Kereső toggle

Parajelenségek belülről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hetek óta folyik a vita az egészségügy parafinanszírozásáról. A diagnoszták egyvalamiben egyetértenek: a hazai egészségügy állapota katasztrofális. A spontán és gerjesztett indulatok kavalkádjában azonban olykor elhomályosul a jobbító szándék: a közös problémákra tett megoldási javaslatok helyett csupán figyelemelterelési hadműveletek zajlanak. "Csúnya dolog ez a hálapénz, gyerekek, nosza, tiltsuk be! Netán csöndben legalizáljuk! Adjunk számlát távozáskor a betegnek, hadd lássa, milyen drága az egészsége!" Az alábbi írás a másik szenvedő fél, az orvosi szakma szemszögét igyekszik érzékeltetni.



A hálapénzt sem legalizálni, sem kriminalizálni nem helyes

A hálapénz valóban rossz dolog. Rossz a betegnek, aki ily módon kétszeresen fizet egészségügyi ellátásáért. Rossz az egészségügyi személyzetnek, akit folytonosan megalázó helyzetbe hoz, mert ráutaltságának tudatát erősíti, és a prostituálódás érzete miatt aláássa az orvoslás valódi szépségét. Rossz az egészségügyi szakma utánpótlásának, akinek potenciális oktatóit adott esetben jobban motiválja az oktatásnál. Ezenkívül az egészségügyért felelős és az effajta kényszerhelyzetet fenntartó állam számára is rossz, mert a kötelezően egy "kalapba" befizetett egészségügyi járulék mértéke és az ellátás színvonala közötti szembeötlő különbség miatt fokozódik a bizalmatlanság. 

Vélhetően ennek a bizalmatlanságnak a csökkentésére, illetve átirányítására szolgál a hálapénzzel kapcsolatos visszásságok közelmúltbeli bolygatása. A hálapénzt azonban sem legalizálni, sem kriminalizálni nem helyes. Ha egy pincért tudatosan alacsony bérért foglalkoztat az étteremtulajdonos, akkor mindenki tudja, hogy a borravalóból lesz kénytelen megélni, s ennek érdekében akár még a menzát is felszolgálja. Ha a borravalót egyik napról a másikra kriminalizáljuk, kevesebbet fog ugyan a vendég az ételéért fizetni, csak éppen nem lesz, aki azt kivigye az asztalához. Másfelől a legalizált, megadóztatott hálapénz olyan, mint a prostituáltak számlaadási kötelezettsége: attól még, hogy az adóhivatal jól jár, a prostitúció erkölcstelen marad. A hálapénzzel kapcsolatos helyes bánásmódot akkor fogják eltalálni, amikor végre akként kezelik, ami: nevezetesen tünetként. A tünet rendszerint elmúlik, amint a kiváltó okát felszámolják, a tüneti kezelés viszont sokszor elfedi a kiváltó okokat, és elodázza a gyógyulást.

A hálapénz intézményét a szükség teremtette meg. Kézenfekvőnek tűnik, hogy létjogosultságát a szükség valódi betöltése fogja megszüntetni. Mégis, a jelen intézkedései mintha más gondolatmenetet tükröznének. A fenti hasonlatnál maradva, hazánk jelenlegi egészségügyi válságstratégiája leginkább arra a cinikus étteremtulajdonosra emlékeztet, aki saját alulfizetett pincérét a borravaló kiiktatása érdekében arra kényszeríti, hogy utóbbi a léggyel teli, ízetlen levese miatt esetleg joggal háborgó vendéget a krumpli beszerzési áráról szóló igazolással csitítsa le. Ha pedig a pincér mindennek ellenére az amúgy kifogástalan kiszolgálásért mégiscsak kap borravalót, akkor nyilvános meghurcolással kell szembenéznie. 

A magyarországi szakorvosjelöltek érdekeit képviselő Magyar Rezidens Szövetség, valamint az Egészségügyi Menedzserképző Központ kezdeményezésére egy nagyszabású együttműködés keretében felmérés indult fiatal orvosok és orvostanhallgatók elvándorlási szándékaival és középiskolások pályaválasztási motivációival kapcsolatosan. A felmérés előzetes eredményei szerint a legfiatalabb generáció egyre csekélyebb érdeklődést mutat az egészségügyi pálya iránt, a friss diplomások harmada más foglalkozást keres, azoknak pedig, akik már a pályán vannak, több mint a fele fontolgatja a közeljövőben megnyíló külföldi munkavállalási lehetőségek megragadását. Mindezzel a képzettség, a diploma feltételéül előírt nyelvtudás és némi szorgalom birtokában a munkaerő-áramlás felszabadításának pillanatától fogva realitásként lehet számolni. 

Az okokat firtatva úgy tűnik, az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiányán túl az orvostársadalom ellen szított közhangulat és éppen a laikusok többsége által a szakma vonzerejének gondolt hálapénz jelenti a hazai egészségügyi pályával kapcsolatos legerősebb visszatartó erőt. A jövő orvosgenerációja számára nem perspektíva a megkövesedett feudális rendszerbe való belenövés. Ezzel szemben két alternatíva bontakozik ki: a tarthatatlan, megalázó, megélhetést nem biztosító rendszer gyökeres átalakítása vagy az elvándorlás. A mai fiatal orvosok ugyanis a hálapénz hajszolása helyett aktív pihenéssel kívánják nyugdíjas idejüket eltölteni, és nem úgy, mint korunk éltes gyógyítói, akik a valós munkájuk ellenértéke helyett az alulfinanszírozott és megnyirbált munkaviszonyuk után kiutalt szemérmetlenül csekély nyugdíjukat megalázó módon kényszerülnek kiegészíteni. 

Az egészségügyben 2002-ben végrehajtott bérrendezés körül akkora volt a lárma, hogy a kívülállók azóta nem is veszik komolyan az érintettek panaszait. Jelenleg a kezdő orvosok alapbére havi bruttó 107 ezer forint, ami több évtizedes munka és osztályvezetés esetén sem duplázódik meg. Az egészségügyi szektor sajátossága, hogy a kötelező éjjeli, hétvégi, ünnepnapi pluszmunkát rosszabbul fizetik, mint a nappalit és a teljes munkaidőnek csupán töredéke után állapítják meg a nyugdíjat.

Mit szólna mondjuk egy biztonsági őr, ha egy 24 órás műszakjából csupán azokra az órákra kapná meg a százszázalékos órabérét (és később a nyugdíját), amiket effektív betörőkergetéssel tölt, az őrbódéban töltött nyugodt percek után pedig mindössze némi készenléti díjjal, a sportműsorral és a hősugárzó melegével kellene beérnie?

Tévedés ne essék: az egészségügyben dolgozók többnyire nem kívánnak hősként tetszelegni, nem kívánják magukat sem sajnáltatni, sem felmagasztalni. Mindössze a betegellátás színvonalát a szakma szabályainak megfelelően biztosító munkafeltételekre és mindeközben képzettségükhöz méltó megélhetésre vágynak. Ha a jövő jól képzett, tettre kész orvosai ezeket a vágyakat belátható időn belül nem tartják realizálhatónak itthon, panaszkodás nélkül csendben odébb fognak állni. Mindezt nem elvetemültségből vagy felelőtlenségből teszik. A korábban említett felmérés tanúsága szerint ezek a szakemberek nagyon szívesen maradnak itthon és a szakmájukban, akár vissza is térnek, ha végre előremutató, belátható és optimista életpályamodellt állítanak eléjük. Amíg azonban nincs ilyen, csak azok maradnak, akik a körülmények ellenére hiszik, hogy egyszer lesz, no meg azok, akik túl bambák a kivándorláshoz; az elvándorlók helyét pedig nálunk szegényebb és hátrányosabb helyzet? területekről idevándorlókkal kell majd megkísérelni betölteni. 

Ne azokat hibáztassuk, akik a prostituálódás miatti undort, a megélhetésük miatti fenyegetettséget és a munkakörülményeik miatti frusztrációt maguk mögött hagyva nehéz szívvel más pályát választanak, vagy esetleg máshol próbálják meg őszinte lelkesedésből azt a munkát végezni, amire felesküdtek. Azokat meg végképp ne, akik mindezekkel dacolva idehaza vívják mindennapi csatájukat. Céltévesztett sárdobálás és cinizmus helyett ideje belátni, hogy a mindenkori egészségügyi vezetés felelőssége nem korlátozódik az utánpótlás kitaníttatására, hanem az egészségügy működtetésére alkalmas személyi és tárgyi feltételek folyamatos fenntartására is kiterjed. Ne dőljünk be a propagandának: a leves minősége végső soron nem a jól látható pincér, még csak nem is a szakács, hanem a láthatatlan étteremtulajdonos felelőssége. Az egészség pedig – noha sem megenni, sem meginni nem lehet – megvásárolhatatlan, ámde megfizetendő érték. (a szerző orvos)

Olvasson tovább: