***
Gyerekkoromban Líbia olasz gyarmat volt. Olaszok építették azt a tekintélyes épületcsoportból álló iskolát, amelyben majdnem három évig írást, olvasást és számtant tanultam. Az iskola a főként zsidók lakta negyedek, a Kis Gettó és a Nagy Gettó szomszédságában állt, és javarészt zsidó gyerekek tanultak benne. Nyolcéves múltam, amikor elkezdődött a harmadik tanévem. Az első tanóra előtt tanítónőnk az igazgatóval és egy rabbival lépett
az osztályba. Előbb hosszan sugdolóztak, majd a tanítónő felszólította az ábécé szerint az első kislányt. Testvérei száma, lakáskörülményei és szülei foglalkozása után érdeklődött. A válaszokat az igazgató úr és a rabbi füzeteikbe jegyezték. Az én iskolámban, mint jó néhány másikban is, olaszul folyt a tanítás. A jómódú zsidók, arabok és gyermekeik jól beszéltek olaszul. A jómódúak körében egymás közt csak az olasz nyelv járta. Úgyszólván a jómódot jelképezte. Mi otthon arabul beszéltünk. Én csak az iskolában kezdtem olaszul tanulni, ezért, bár nagyon igyekeztem, mégis elmaradtam társaim egy részének olasztudásától. Amikor rám került a sor, én is felálltam, és kezdetben szabatosan válaszolgattam a tanítónő kérdéseire. Ám amikor apám foglalkozásához értünk, zavarba jöttem, mert sehogy sem tudtam elmagyarázni az
ő nem mindennapi kenyérkeresetét. Tanítónőm türelmetlen mozdulatát észrevéve hirtelen kinyögtem azt az olasz szót, amiről csak halvány sejtelmem volt, hogy valami szakmát jelent, és a hangzása nagyon tetszett. Reméltem, hogy a tetszetős hangzású szó tetszetős foglalkozást is jelöl.
– Mio padre fa il facchino (Az én apám hordár) – jelentettem ki határozottan.
Szavaim hallatán a rabbi és az igazgató megütközve, némi rosszallással néztek tanítónőnkre, mintha
ő is vétkes lenne az illetlenségben, amit mondtam. Az első megdöbbenés és rosszallás után a három felnőtt és osztálytársaim szánakozó tekintetét éreztem magamon.
Mint a szociális felmérés kezdetén a rabbi, az igazgató és tanítónőnk ismét összesúgtak. Csakhogy ezúttal sokkal hosszabban. Csak a tanítási nap végén tudtam meg, mit vétettem. Többi osztálytársam apjukról szólva ezüstművest, bolttulajdonost, borbélyt, hivatalnokot és hasonló foglalkozásokat említett. Mint kiderült, a facchino szó hordárt jelent. Csakhogy az akkori Tripoliban ez korántsem az európai nagy pályaudvarok jól kereső hordárait, hanem a legnehezebb és a legpiszkosabb munkát végző kulikat jelentette. Az órák végén tanítónőm az igazgató irodájába kísért, ahol már egy jókora csomag és egy iskolai egyenruha várt rám. A tanítónő zavarában arra utasított, hogy menjek a mosdóba, és tüstént öltsem magamra az ajándék ruhát. A ruha olyan hosszú volt, hogy minduntalan belebotlottam. Tanítónőm azt tanácsolta, hogy hazafelé menet fogjam fel a hosszú szoknyát.
– Anyád majd felvarrja.
A jókora csomagban az abban az évben szükséges könyveket, füzeteket, ceruzákat, radírt és egy vonalzót találtam. A nagylelk? és valóban értékes ajándék mélységesen elszomorított.
2003. 11. 07. (VII/45)
