Kereső toggle

A demokrácia mint erkölcs

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A karácsonyi televízióinterjúk özönéből egyre különösen felfigyeltem. A közismert és méltán híres popzenész a demokrácia erkölcsi mibenlétéről értekezett. Valahogy úgy fogalmazott, hogy a demokráciának sokféle oldala lehetséges, úgymint politikai vagy gazdasági, de számára az erkölcsi dimenzió a leglényegesebb. S még hozzátette: a magyar baloldal – megoldatlan viszonya miatt saját múltjához – elsősorban erkölcsileg jelent problémát a magyar jobboldal számára. Addig nem is nagyon tud elképzelni közeledést a két tábor között, amíg a baloldal erkölcsileg nem rendezi a sorait. 



A baloldal Horthy-val, a jobboldal Rákosival "revolverez". Kölcsönös vádpontok Fotó: MTI/

Az erkölcsi dimenzió jogossága

A zenész lényeges kérdést érintett. A demokrácia – sok egyéb mellett – erkölcsi rend. Nyilvánvaló, hogy amikor a magyar rendszerváltó elitek elkezdték a rendszerváltás nagy művét, nem pusztán csak a nyugati intézményeket kívánták hazai talajba ültetni, hanem a nyugati civilizáció leglényegesebb komponensét, az évszázadok alatt kifejlődött és megerősödött erkölcsi kötőelemeket is. A demokrácia intézményrendszer és demokratikus erkölcsi rend. Így együtt. Helyes, ha a mindennapi jelenségek értékelésekor számon kérjük a morális alapelvek érvényesülését. 

Persze, nem árt tisztában lennünk azzal, hogy a stabil morális alapelvek Nyugat-Európában is évszázadok alatt alakultak ki, s egyáltalán nem mondhatjuk, hogy konfliktusok nélkül. Vallás- és mindenféle egyéb háborúk sokasága, embercsoportok szakadatlan konfliktusai vezettek el oda, hogy a 20. század nyugati társadalmai számunkra morális mércét is jelentenek. 

A stabil morális elvek a hagyomány részei. A hagyomány garantálja vagy írja elő, hogy egy adott országban milyen módon oldják fel a keletkező konfliktusokat. A morális hagyomány voltaképpen az egyik legfőbb tekintélyforrás: a szükségképpen létrejövő konfliktusoknak nem szabad szembekerülniük a hagyománynak ezzel a vitathatatlan tekintélyével. Ha szembekerülnek vele, a demokrácia integritása és stabilitása kerülhet veszélybe. Ez az, amit a fejlett demokráciák jól elkerülnek, s pártpolitikai-közéleti vitáik nem fenyegetik a demokrácia morális egységét és épségét.

"Kéterkölcsrendszer"?

A demokrácia – természetesen – plurális rend, a vélemények legteljesebb szabadságának biztosításával. Azon lehet vitatkozni – mint ezt az elmúlt napokban tapasztaltuk –, hogy egy rádióadó esetében hol vannak a véleménynyilvánítás határai, s egy olyanfajta megnyilvánulás miatt, mint amilyenre a Tilos Rádió műsorvezetője ragadtatta magát, az egész rádiónak, vagy csak az illetőnek kell-e viselnie a felelősséget. 

A magyar társadalom azonban egy dolgot nem tehet. Nem tehet úgy, mintha a demokrácia tizenharmadik évében erkölcsileg integrált társadalom lenne. Mondhatnánk úgy is: nem pusztán a "kettő a tábor – kettő a jelszó" elve érvényesül, hanem a kvázi kétpártrendszer voltaképpen "kéterkölcsrendszert" is jelent. Azaz arról van szó, hogy a jobboldal – mint ahogy arra a bevezetőben is utaltam – erkölcsileg negligálja a baloldalt, és viszont: a baloldal erkölcsileg tartja szalonképtelennek a jobboldalt. 

Ez pedig probléma, sőt továbbmegyek: a politikai eliten messze túlmutató gond.

Hiszen ne felejtsük el, hogy a mai politikai közéletbe – különösen a 2002. évi választások óta – ismét "bekapcsolódott" a társadalom, azaz igen széles embercsoportok fedezik fel magukban a "politikai embert", aminek persze örülnünk kell, hiszen a demokrácia politikai rendszer, politikai mivoltunk és felelősségünk kifejeződése, szemben mondjuk a diktatúrával, amely privát mivoltunkra és a politikától való távolmaradásunkra épít.

No de amennyiben Magyarországon nem pusztán azt látjuk, hogy viharos sebességgel haladunk a két nagy tábor mindenki mást nullifikáló versenye felé, akkor ez a folyamat fölveti ennek a folyamatnak a társadalmi következményeit. Mindenekelőtt azt, hogy a két nagy tábor mögött álló társadalmi csoportok és rétegek is – bebocsáttatva a politikába – átveszik kedvenceik ellenfeleiket lenéző, erkölcsileg megvető véleményeit, s egy olyan újfajta és furcsa demokráciát hoznak létre, amely nem pusztán a politikai versenyben megosztott (ami helyes és kívánatos), de erkölcsi integritásában is (ami legalábbis veszélyeket rejt magában).

Azt hiszem, ez van olyan súlyú probléma, hogy haladéktalan vitát kellene nyitni róla. Vajon tényleg két teljesen különböző erkölcsi felfogás hadakozik itt egymással, amely sehogy sem tudja tolerálni a másikat? Hát tényleg ilyen szörnyen elfuserálódott volna a rendszerváltás kezdetben közösnek gondolt műve? Valóban lehetetlen erkölcsileg összefogni a magyar társadalmat? S egyáltalán: kell-e, lehetséges-e a morálisan egységes magyar demokrácia?

Atomizált hagyományok

Az írás elején említett zenész mondott még valamit. Nevezetesen azt, hogy mi az elbukott márciusi forradalom örökösei vagyunk. Az elbukott 1848-as forradalomra pedig jött az 1867-es "katasztrofális" kiegyezés. 

Érdemes lenne megvizsgálni, hogy vajon a mai politikai, sőt erkölcsi viták nem éppen ide vezetnek-e vissza. A mai magyar baloldal igen egyértelműen fel kívánja vállalni a kiegyezés és Deák Ferenc örökségét. A jobboldal kevéssé nyilatkozik ebben a kérdésben, de amennyire meg lehet ítélni, szkeptikus. Márpedig – s ez lehet itt a lényeg – valamilyen morális kiindulópont nélkül nem megy. Ha egy ország politikai életében nincsen egyetlen olyan – viszonylag nem régi – pont, amelyben morális egységet lehetne teremteni, akkor annak nagyon komoly negatív kihatásai lehetnek mai életünkre is.

Az elmúlt másfél évszázad viszonylagos ismerőjeként és kutatójaként úgy látom, hogy reménytelen ilyen pontokat keresni. Reménytelen, mert egyszerűen nincsenek ilyen pontok. Egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy a hazai jobboldal meg sem próbálkozik valamely – például 19. századi – "ősforrásból" levezetni saját identitását, hanem – nem kis nekibuzdulással – az ezeréves magyar történelem örökösének tekinti magát. Ha valaki ezer évben gondolkodik, akkor a morális elveket nem vitában és konfliktusokban, hanem a folyamat egészében kívánja fellelni. S nem is logikátlanul. Hiszen a magyar történelem konfliktusai alig-alig vittek közelebb egy morálisan egységes politikai közösség létrejöttéhez.

A tét tehát ma is ugyanaz, mint korábban is oly sokszor: képesek leszünk-e meghaladni az atomizáltságot, a táborokba záródást, illetve az erkölcsi elvek vészes divergálását.

A jobboldal baloldalképe

A magyar jobboldal másfél évszázada tart a magyar baloldaltól. 1867 után sokan nemzeti alapon támadták Deák kiegyezési művét. Ez leegyszerűsítve valami olyasmit jelentett, hogy Deák elvi engedményeket tett, azaz visszalépett az 1848-as álláspontjáról. A jobboldal számára a baloldal (s 1867 után a kormányzó Szabadelv? Párt számított baloldalinak) erkölcsileg volt támadható leginkább, mert egy – a jobboldal számára elfogadhatatlan – kompromisszumot kötött. 

A két világháború között az 1918-19-es "baloldali kísérletben" részt vevők erkölcsileg nullifikálva voltak, borzasztó nehéz volt védeni pozícióikat. Ebben az időszakban végig a jobboldal volt kormányzó pozícióban, s a baloldallal való eljárásmódokat "könnyedén" le lehetett vezetni az 1918-19-es "országrontásból". 

Mint a Kádár-korszakban – közismert – nem létezhetett Magyarországon jobboldali gondolkodás. A konzervativizmus ideológiájáról, értékrendszeréről csak a rendszerváltás után kezdődött el valamiféle tisztázó vita, ami azonban mind a mai napig nem eléggé intenzív és hatékony. A magyar társadalomnak vajmi kevés fogalma van erről a nagyon lényeges gondolati hagyományról, s ebben a jobboldal is ludas. Kevés igazán kézzelfogható történt egy igazán átfogó szintézisre. Ezért aztán a hazai jobboldal lényegében az elmúlt évtizedben ismétli a korábbi korszakokból ismert baloldalellenes kliséket. Ami persze egyfelől szomorú, másfelől azonban tünet is: a magyar történelem – úgy tetszik – valóban nem bővelkedik olyan példákban, amelyek a két tábor közötti tartós erkölcsi megegyezésekről szólnának. Sőt mondhatjuk azt, hogy ha létrejöttek is politikai megegyezések, erkölcsi elvekben a legritkább esetekben sikerült megegyezni.

S így van ez ma is. A magyar jobboldal azt mondja, hogy a baloldallal addig nem lehetséges érdemi együttműködés, amíg olyan emberek állnak meghatározó pozíciókban, akik a korábbi rendszerben is vezető tisztségeket töltöttek be. Méltányolható ez az álláspont? Akármit is gondol erről a hazai baloldal, mint szociológiai tényt figyelembe kell vennie. A magyar jobboldal – úgy látszik – nagyon érzékeny erre a témára, s a baloldal semmiféle "meggyőzési kísérlete" nem tudta eltéríteni szándékától. 

A probléma csak az, hogy a jobboldal elő is kíván írni egy erkölcsi paradigmát az ellenoldal számára. Márpedig az erkölcsi integritás létrejötte nem az előíráson és a kényszerítésen, hanem a belátáson és a konfliktusok értelmes rendezésén nyugszik.

A baloldal jobboldalképe

A hazai baloldal ugyancsak fél a jobboldaltól. Az 1867 utáni időszakban ez a félelem abban nyilvánult meg, hogy senki mást nem lehetett kormányra engedni, csak azokat, akik megkötötték a kiegyezést. 1919 után még csak elvi esélye sem volt baloldali kormány hatalomra kerülésének. Nem véletlen, hogy mindezen előzmények után a Kádár-rendszer "visszavág": 1956 és 1990 között nemhogy jobboldali kormány, de jobboldali gondolkodás sem létezik Magyarországon. 

A baloldal egyik legsúlyosabb öröksége, hogy folyamatosan relativizálta a határt a jobb- és a szélsőjobboldal között. Erre már Bibó István is felhívta figyelmünket, s így van ez manapság is. A baloldal képviselői csak a legritkább esetben ismerték el, hogy a jobboldalnak is lehetnek (voltak) történelmi érdemei, s persze az, hogy ez így van, nem azért történt, mert a hazai baloldal emberei képességek és belátás híján valók, hanem azért, mert a magyar történelem – sajnálatunkra – a legkevésbé sem követte a nyugati mintát. A nyugati minta lényege ugyanis, hogy – legalább – két egyenrangú irányzat versenyez egymással, s ezek serkentik az adott ország morális elveinek egységesülését. Magyarországon általában egy szalonképes irányzat igyekezett modernizálni az országot, miközben ellenfeleit bőszen retrográdnak, reakciósnak, szélsőbalosnak és -jobbosnak bélyegezte.

A mai magyar baloldal is használja a jobboldal elleni hagyományos érveket. Nyilvánvalóan használni is fogja, amíg a politikai közéletben új szempontok és tendenciák nem jelennek meg.

Az unió és az ország egységesülése

Az ország EU-ba való belépése ilyen egységesítő és integráló élmény lehet. Örömmel várjuk, és sokat várunk tőle. Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy Magyarország nem most csatlakozik először Európához. A már említett 1867-es kiegyezés is egyfajta európai csatlakozás volt, ami hihetetlenül meglendítette a magyar gazdaságot, versenyképesebbé tette a magyar ipart, javította a civilizatorikus szolgáltatásokat, de emellett óriásivá növelte az ország gazdagabb és szegényebb részei közötti különbségeket, sőt – sok korabeli elemző szerint – ez indította meg a morális atomizálódás azóta is tartó folyamatát.

1919 után Magyarország (különösen a 20-as évek közepétől) megint csatlakozott Európához, hogy aztán a 30-as években Európa diktatórikus államainak oldalán találja magát. És folytathatnánk a sort: a Kádár-rendszer sem csupán a szovjet birodalom része, hanem – különösen a 80-as években – egy tágabb világgazdasági szisztéma egy kicsiny eleme is.

Tehát: nem érdemes túlmisztifikálni ezt a mostani csatlakozást. Csupán azt szeretném ezzel jelezni, hogy egy ország morális egyesülésének problémáját egy ilyen aktus nem oldja, mert nem oldhatja meg. Amit adhat, az viszont nem kevés: hangulati, lelki támaszt és töltetet.

A legtöbbet azonban maguk az érintettek, tehát mi magunk tehetjük. Mégpedig azáltal, ha merünk szembenézni magunkkal és meg akarjuk egyszer végre érteni, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek.

Olvasson tovább: