Kereső toggle

Interjú Szili Katalinnal, az Országgyűlés elnökével

Új alkotmányt és új szövetséget

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Nőként a Ház élén hogy állja a támadásokat, a próbákat? Elég ütésálló?

– Úgy gondolom, igen. Van egy igazi női technikám, ami sokat segít. Időnként jól kibőgöm magam. 

– A pulpituson?

– Ott még nem fordult elő. Utána a kollégámnak vagy a férjemnek a telefonba. Nem bánom, és nem is szégyellem, hogy ilyen vagyok. Ez azt jelenti, hogy vannak érzelmeim, hogy nem vagyok pókerarcú, és nem vagyok m?anyagból. Őszintébb pillanataimban elgondolkozom azon, jó irányba megyek-e. Van-e elég bátorságom, hitem és hitelem ahhoz, hogy elfogadjam és felvállaljam a sors adta kihívásokat? Eddig tiszta a lelkiismeretem. 



Van bennem valami pimasz bátorság ahhoz, hogy mikor a dolgokat az élükre kell állítani, ne futamodjak meg Fotó: Somorjai L.

– Ezek szerint jól alszik?

– Nagyon. Mióta házelnök vagyok, az egyéni csúcsom tizenhárom és fél óra. 

– Valaki azt mondta Önről, hogy olyan se hal, se víz.

– Nekem is mondták már, pedig csak arról van szó, hogy nem érzem szükségét, hogy minden ipari kamerába és elém nyújtott mikrofonba beleszóljak. 

– Milyen képességek segítették a karrierjében? Hogyan építette föl ezt a sok szempontból egyedülálló politikai pályát?

– Kívülről nézve az eddigi politikai karrierem úgy tűnhet, mintha egy racionálisan előre megtervezett, tudatosan felépített pálya lenne, pedig nem az. A véletlenek sora, a sors és a jó szerencsém sorozatosan olyan alkalmakat kínált, amelyeket az ember – ha van benne egy kevéske kurázsi – megragad. Így mentem bele ezekbe a csínyekbe. Valahogy mindig bíztam magamban és a mellettem állókban is. Van bennem valami pimasz bátorság ahhoz, hogy mikor a dolgokat az élükre kell állítani, ne futamodjak meg. Ha van értelme, hogyha szükségszerű, bátran felvállalok egy-egy konfliktust. 

– Pedig nem tűnik harcos alkatnak.

– Vannak pillanatok, mikor merek kockáztatni.

– Például?

– 2002-ben a pártlista állításánál kérdés volt, ki legyen a harmadik: Horn Gyula vagy jómagam? Voltak súgóim, akik azt mondták, lépjek vissza. Azt mondtam, nem, döntsön az elnökség. Döntött. Teljes egészében mellettem állt. 

– Ha az élet úgy hozná, hogy hirtelen vissza kellene mennie ügyvédnek, vagy ha teszem azt felkérnék, hogy vállalja a miniszterelnök-jelöltséget, mit tenne?

– Eleve úgy kezdtem politikusi pályafutásomat, hogy a visszavonulási útvonalaimat meghagytam. Ha a szegényeken kell segítenem újra az önkormányzatban, vagy ismét ügyvédként kellene dolgoznom, azt is örömmel tenném. Visszavárnak. Ez ahhoz kell, hogy ne legyek görcsös, hogy ami érzésem szerint fontos, azt kimondjam, hogy ne legyek sunyi, és ne kelljen felesleges kompromisszumokat kötnöm. A miniszterelnök-jelöltség eszembe sem jutott, de ha másokban a pártomon belül ez az elképzelés felmerülne, biztos megfontolnám. 

– Közismert közvetlensége nem rombolja a komoly politikusról alkotott képet?

– Nézze, Magyarországon a politikai pályák, státusok túlmitizáltak. Én ugyanaz a Szili Kati vagyok, aki egyetemista koromban is voltam. Sok fórumon részt veszek, ahol mindig kérem is, hogy ne elnök asszonynak vagy elnökhelyettes asszonynak szólítsanak, hanem Katinak vagy Katalinnak. Az, hogy képviselő vagyok, jogász, pártpolitikus vagy házelnök, múló állapot az életemben. Az viszont, hogy Katalin vagyok, állandó. Nem felejtettem el, hogy Barcson jártam általános iskolába. Még ma is hálával emlékszem Szigeti Józsi bácsira, aki a matematikát tanította és szerettette meg velem, vagy Kiss tanító nénire, aki az éneket. Fantasztikus emberek voltak, abból a régi fajtából, akik már nincsenek. Ezzel szemben az én gyermekeim például még azoknak a tanáraiknak a nevét sem tudják, akik most tanítják őket, pedig…

– …Ne haragudjon, gondolom, tudja, hogy miért nem vonzó ma a pedagógusi pálya. Ma közepes átlaggal is felveszik a főiskolára a leendő tanárokat, csak jöjjenek. Amíg egy pedagógus havi bére körülbelül hatvanezer forintban van megállapítva, addig egy középszint? politikusé, képviselőé vagy bankosztályvezetőé hatszázezerben. És ezeket az összegeket nem én vagy az Ön gyermekei határozzák meg, hanem Önök a parlamentben. 

– Érzem a szemrehányást a felvetésében. Igen, a felelősség alól nem vonhatom ki magam én sem. Pécsett van a választókörzetem, ahova nyolc település tartozik még. Ott laknak a szüleim, az anyósomék, a barátaim, iskolatársaim, majdnem mindenkim. Rendszeresen hazamegyek, és olyankor bele kell néznem az emberek szemébe. Kérdik tőlem, hogy ez vagy az miért úgy van, ahogy van, miért nem változtatunk, és sokszor nem tudok mit válaszolni. Ott ülök a parlamentben, ahol hatással lehetnék az eseményekre, de bizony házelnökként sem tudom ezt mindig megtenni. 

– Pedig nem olyannak tűnik, aki ne tudná átérezni más emberek, a kiszolgáltatottak, a megalázottak szükségeit.

– Ami leginkább megvisel a vidéket járva, az a kistelepülések nyomora, elkeseredett küzdelmük a megélhetésért. Nemrég egy mátrai kis falu óvodájában jártam, ahova nemrég betörtek, és elloptak ezt-azt. Többek között egy kis televíziót is, amin mesét szoktak nézni a gyerekek. Anyósomék épp akkor vettek új tévét, a régi készüléket elküldtem nekik. Sok nyugdíjassal levelezek, akiket néha személyesen is meghívok egy-egy beszélgetésre a parlamenti irodámba. Mikor a napi megélhetésükről kérdezősködöm, könnyeikkel küszködnek. Így, a félidőhöz érve, el kell hogy mondjam, induláskor sok mindent másként gondoltam. Én sem ilyennek képzeltem el a rendet. 

– Az MSZP-n belüli rendről, a magyar politikai életről vagy az Országgyűlés rendjéről beszél?

– Mindháromról, illetve a világról általában. Egy kínai mondás arra ösztönöz, hogy "élj meg érdekes időket". Ezek az idők hallatlanul érdekesek, és nem (nem csak) az ezredforduló miatt. Nemrég jöttem haza Genfből, ott készítjük elő a világ házelnökeinek 2005-ös találkozóját. Gabontól Kínáig, Olaszországtól Oroszországig ugyanazokat a gondokat említették a házelnökök megoldhatatlan problémákként. Olyan problémákként, amire sem a kormányuk, sem a tudósaik nem tudnak választ adni. Ez a béke, a biztonságos élet kérdése, a terrorizmus, a szegénység és az AIDS problémája. Meddig tart egy demokratikus berendezkedés? állam – jelen esetben Magyarország – felelőssége szociális kérdésekben? Mondhatja-e ma egy politikus felelősséggel és cinizmus nélkül, hogy teljes foglalkoztatásra törekszünk, noha tudván tudja, hogy vannak olyan térségeink, ahol ötven-hatvan-hetven kilométeren belül nincs munkahely. És nagy valószínűséggel a közeljövőben sem lesz. Vagy ott van az egészségügy. Ne csapjuk be az embereket azzal, hogy az ellátás ingyenes. Kérdés az is, hogy a mostani jogszabályok, törvények egyáltalán adnak-e lehetőséget mindenkinek az emberi megélhetés biztosítására vagy a tisztességes gyarapodásra. 

– Nem látom pontosan, hova, milyen irányba futnak a mondatai.

– Oda, hogy szívem szerint szorgalmaznék egy teljes államreformot. Társadalmi békét kellene kötni, hogy a legnehezebb kérdésekre közösen tudjunk válaszokat adni. Új szövetséget kellene kötnünk egy új alkotmányban, ahol – többek között – ki kellene végre mondani azt is, hogy ki milyen felelősséggel tartozik, miként kell a közpénzekkel elszámolni.

– Ebben a létrehozandó társadalmi kiegyezésben melyik politikai oldalra számíthatna leginkább?

– Tudja, időnként az az érzésem, hogy a pártok között az igazi törésvonal nem vertikális, tehát nem a jobb- és baloldal között húzódik, hanem horizontális. Ez azt jelenti, hogy van a pártoknak egy értékek mentén szerveződő része, ahol az ideológia, a gondolat és jó esetben az erkölcs a fontos. Ezért is fogalmazódik meg olyan sűrűn a legkülönbözőbb pártok részéről a nemzeti minimum igénye. És aztán van egy másik, ahol szinte kizárólag az érdekek dominálnak. Természetesen nem az országéi, hanem a saját érdekek, ami arról szól, hogy amíg hatalmon vannak, minél nagyobb vagyont "gyűjtsenek". Emiatt is van, hogy a pártpolitika, egyáltalán a politikusi pálya, a parlamenti politizálás devalválódott. 

Meggyőződésem, hogy időnként ki kell mondani, amit már nagyon sokan éreznek. Ez még így is kisebb rossz, kisebb bűn, mint nem beszélni róla. Egyébként minden alkalommal, amikor szóltam – nómenklatúra, zsákmánypárt stb. –, nem kifejezetten az MSZP-ről beszéltem, hanem olyan jelenségekről, amelyek ma már vastagon láthatók a pártpolitikában. Nyilván egészen más a kritika feelingje, ha az belülről éri a pártot, mint mikor kívülről jön. Én otthon a gyermekemnek megmondhatom a magamét. De a szomszéd nem jöhet át, és nem vághatja pofon. Szóval nem lenne jó, ha egy rosszul értelmezett belső szolidaritás miatt oda jutnánk, ahova 98-ban jutottunk. Az a szomorú, hogy nem azért gyengül a belénk vetett bizalom, mert a Fidesz annyira jó lenne, hanem mert mi nem vagyunk olyan jók, és ha beleég az emberekbe, hogy a pártunk ugyanolyan, mint a többi, azzal már választást lehet veszíteni. 

– Mondja, a parlamentben miért nem tudnak érthetően beszélni a képviselők, úgy, mintha normális emberekhez szólnának? Miért makrogazdasági mutatókról, GDP-növekedésről meg államháztartási hiányról beszélnek, amit nemhogy Józsi bácsi nem ért Bivalycsűr alsón, de én magam sem?

– Péter, nem tudom. Pedig a valóban nekik szóló, őszinte beszédért hálásak a szavazók. Vannak emberek, sajnos már kevesen, mint például Kosáry Domokos, Kopátsy Sándor, Fekete János vagy Fejtő Feri bácsi, akik valami olyat tudnak, ami mára kiveszett a világból. Tudják az érthető, tiszta, meggyőző beszédet, rendkívüli élmény hallgatni őket. Nyáron alkalmam volt az otthonomba meghívni Fejtő Ferencet, a családom alig akarta őt elengedni. 

Talán túlzottan átpolitizáltak a hétköznapjaink. Mikor a parlament alelnöke voltam, néhány hetet Angliában töltöttem egy családnál, egy középiskolai tanár házaspárnál. Turistaként hátizsákkal, farmerben érkeztem hozzájuk, nem is tudták először, hogy ki vagyok. Az egyik este a vacsoránál megkérdeztem tőlük, ki a környezetvédelmi miniszter. Úgy néztek rám, mint egy marslakóra. Miért kéne azt nekik tudni? Akárki is a miniszter, annak nincs köze a megélhetésükhöz. A politikusok jönnek-mennek, de az ő egzisztenciájuk, jövőjük, fizetésük független ettől. Ez nálunk sajnos nem így van. 

– Ha egy vagy két szóban kellene meghatároznia, hogy az MSZP-t mi különbözteti meg a többi párttól, mit válaszolna? 

– Reményeim szerint a tisztaság és a tisztesség. S ezért ha kell, vitába szállok bárkivel, mert ragaszkodom ahhoz, hogy ezek az értékek sokáig a sajátjaink legyenek.

Olvasson tovább: