Kereső toggle

In memoriam Franco Corelli

Egy művész halálára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Október 29-én Milánóban nyolcvankét éves korában elhunyt egy művész, a huszadik század egyik legnagyobb tenorja. A sajtó szégyene és értéktorzítása, hogy az elektronikus média Madonna és valamely valóságshow sztárocskájának álproblémája között nem talált egy mondatnyi helyet, hogy közölje a hírt, és méltassa Franco Corellit, aki 1951-es debütálásától 1976-os visszavonulásáig igazi sztár volt.

Ma, amikor igazi tenoregyéniségek híján nosztalgiával emlegetjük a három tenort, el sem tudjuk képzelni, hogy Corelli egymaga egyesítette azok erényeit. Tökéletes technikája – egyedülállóan könnyed magasságai, pianói, diminuendói – kicsit melankolikus, kivételesen szép hangszínnel és a Pavarottiból hiányzó érzelemgazdagsággal párosult. Filmsztárkülsejű, heroikus alkat volt, akárcsak Domingo, de sokkal karizmatikusabb, érzékenysége pedig felülmúlta Carreras líraiságát. Operahősnek született, de a három tenorral szemben azt is tudta, hogy a csúcson kell abbahagyni. Corelli úgy tudott a szó legszebb értelmében sztár lenni, hogy ezért nem tett "semmit", nem íratott magáról a pletykasajtóban, nem haknizott popsztárokkal, nem lépett fel sportrendezvényeken, nem vezényelte saját magát, és nem sétálgatott kigombolt ingben koncertjein. Nem tett mást, "csak" énekelt. Komolyan vette hivatását, és nem kötött kompromisszumokat, az egyetlen m?faj, ahová néha átrándult, a nápolyi dal volt. Igazán a színpadon érezte jól magát, bármilyen más fellépés – még egy koncert is – láthatólag feszélyezte. Egy 1971-es tokiói koncertjén a közönség tomboló ünneplése inkább zavarba hozza, mint minden olyan embert, aki szereti, amit csinál, és természetesnek veszi, hogy a legjobbat hozza ki magából. 

Kompromisszumnélküliség, morál és maximalizmus – ezzel a három kifejezéssel lehetne jellemezni művészetét. Megalkuvások nélkül építette fel pályáját, saját művészi értékrendjétől soha nem engedte magát eltéríteni. Otellót és Sámsont vártak tőle, de pályája zenitjén, a kritikák ellenére, a lírai szerepek felé fordult, amelyeket közelebb érzett egyéniségéhez, és Wertherként, a Bohémélet Rodolfójaként, Rómeóként bizonyította, hogy érdemes volt ragaszkodnia elveihez. Amikor a hetvenes évek elején a Metropolitan igazgatója feltette a kérdést: mit szeretne énekelni a következő évadban, habozás nélkül a Macbeth Macduffját említette, mert művészileg és zeneileg foglalkoztatta a szerep. Operában járatlanabb olvasók kedvéért: a Macbeth nem tenoropera. Macduff nehéz, de kis szerep, egy látványos áriával és kórusokkal, így általában kezdő, tehetséges énekesekre szokták rábízni. (Kivéve a lemezfelvételeket.)

Választása logikus volt, mert művészi pályáját mindig a hivatástudat, a zene tisztelete és saját művészi elveinek követése határozta meg. Ezek a tulajdonságok tették mélyen erkölcsös művésszé. Híres volt lemondásairól, de ahogy Rudolf Bing, a Metropolitan legendás igazgatója vagy Rolf Liebermann, a hamburgi opera direktora is beszámolt róla, ennek oka nem a sztárallűr volt. Csak akkor lépett színpadra, ha a maximumot tudta nyújtani. Nála nem létezett letudott, félszívvel ledarált előadás. A végletekig maximalista volt, olyan mértékben azonosult a szereppel, hogy a feszültség néha pszichoszomatikus tünetekben (torokgyulladásban, magas lázban) csapódott le. Sokan kritizálták francia kiejtését, de kritikusai sem tagadták, hogy ő volt Don José, Werther, Rómeó vagy a Hugenották Raoulja. Feleségével, a szintén énekes, de korán visszavonult szopránnal, Loretta di Lelióval egy-egy előadás után rögtön végigelemeztek minden pillanatot, hogy a következő előadáson kiküszöböljék az esetleges hibákat. Hangja, szuggesztív stílusa mellett az erkölcsi elhivatottság tette hitelessé, ezért tudott természetesen azonosulni Cavaradossi szabadságvágyával és bátorságával, Radames lelki nagyságával vagy Donizetti őskeresztény Poliutójának elvhűségével. Az ő "imidzsét" nem kellett kitalálni; művészete és személyisége tökéletes egységet alkotott. 

Nem csak Ernaniként vagy A végzet hatalma Alvarójaként volt nagylelk? és nagystílű. Kevés olyan énekes van, akiről szinte minden kollégája szeretettel és tisztelettel tud beszélni. Néhány színpadi összezördülést leszámítva inkább a kollégái iránti kölcsönös tisztelet jellemző pályafutására. "Számára mindig szent volt a barátság" – jelentette ki Barry Tucker, a rivális, de egyik legjobb barát, a kiváló tenor, Richard Tucker fia. A negyvennégy évesen rákban elhunyt, és utolsó hónapjaiban méltatlanul elfeledett kiváló bariton, Ettore Bastianini mellett az utolsó napokig kitartott. Még Cal-las életrajzírója, Jean-Pierre Rémy is – aki Callas pályatársairól csak ritkán van jó véleménnyel – nagyszer? barátnak nevezi, aki egy Norma-előadáson nem használta ki Callas indiszponáltságát, hanem magától értetődő természetességgel segítette a nehéz részeknél. 

Az opera talán a legindividualistább, így a legtöbb felelősséget követelő művészet. A színész hiányosságát palástolhatja valamely adottsága, ha elrontja a szöveget, korrigálhat. De az énekes vagy kiénekli a C-t, a koloratúrát, vagy nem. Minden pillanatban egyedül van, csak saját hangjára, felkészültségére támaszkodhat. A voix humaine a legszebb, mert legemberibb hangszer, felelősség is. Corelli, amikor úgy érezte, elfáradt, és már nem tudja a saját magától elvárt maximumot nyújtani – ami számára az egyetlen etikus magatartás volt –, visszavonult, és nem engedett az őt visszacsábítani igyekvő szirénhangoknak, csak egy-két koncert erejéig. 1976-tól tanított, mesterkurzusokat tartott, és szülővárosában, Anconában egy énekversenyt hívott életre. Tanítványai közé tartozott Neil Schikoff és Andrea Bocelli is; de igazi örökségét felvételei rejtik. Ezek a stúdió- és kalózfelvételek egy olyan kort idéznek fel, amikor az opera igazi individuumok művészete volt, akik azt nem a mindenáron való sztárság egyik eszközeként fogták fel, és ebből az aranykorból is kiemelkedik Corelli alakja. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik
szerepében nyújtotta a legnagyobbat. A már felidézettel mellett Giordano André Chéniér cím? operájának címszerepe éppúgy a listára kívánkozik, mint Canio, vagy a Parasztbecsület Tu-ridduja, A nyugat lánya Ramerreze, Don Carlos, a Gioconda Enzo Grimaldija, vagy Don José, az a szerep, amelyben 1951-ben Spoletóban debütált. Abban azonban még kritikusai is megegyeznek, hogy a Turandot Kalafját Puccini egyenesen neki írta. Az Ismeretlen Herceg úgy összenőtt Corelli nevével, mint Bánk bán Simándyéval, Otello del Monacóéval. 

Franco Corelli minden szempontból egy korszak, az opera aranykorának emblematikus alakja volt. Egyik utolsó nagy képviselője az olasz operaéneklésnek, az olasz tenoroknak, ahogy Puccini az olasz operaszerzőknek. Az olasz opera és kultúra legszebb hagyományait testesítette meg, a szépséget, az eleganciát, a szenvedélyt és az itáliai humanizmust. A Semmit dicsőítő sztárvilágban Corelli és a corellik szükségszerűen magányosak, de – Gozsdu Elek szavaival élve – ők az emberiség nagy vigasztalói.

Olvasson tovább: