Kereső toggle

Síiták, szunniták: miért gyilkolják egymást?

Önpusztító fanatizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miután tavaly decemberben az amerikaiak elfogták Szaddámot, a síiták évtizedek után először most március 2-án zarándokoltak el Kerbelába és a bagdadi mecsetekbe megünnepelni az Ásura zarándokünnepet. Örömük határtalan volt, egészen addig, amíg Kerbelában az öngyilkos merénylők bombái, Bagdadban pedig a rakéták a tömeg közepén fel nem robbantak. 

(A legvéresebb
nap
. Hetek, 2004. március 5.) Kik és miért gyilkolják napjainkban az iszlám vallás kisebbségben lévő, ám a hagyományokat leginkább őrző, de tegyük hozzá, egyben legagresszívebb rétegét?



A legbékésebb siíta ünnep is vérben folyik Fotó: Reuters

Kezdetben volt az iszlám. Miként a muzulmán hit bibliája, a Korán mondja: a teremtő Allah törvényeit az ő prófétája, Mohamed tanításai alapján – mint az egyetlen igaz hitet – terjesztették papjai, az imámok. E hit a zsidó és a keresztény vallásból született, átvéve azokból mindazt, amit Mohamed jónak tartott, kifejlesztve belőlük a harmadik monoteista (egyistenhit?) vallást, az iszlámot. Mohamed a muzulmán hitűek ősatyáinak tartotta a zsidó patriárkákat, Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, anyai ágról pedig ugyanúgy őseinek nevezte Sárát, Leát és Ráhelt, mint a zsidók. Ennek ma is jelenlévő legszemléletesebb példája a zsidók és a muszlimok számára egyaránt szent hely: a hebroni Makpela-barlangra, az ősök sírjára épült imaház, amely ugyanúgy működik a zsidóknak zsinagógaként, mint a muszlimoknak mecsetként. E templom az évszázadok során hol a béke, a vallások közötti megértés, hol a háború, az ellentét színhelye volt. Az elmúlt évtizedekben inkább lövöldöznek ott, mint hogy a békét hirdetnék.

Miután Mohamed próféta Jeruzsálem azon dombjának sziklájáról, amelyen az Ószövetség szerint Ábrahám hajlandó lett volna az Úr kedvéért feláldozni elsőszülött fiát, Izsákot, s amelyre az első, majd annak lerombolása után a második zsidó Szentélyt építették, annak megsemmisítése után pedig a ma is ott álló Szikla-mecset is épült, a Korán szerint a lován a mennybe emelkedett, az iszlámhívők között vita témájává vált a vallási vezetői poszt öröklésének a kérdése. Mohamed megjelenése után még három generáció sem halt ki, amikor e témában máig tartó, megoldhatatlan ellentét alakult ki. A hívők egyik része azt mondta, hogy a vér szerinti öröklés az igaz, egy másik része viszont azt, hogy a hitbeli jártasság és teljes odaadás a meghatározó. Ali, Mohamed unokája a vér okán követelte magának a jogot a muzulmánok vallási és politikai vezetői posztjára, mondván: ő az imám, ő az örökös, ő a meghatározó. Ez az elmélet alapította meg a síita hitet. Vele szemben a tanult hitoktatók, a hit védelmezői követelték maguknak a vezetői jogot, amelynek megtestesítője a kalifa, Allah felszentelt embere. A muzulmán vallás megosztottsága azóta is tart. A mintegy 1,3 milliárd hívőt számláló muzulmán közösség 15 százaléka ma a síiták hitét és közel 85 százaléka a szunnitákét vallja magáénak. 

A világon mindössze egyetlen olyan ország létezik, ahol a síiták vannak abszolút többségben, ez Irán. Emellett csak egy ország van, ahol 60 százalékos többségben élnek, ez pedig Irak. Mindenütt másutt az arab világban a szunniták uralkodnak, ami a síitákkal szembeni elnyomást, illetve annak lehetőségét is magában hordozza. Ilyen az óriási Szaúd-Arábia, Pakisztán, Afganisztán, Türkmenisztán vagy Szíria. Csak ott van egység, ahol kizárólag szunniták élnek: például Jemenben, Ománban, Törökországban vagy Jordániában. De szunniták a palesztinok, a kurdok vagy a bosnyákok is. Szaddám Huszeinnek totális katonai diktatúrájával mégis sikerült elnyomnia az Irakban élő síitákat.
Olyannyira, hogy a lakosság 60 százaléka a szaddámi rezsim ideje alatt még a legnagyobb ünnepét, az Ásurát sem ünnepelhette meg.

Az Ásura a 7. században mártírhalált halt Husszein imámra, Mohamed próféta unokájára való emlékezés. Husszeint hetvenkét rokonával, illetve követőjével együtt a keresztény időszámítás szerint 680-ban a jelenleg Irak területén található Kerbelánál, az Eufrátesz folyótól nem messze vívott csatában a szunnita Jazid kalifa katonái ölték meg. Lényegében e csata volt az, amely kettéválasztotta az iszlám vallást. Az Ásura ünnepén a hívő síiták legbékésebb felvonulása is a szó szoros értelmében vérben folyik. A hívők kardokkal, fejszékkel, korbácsokkal saját homlokukat, fejbúbjukat és hátukat ütlegelve vonulnak fel, hogy emlékezzenek hős elődjeikre, hogy szenvedésükkel így vegyenek magukra valamennyit a mártírok szenvedéseiből, s hogy emlékezetükből soha el ne múljon a fájdalom, a gyász. (Hogy a muszlimok közül ki a síita, azt a homlokukon maradandó nyomokat hagyó sebhelyekből már messziről látni lehet.) 

A náluk "szelídebb" szunniták pedig rettegnek attól, hogy körükben tért hódítson ez az ősi, bigott, ortodox, szélsőséges vallási irányzat. Mert erre nem kis esély van, hiszen sokszor évtizedes, évszázados csönd után újra és újra feltámad egy-egy ajatollah (főpap), aki meghirdeti a vallásháborút, az iszlám ősi törvényeit elhanyagolók elleni harcot, a vallás újbóli hódító háborúját, amit ma úgy nevezünk, hogy iszlám fundamentalizmus. Ennek legszemléletesebb példája az elmúlt évtizedekben Iránban mutatkozott meg, amikor az európai neveltetés? sahnak, Rheza Pahlavinak világi uralmát a hetvenes évek végén a két évtizedig párizsi száműzetésben élt síita ajatollah, Khomeini visszatérése döntötte meg. Első ténykedése az európaiak és amerikaiak Iránból való kiűzése volt, a második pedig az ősi, barbár törvények azonnali visszaállítása, amelyek szerint a lopásért például karlevágás, az asszonyok részéről elkövetett házasságtörésért pedig halálbüntetés járt. Az iráni nőknek ismét a földig érő lepelben, a csadorban, a férfiaknak pedig turbánban és a női ruhához hasonló galabiában lehetett csak az utcán megjelenni, s ez hellyel-közzel a mai napig is így van. Azóta e szélsőséges hit Dél-Libanonban is tért nyert, ahol iráni irányítással a
Hezbollah nev? szervezet gyakorolja a tényleges hatalmat. Mint hódítók kiűzték az őslakosságot, vagy az ott maradókat rákényszerítették e hit gyakorlására. Ugyanakkor egy olyan fegyveres szervezetet hoztak létre, amely rettegésben tartja Libanont, és tizennyolc éven át háborút viselt Izrael ellen. 

A múlt héten a síita muzulmánok legfontosabb vallási ünnepén, az Ásura napon egyszerre több robbanás rázta meg az iraki Bagdad és Kerbela városában a hívő síita zarándokok tömegét, s mint azóta kiderült, e két városban hozzávetőlegesen száznyolcvan halálos áldozatot és közel hatszáz sebesültet követeltek a merényletek. Ugyanakkor a pakisztáni Kvettában fegyveresek tucatjai nyitottak tüzet a szintén Ásurát ünneplő tömegekre, ahol majdnem ötven ember halt meg, és százhetvennél is többen megsebesültek.

Ám, hogy kik robbantották fel önmagukat, illetve kik lőtték ki a rakétákat, azt a mai napig nem tudják, sem az iraki hatóságok, sem az amerikai, illetve a velük koalícióban lévő nemzetközi katonai erők. Csak találgatnak. Mert lehettek a síitákat mindig is elnyomó Szaddám Huszein követői, az iszlám fundamentalizmus térnyerésétől félő más szunnita militánsok, de azoknak is igazuk lehet, akik azt mondják, hogy a merényleteket a nemzetközi iszlám terrorszervezet, az al-Kaida emberei követték el. Ezt a verziót a Hezbollah vezetője, Naszrallah sejk hirdeti a leghangosabban. Az amerikai hírszerzés adatai szerint e nagyon megtervezett és nagyon "sikeres" merényletsorozat szervezője egy jordániai származású terrorista vezér, Muszab az-Zarkavi volt. 

A terroristák személyénél is bizonytalanabb azonban a merényletek indítéka – legalábbis Irakban. Az országot megalakulása óta Szaddám bukásáig kormányzó szunnita elit ugyan igencsak tart attól, hogy a demokratizálási folyamatban eddig elnyomott, de többségben lévő síiták kezébe kerül majd a hatalom, mégsem vállalta magára a merényleteket egyetlen iraki szunnita szervezet sem. Ez érthető, hiszen nem volna érdekük, hogy a többségi muszlim lakosságot maguk ellen fordítsák. Ugyanez vonatkozik Szaddám Huszein híveire is. Az iraki szunniták ugyanis egyáltalán nem akarnak polgárháborút, egyetlen céljuk most az, hogy az idegen katonai erők elhagyják az országot. Marad tehát az al-Kaida, amelyről azért nem lehet elhinni e drámai merényleteket, mert a szervezet minden muszlim védelmét és a Nyugat-ellenes harcot tűzte a zászlajára. Tény, hogy nem kívánatos a számára az iraki stabilizáció, főleg ha az nyugati segítséggel és nyugati akarattal, vagyis az amerikaiak kívánsága szerint történik, de sokkal inkább érdeke látványos és eredményes harcot folytatnia a "Nagy Sátán", Amerika, a "Kis Sátán", Izrael és azok csatlósai, szövetségesei, ha tetszik, az európai vagy a kelet-európai missziók ellen. 

Mindezt persze a logika mondatja velünk. Ám az is tény, hogy az iszlámban – kivéve a Koránt – nemigen lehet, legalábbis európai vagy amerikai fejjel, logikát találni. Az arab mentalitás ugyanis homlokegyenest ellenkezik a nyugati gondolkodásmóddal. A muszlimok ugyan megsiratják halottjaikat, de az emberélet önmagában nem sokat ér a számukra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az utóbbi évtizedekben a világ legkülönbözőbb tájain elkövetett több ezer öngyilkos merénylet. A muzulmánok hajlamosak a mártíromságra, és a hívők szentül meg vannak győződve arról, hogy ha az iszlám hit érdekében halnak meg, ha a muzulmánok szebb és jobb jövőjéért áldozzák fel magukat, akkor a mennybe kerülnek, és Allah lábainál töltik majd második és örök életüket. Ott a férfiak hetven feleséghez, az asszonyok pedig örök megbecsüléshez jutnak. 

Bármennyire gyerekesnek és nevetségesnek is tűnik mindez, e hit véres valóság a számukra. Mindez földi létük sanyarúságából adódik. A muzulmán férfiak, akiknél a jólét jele a többnejűség, pénzért veszik a feleségeiket. S akinek nincs elég, vagy talán egyre sem futotta, az lenézett, kiközösített egyén a társadalomban. Az asszonyok pedig, akiket a családban szinte emberszámba se vesznek, mire vágynának jobban, mint a megbecsülésre. A muzulmán családban a lánygyerek csak arra való, hogy szolgálja az apját vagy a bátyjait, s hogy ha egyszer valaki feleségül veszi őt, néhány tevét vagy öszvért adjon érte. Ám csak akkor veszik meg, ha a vevők, azaz a férjek biztosak lehetnek abban, hogy asszonyuk hűséges lesz hozzájuk, és nem vágyik más férfira.

Olvasson tovább: