai irányzatok szerint tagolta.

2004 nyarán (örömmel mondom, mert régóta szenvedtem ettől) valami megváltozott. Mintha új szelek fújdogálnának. Az egész magyar közéletet belengi valami (remélem, nem csupán az én vágyaimban meglévő) szándék, akarat, elmozdulás. A magyar közéletnek ma már nem egyedülálló és mindent elsöprő hangja a politikai tömbök szerinti elrendeződés. Az elemzők ma már nem feltétlenül azonosíthatók be, egyre több a korábbi – pártalapú – logika szerinti "disszonáns" hang. Mire gondolok? Mindenekelőtt arra, amiről nem is olyan régen – éppen a Népszabadságban – olvastam. Papp László Tamás a Hír TV egyik riporterét, Kóczián Pétert "elemezte". Ebben az írásban olvasom: "Személyes véleményem szerint részéről (Kóczián részéről – Cs. E.) ez egy kísérlet: egy pártfüggetlen, hiteles, a Fidesz médiaszekciójának »katonai szárnyától« elhatárolható jobbközép média létrehozására". Elképzelhető, hogy így van. A magyar társadalomnak égetően szüksége lenne egy pártfüggetlen, ám jobbközép alapon álló médiára. Mint ahogyan szüksége lenne egy pártfüggetlen, balközép médiára is.

Aztán gondolok arra is, hogy Mong Attila és György Bence belekezdett valamibe, amit szívem szerint független oknyomozó újságírásnak neveznék. A szerzők nem egy feladatra (A Milliárdok mágusai cím? könyv megírására) szövetkeztek, terveik – a hírek szerint – hosszú távra szólnak. Égető szükségünk lenne az ilyesfajta tényfeltárásra.

Gondolhatnék a médiában szereplő politikai elemzőkre is. A fiatal politikai elemzők (az olvasó engedelmével, mivel kollégáimról van szó, ezúttal nem mondok neveket) egyre erőteljesebben honosítják meg azt a szemléletet, amelyet magam is vallok, hogy tehát a sok-sok véleménypolitológia mellett szükség van egy erőteljesebb elkötelezetlen politológiára is. Lehetséges ez? Nem csupán lehetséges, de égetően szükségünk lenne higgadt, tárgyilagos, a fiatalabb nemzedékek véleményeit is kifejező, független elemzői munkára. 

A magyar nyilvánosság új korszakát látom tehát kibontakozni. Ha valami hozadéka van a mostani választásoknak, akkor talán éppen ez az. 

Leküzdendő örökség

Pedig az 1990-es évek legvégén úgy tűnt, mindent és hosszú távra ketté fog szelni az akkori kormányzati szándék, miszerint létre kell hozni, fel kell építeni egy különálló, saját szabályokkal, intézményekkel és infrastruktúrával rendelkező Magyarországot. Akkoriban magam is sokat írtam erről, és elemzőként viszonylag megértő voltam ezzel a kísérlettel szemben. Úgy véltem: van valami tolerálható abban, ha egy negyvenéves önszerveződési "pauzára" kényszerülő irányzat heves önépítésbe kezd. Nem tartottam (és ma sem tartom) ördögtől valónak, ha egy politikai irányzat igyekszik beágyazódni a magyar társadalomnak ama szegmensébe, amelyet nem feltétlenül tudtak elérni, meghódítani másfajta irányzatok. Közismert az európai politikatörténetből, hogy sok olyan ország van, amelynek társadalmai szinte kettészakítva élték végig a 20. századot. Vallásilag, etnikailag "duplifikált" vagy "triplifikált" társadalmakat ismer a politikatudomány. Ilyen például Hollandia, Belgium vagy Luxemburg. Ilyen Ausztria is. Ezekben az országokban nem pusztán "normális" ideológiai ellentétek voltak a különféle táborok között, de heves intézményes-kulturális elkülönülések is. Természetesen a fejlett Nyugat azért is érdemli ki tiszteletünket, mert ezek az elkülönülések nem vetették szét ezeket a társadalmakat; ellenkezőleg. Ahol nagy volt a széttartás, ott kitalálták a kormányzati konszenzusok rendszerét. A holland példa azért is fontos, mert a földgáz és a tulipán kultúrája mögött a kormányzati
összefogás és a másik tolerálása sejlik fel. 

A magyar jobboldal tehát – véleményem szerint – helyesen vagy legalábbis nem ab ovo elutasítandóan törekedett arra, hogy egy versenyképes jobboldali pólust építsen ki. 1998 és 2002 között azonban megrekedt félúton; alig fordított figyelmet arra, hogy a külföldi példákból (ismétlem: a létező és nagyon is életképes külföldi példákból) átvegye azokat a vonásokat is, amelyek a holland vagy a belga modell velejét adják. A jobboldal a megosztást totálissá tette. Ahelyett, hogy jelezte volna, hol vannak a megosztás határai, és hol kezdődik a konszenzuális politika.

E félúton maradt koncepció következménye volt, hogy a magyar közvélemény mind a mai napig "úgy tudja", kétféle kormányzás létezik: a többségi és a konszenzuális. Nem így van. Éppen a kettő szerencsés aránya a lényeg. Ha valaki a holland példából csak az elkülönülést (jobboldal és baloldal teljes szeparációját) látja, épp a lényeget nem érti. A lényeg pedig az, hogy az elkülönülés ára a kormányzati konszenzus. Ha a kormányzás szintjén nincs konszenzus, valami sajátos magyar mutációról beszélhetünk.

Kosztolányi nyomdokán

E rosszul felfogott elkülönülésből következett – többek között – az, amit én a politikai közvélemény rossz elrendeződésének nevezek. Rossz elrendeződés alatt azt értem, amikor az értelmiség, sőt a politikáról gondolkodó elemzők is a táborok logikáját képviselik, és látókörükből szinte teljesen kiszorul a tárgyszerű, empatikus vagy inkább: független elemzés. Természetesen két megszorítást kell mindjárt tennem. Az egyik: a tömblogika erőteljes érvényesülése nagyon régi magyar tulajdonság. Kosztolányi (hogy szándékosan ne politikustól idézzek) 1926-ban azt írta, hogy Magyarországon a halottak is politikai halottak, függetlenül attól, hogy életükben közvetlenül betöltöttek-e politikai szerepet. Valóban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy valamiért a magyar történelemben mindig kőkeményen szembefeszült egymással bal- és jobboldal, anélkül hogy a külföldi példákban jellemző konszenzus elemei mérsékelték volna a közöttük lévő "ádáz" versenyt. A másik megjegyzés: a tömbösödés megkezdődött már a Fidesz kormányzása előtt is. Lényegében 1990-ben. A Fidesz csak rátett egy lapáttal, no persze nem akármilyen méret? lapáttal. Akármennyire is nincs ínyére a Fidesznek, kétségkívül alapvető: ellenfelei a Fidesz kormányra kerülésétől számítják a "tömbpolitika" dinamizálását, az "ellenségkeresést", a nemzet fogalmának a jobboldal szája íze szerint való leszűkítését, a konszenzus teljes felrúgását a konfliktus rovására. 

Nem is az volt a baj, hogy ez a helyzet egyáltalán kialakult. Az volt a baj, hogy ez a helyzet – rendben van, nem 1998-ban, hanem már előbb is – megszilárdult és szinte magatartási normává kövült. 1998 csak beteljesített egy már korábban megindult folyamatot, amelyben egyetlen szempont emelkedett uralkodó rangra: a táborhoz való mindenekfeletti lojalitás. A jobboldaliak fanatikus és fantasztaszer? lojalitást alakítottak ki maguknak. Azzal érveltek, miközben egy pillanatra sem tételezték fel: ellenfeleiknek is lehet igazuk, hogy a baloldal olyan óriási versenyelőnyökkel rendelkezik, olyan hatalmas és a régi, antidemokratikus rendszerből örökölt hálózatot működtet, amellyel szemben megengedhető, sőt nélkülözhetetlen a demokratikus eljárások határainak kitolása. A jobboldal úgy vélte és ma is úgy véli: a baloldal "ármánykodása" az akadálya egy "normális" magyar parlamentáris demokrácia létrehozásának, ezért a magyar baloldallal szemben jogos a nem szokványos, bejáratott demokráciákban talán megengedhetetlen eszközök alkalmazása. A baloldaliak pedig nem kevésbé hevesen koncentrálták erőiket: a jobboldalt kíméletlenül egy gyékényre hozták a szélsőjobbal, egy pillanat alatt elfeledvén Bibó oly sokszor hangoztatott intelmeit, miszerint nem lehet büntetlenül összekeverni a reakció és a fasizmus fogalmát és tartalmát (hogy a jobboldal és a szélsőjobb fogalmáról ne is beszéljek). 

De ahogyan 1945-ben is "összekeverődtek" ezek a fogalmak, és akkor sem sikerült a tömblogikát mérsékelni, netán más irányba fordítani, 1998 után a legkevésbé sem sikerült. Szerintem döntően azért nem, mert a magyar nyilvánosság nemhogy nem utasította vissza ezt a logikát, de inkább még asszisztált is hozzá. A saját lábon álló jobboldal megteremtésének gondolata imponált az évtizedek óta önmagát vert helyzetben érző jobboldali szavazóknak, a "fasisztákkal kokettáló" jobboldal szlogenje pedig pillanatok alatt mozgósította a baloldali törzsszavazók régesrégi jobboldalellenes reflexeit. 

E két logikától eltérő ellenajánlat pedig egészen egyszerűen nem volt a színen, vagy (divatos szóval) nem érte el a média ingerküszöbét. Ingerküszöb-központú demokráciánk egészen egyszerűen nem tudta ellensúlyozni a tömblogikát. Valamirevaló baloldali nem mondhatott jó szót a jobboldalról és viszont. A liberálisok meg egyikről sem, persze erőteljesebben kritizálva a jobboldalt. 

Elválni a pártoktól

De szerencsére a magyar társadalom nem írható le egyetlen vonal mentén. A tömblogika irtózatos erej? érvényesülése (amely napjainkra hovatovább kétpártrendszert eredményezett) sem ölte ki teljesen az ellenállás érzését. Ennek az ellenállásnak rengeteg jelét láthatjuk, és természetesen a legkevésbé sem gondolom, hogy a szálak egy kézben futnának össze. Az egyik ilyen ellenállási góc magukban a nagy pártokban keresendő. Nézzük csak meg, mit mondanak ma a két nagy párt vezetői! Ha nem látnánk, talán el sem hinnénk: konszenzuskeresővé vált hirtelen mind a kettő. Megjelent aztán két – önálló pólusépítésre vállalkozó – kispárt: az MDF és az SZDSZ. De ami számomra most a legfontosabb: ismét van Magyarországon a pártlogikától elválni kívánó sajtó! A hazai nyilvánosságban nagyon sokféleképpen látom megnyilvánulni azt a szándékot, hogy az elemzők vissza kívánják nyerni szuverenitásukat. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis az elemzők nem csekély része maga is alakítani kívánta a politikai folyamatokat. Felsorakozott az egyik vagy a másik tábor mellett. Kivonta kardját, meglengette és – legalábbis képletesen – hullottak az ellentábor sárkányfejei. 

Időközben azonban felnőtt egy teljesen új elemzői nemzedék. Ez a nemzedék már alig kötődik magához a rendszerváltáshoz, nem is beszélve a Kádár-rendszer utolsó évtizedéhez. Ez a nemzedék természetesnek tekinti, hogy a "dolgot magát" nézi, és elemzéseiben nem pártpolitikai preferenciái szerint foglal állást. A cikk elején már megneveztem e generáció néhány, általam nagyra tartott képviselőjét. Természetesen nem pusztán személyekről, hanem lapokról, műhelyekről is szó van, amelyeket – gondolom – nem lenne ízléses megneveznem. A maiak szinte magától értetődő természetességgel függetlenek. Ránéznek a politikai palettára, és megpróbálják leírni, amit látnak.

Azt gondolom, Európába akkor fogunk igazán megérkezni, amikor ez a fajta elemzői magatartás – ha nem is túlsúlyba, de legalábbis – helyzetbe kerül. Amikor azoknak az elemzőknek a hangja lesz a norma(litás), akik az elemzés előtt nem kívánnak senkire semmilyen vizes lepedőt ráhúzni, ellenben nagyon is fontosnak tekintik, hogy érdemben elemezzék a számukra egyaránt elemzési tárgyat jelentő politikai szereplőket. S itt nem arról van szó, hogy az elemzőknek ne lehetnének értékeik. Érték nélküli elemző nincs, vagy ha van, hát az nem minősíthető elemzőnek. De az értékek és a tömblogika két teljesen különböző dolog. Sokkal több vállalt értékre és értekelőre, ellenben sokkal kevesebb tömbszerepbe szorult elemzőre lenne szükség. S nem azért, mert e cikk szerzőjének ez lenne a szimpatikusabb, hanem azért, mert – európai ország vagyunk. Európában nagyon régi hagyomány, hogy az újságírók és az elemzők legfőbb ismertetőjele a függetlenségük. 

Merjünk függetlenek lenni

Azért vagyok nagyon optimista, mert úgy látom: a magyar közéletben valami megmozdult abba az irányba, hogy az elmúlt tizenöt év egyoldalúságai után végre helyére kerüljön a politika kontrollja. A politikát a "függő" értelmiségiek legfeljebb részlegesen és deformáltan tudják csak kontrollálni. Nekem egyébként a világon semmi bajom nincs azokkal az elemzőkkel sem, akikről nyilvánvalóan süt a szimpátiájuk, ugyanakkor úgy gondolom, mellettük egyre üdvösebb lenne, ha a nyilvánosságot azok is formálnák, akik "egyszerűen" csak elemezni szeretnének.

Magyarországon van egy immáron teljesen elkoptatott mondat (a mai ellenzék kezdte használni, de, olvasom, a mai kormánypártiak is felkapták): "Merjünk nagyok lenni". Az én igényem nem "méreti": "merjünk" függetlenek lenni! A független elemző úgy kell, mint egy falat kenyér. Mert a tévedések elkerülése végett: az európai csatlakozás nem pusztán a pártokról szól. A pártjaink egy kicsit olyanok is, amilyenek mi, elemzők vagyunk.

Olvasson tovább: