Kereső toggle

Felel a Mars: célba ért a Spirit

A földhöz ragadt próbálkozások vége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár a Mars már az ókor óta foglalkoztatja a csillagászokat, az érdeklődés az 1877-es évtől vált igazán hevessé: ekkor Giovanni Schiaparelli olasz csillagász csatornákat vélt felfedezni a vörös bolygón, amelyekről Percival Lowell kijelentette, hogy azok mesterséges eredetűek. Ezt követően a marsi élet létezése annyira magától értetődővé vált, hogy amikor a Francia Tudományos Akadémia pénzjutalmat ígért annak, aki tíz éven belül kapcsolatot teremt egy földönkívüli civilizációval, a lehetőségek közül kizárták a Marsot, mert az túl könny? lenne. Ebben a hangulatban érthető, hogy Orson Welles hangjátéka, a Világok harca, amelyben a Mars megtámadja a Földet, olyan valóságosnak tűnt a hallgatóság számára, hogy kitört a pánik. A Mars helyett – a hatvanas évek óta – végül a Föld "támadt", űrszondákkal, ebben az évben rögtön néggyel: két európai és két amerikai szondával. Ez a hét a NASA Spirit nev? űrszondájának sikerét hozta, amely napok óta fantasztikus képeket továbbít a vörös bolygóról, Európa azonban (egyelőre) nem kap választ. 



Az első nagyfelbontású felvételek a Mars felszínéről. A kövek felszíne elárulja az uralkodó szélirányt Fotó: NASA

A Mars felderítésére küldött első űrszondát a Szovjetunió lőtte fel 1962-ben. A tervek szerint a szondának mintegy tizenegyezer méternyire kellett volna megközelítenie a vörös bolygót, miközben fényképeket készít a bolygó felszínéről, méri a kozmikus és mágneses sugárzást, valamint az atmoszféra összetételét. A szonda összesen hatvanegy rádióadást továbbított a Földre, mielőtt 1963. március 21-én, a Marstól mintegy 193 ezer kilométernyire végleg elhallgatott volna.

Több sikertelen próbálkozás után végül az 1964-ben fellőtt amerikai műhold, a Mariner-4 volt az első sikeres szonda, amely marsközelbe jutott: 1965-ben közel kilenc ezer kilométerre közelítette meg a Marsot. Az ekkor készített huszonkét fotót mágneses szalagon tárolta, majd rádióadások segítségével továbbította a Földre. A szonda rádióadója még sokáig, egészen 1967-ig sugárzott rádiójeleket a Föld felé.

A hatvanas évek vége további amerikai sikereket hozott: míg a Mariner-6 és -7 újabb adatokat gyűjtött be a vörös bolygóról, a szovjetek 1969-ben fellőtt szondái megsemmisültek. Az első sikeresnek nevezhető szovjet Mars-misszió az 1971-ben fellőtt Marsz-2 és -3 szondákhoz fűződik, amelyek összesen hatvan képet továbbítottak a Földre a Marsba csapódásuk előtt. 1973-ban a szovjetek "totális támadást" intéztek a Mars ellen, ebben az évben ugyanis összesen négy szondát – a Marsz-4, Marsz-5, Marsz-6 és Marsz-7 jelzésűeket – indítottak a vörös bolygó felé, felemás sikerrel. A Marsz-4 egy komputerchip meghibásodása miatt nem kapcsolta be fékezőrakétáit, így pályára állás helyett 2200 kilométer távolságban elhaladt a bolygó mellett. Ennek ellenére a küldetés nem vallott teljes kudarcot, a Marsz-4 a bolygó mellett elhaladva készített néhány értékes felvételt. 

A Marsz-5 küldetése ennél sikeresebb volt, a zavarmentes pályára állás után azonban egy kommunikációs hiba miatt a szonda csak néhány napig küldött rádióadásokat, amelyekben azonban újabb fontos adatokat közölt a bolygó légnyomásáról, hőmérsékletéről, szén-dioxid-tartalmáról. A következő két szonda kevesebb sikert könyvelhetett el: a Marsz-6 – amelynek célja a légkör összetételének meghatározása volt – a légkörbe lépés után mindössze 224 másodpercig sugárzott adatokat, a hasonló küldetés? Marsz-7 pedig teljes kudarcot vallott, a légkörbe lépés helyett ugyanis 1300 kilométernyire haladt el a Mars mellett.

A korábbi sikerek, illetve félsikerek ellenére az igazi áttörést a Mars megismerésében a Viking szondák küldetése jelentette. Az 1975-ben fellőtt, az élet nyomai után kutató mindkét Viking szonda egy keringő- és egy leszállóegységből állt. Óriási sikert jelentett, hogy alig két hónap különbséggel mindkét leszállóegység sikeresen landolt a Marson. Egyetlen kis hiba történt csak, a Viking-2 a keringőegységről leválva elvesztette azt a burkot, amely megakadályozta volna, hogy a szonda az esetleges marsi élet számára veszélyes földi mikroorganizmusokat juttasson a bolygóra. A veszély, mint kiderült, nem volt valós, így a Viking szondák küldetése teljes sikerrel végződött, olyannyira, hogy a tervezett néhány hónap helyett a keringőegységek rádiói mintegy négy évig sugározták adásaikat a Földre, a Viking-1 leszállóegysége pedig a tervezett kilencven nap helyett egészen 1982 novemberéig közvetítette az adatokat.

A Viking sikerét a szovjetek nem szemlélték tétlenül, és a méltó válasz reményében lőtték fel 1988-ban a Fobosz-1 és Fobosz-2 űrszondákat, amelyek a Mars körüli pályára állás után a bolygó Phobos nev? holdjára küldték volna leszállóegységeiket. A küldetés azonban teljes kudarccal zárult: a Fobosz-1 egy hibás parancs következtében elfordította napelemeit a Napról, így energiaellátása, és ennek következtében a kommunikáció is megszűnt. A Fobosz-2-vel kicsit később, a holdraszállás előtt szakadt meg a kapcsolat, a fedélzeti számítógép hibája miatt.

Az ezt követő évek nem sok sikert hoztak a Mars-kutatásban. Az amerikai, francia és orosz együttműködéssel megépített Mars Observerrel röviddel a bolygó körüli pályára állás előtt szakadt meg a kapcsolat. Kudarcot vallott a néhány évvel később, 1996-ban fellőtt Marsz-96 is, az ígéretes kutatási célokkal útnak indított szonda ugyanis a hordozórakéta hibája miatt a Csendes-óceánba zuhant. 

Az újabb marsi sikert megint a NASA könyvelhette el: 1997-ben szállt le a Marson a "kis" költségvetéssel megépített Mars Pathfinder, amely egy Carl Sagan emlékállomásnak elnevezett mérőállomásból és a Sojournernek nevezett marsjáróból állt. A küldetés nyolcvanhárom nappal a landolás után, 1997. szeptember 27-én ért véget, amikor a marsjáróval – ismeretlen okokból – megszűnt a kapcsolat. A Mars Pahtfinder sikere után nem várt kudarc érte a NASA-t: az atmoszféra és az időjárás tanulmányozása érdekében 1998-ban fellőtt Mars Climate Orbiterrel a pályára állás után szakadt meg a kapcsolat, mint később kiderült, azért, mert egy manőver során az adatokat metrikus egység helyett az angolszász mértékrendszer szerint adták meg. A szonda a biztonságos 140-150 kilométeres magasság helyett belépett a Mars atmoszférájába, ahol minden
bizonnyal tönkrement.

A tavalyi évben újabb fordulat következett be a Mars-kutatásban, 2003-ban ugyanis már-már a hidegháborús idők szovjet–amerikai rivalizálására emlékeztető aktivitással "támadta" meg a Marsot az európai és az amerikai űrügynökség. Az Európai Űrügynökség 2003. június 2-án lőtte fel Mars Express nev? szondáját, amely a keringőegységből, valamint a Beagle-2 nev? leszállóegységből állt (Szondák a Marson. Hetek, 2003. augusztus 29.). A Mars Express karácsony előtt meg is érkezett a vörös bolygóhoz, a Beagle-2 azonban a leszállás után elveszett, és azóta sem adott magáról "életjelet". 

Nyolc nappal az "európai expressz" indulása után indult útnak a NASA marsjárója, a Spirit, amelynek elsődleges célja a Mars (egykori) vízkészlete utáni nyomozás. Sorozatos halasztások után majdnem egy hónapos csúszással lőtték fel a Spirit – műszaki és a küldetés szempontjából is – ikertestvérét, az Opportunity nev? marsjárót. A Spirit január 4-én hajnalban lépett be a bolygó atmoszférájába. Mindössze húsz perccel ezután észlelték az első gyenge jeleket, majd közép-európai idő szerint 5 óra 52 perckor jött a végleges megerősítés: a Spirit kommunikációképes. Ezt követően a NASA-ban kitört az örömünnep, és Sean O\'Keefe, a NASA vezérigazgatója bejelentette: "visszatértünk".

Olvasson tovább: