Kereső toggle

Magyar katonai temető a Don-kanyarban

Az ismert katona sírja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarország a második világháború legnagyobb katonai veszteségét 1943 januárjában, a 2. magyar hadtest Don-kanyarban lezajlott összeomlása során szenvedte el. A kettőszázhétezer fős hadtest fele halt meg vagy került a Vörös Hadsereg hadifogságába. A háború után azonban a Szovjetunió alatt nem volt lehetőség a halott katonák és munkaszolgálatosok emlékét őrző katonai temető létrehozására. Csak hatvan évvel az események után, idén májusban avatták fel a Voronyezs melletti Rudkinóban a magyar fél által folyósított összegből megépített emlékhelyet, ahol tizenhétezer katona nyugszik, de a kutatások még tovább folynak.

A Voronyezsből induló busz a várostól húsz kilométerre ér a Donon átvezető pontonhídhoz. A szerény hídfőnél felirat áll: "Don-folyó. Autóbuszoknak utasokkal szigorúan tilos az átkelés. Az utasoknak le kell szállniuk a buszról, és a hídon gyalogosan átkelniük" – az egysávos hídon egyenletes tempóban gurulunk át az utasokkal és tyúkokkal megrakott helyközi járattal.



A végállomástól félórányira áll a szomszéd falu, Rudkino. Az utat egy a Szovjetunió felbomlásakor félbehagyott négyemeletes ház, dombos mezők, békésen legelésző tehenek szegélyezik, amíg a távolból fel nem tűnik a katonai temető emlékművének három keresztje. A háromnegyed hektáros emlékhelyről széles kilátás nyílik az egykori frontra, a méltóságteljes nyugalmat árasztó dombos vidékre.

A temető egyik sarkában még munkálatok folynak, három alkalmazott néhány magyar katona nemrégiben fellelt földi maradványait helyezi örök nyugalomra.

"A katonákat a magyar Honvédelmi Minisztérium (HM) által küldött térképek alapján kutatjuk fel – mondja a munkálatok felügyeletére a hadseregtől Moszkvából kirendelt Nyikolaj Ljubarec őrnagy. – Ezek alapján nagyon nehéz a munka, hiszen az elmúlt hatvan évben a terület jelentősen megváltozott, máshol húzódnak az utak, új épületek születtek. Ezért igyekszünk a helyi idős lakosság segítségére is támaszkodni, akik gyerekként szemtanúi lehettek a rögtönzött hantolásoknak. Az általuk javasolt ásatási területek többségén valóban találtunk egykori magyar katonákat. Jelenleg tizenhétezer katona nyugszik a temetőben, de nehéz lenne megjósolni, mennyit sikerül még fellelnünk."

A felkutatást, a lehetséges azonosítást, a végső nyugalomba helyezést és a temető karbantartását az orosz Nemzetközi Háborús Emlékhelyek Kooperációs Társasága végzi a megrendelő, a HM és a Magyar Hadtörténeti Múzeum megbízása alapján. A megegyezés kölcsönös, így a magyar fél is gondoskodik a területén lévő szovjet katonai emlékhelyekről.

A magyar katonai temetővel szemben azonban a helyi lakosságnak voltak fenntartásai. "Amint sikerült kiválasztani a temető helyét, a rossz nyelvek rögtön arról beszéltek, hogy a legjobb földeket áldozzuk fel – mondja Ljurabec őrnagy –, pedig a föld éveken át parlagon hevert." 

Sokan elfogadhatatlannak tartják az egykori ellenség emlékhelyének létrehozását, bár a tény, hogy az események óta hatvan év eltelt, tompítja az esetleges konfliktusok élét.

"Minket senki sem kérdezett meg – mondja egy idős asszony a rudkinói hivatal közelében tipegő libákat figyelve. – Leszóltak Moszkvából, hogy ez lesz, és kész. De kint voltam a májusi avatáson, végül is azok a katonák sem önszántukból jöttek ide harcolni, pont úgy, mint ahogy a mi fiaink sem akartak Afganisztánba menni" – von történelmi párhuzamot az asszony.

"Voltam kint még a megnyitó előtt, de nem gondolok a temetőről semmit" – válaszolja kelletlenül az egykori
rudkinói kolhoz épületében működő bolt eladója. A fiatal lány a beszélgetés helyett inkább a vevőmentes bolt mérsékelt színvonalú árukészletének rendezgetésébe kezd.

"Itt már nem az ellenségről, hanem az emberek végtisztességéről van szó. Emberekről, akiket a történelem sodort ide" – vélekedik Ljubarec őrnagy, miközben a temető nevekkel teli márványtáblákkal szegélyezett útján kísér végig. A füves parcellákon szürke keresztek és egy menóra áll. 

A menóra közelében álló épületben, egy kis teremben múzeum működik, amely a felkutatások során talált sisakokat, ruhákat, felszereléseket mutatja be, térképekkel részletezve a hadtest egykori elhelyezkedését. A falakon fényképek lógnak a rudkinói és az ötven kilométerre fekvő boldirjovszkajai magyar katonai temető avatásáról. Az utóbbi egy 1997-es megállapodás alapján született 1998 júliusa és 1999 szeptembere között, 8375 magyar
katonának adva meg a végtisztességet. Ezenkívül országszerte mintegy kétszáz további kereszt és márvány-tábla őrzi az elesett katonák és hadifoglyok emlékét.

Nyomás a frontra

A német Barbarossa-terv gyors oroszországi győzelemmel kecsegtető elgondolásainak meghiúsulásával erősödött meg német részről a követelés, hogy szövetségesei minél nagyobb erővel vegyenek részt a hadműveletekben. "Ha eddig azon az állásponton voltak, hogy, ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak" – idézi Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, a Honvéd Vezérkar főnökének 1945-ben készült visszaemlékezését Szabó Péter Don-kanyar című, 1994-ben megjelent monográfiájában.

A Szovjetunió elleni hadjáratban a magyar hadsereg 1941 nyarán a 85 ezer fős Kárpát csoporttal, majd novemberig csak annak gyorshadtestével, azt követően pedig öt, összesen 40 ezer fős megszálló dandárral vett részt. 1942 elején azonban erősödött a nyomás, így Wilhelm Keitel vezérkari főnök, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke és a magyar vezetés között lezajlott januári találkozón elvi megegyezés született nagyobb létszámú magyar csapatok kiküldéséről – írja Szabó Péter, már említett könyvében. A magyar kormány szűk mozgástere csak arra korlátozódott, hogy megpróbálja mérsékelni a Ribbentrop külügyminiszter által még az egész magyar hadseregre vonatkozó követelést. Így született meg a döntés a 207 ezer fős – a teljes magyar hadsereg harmadát, a fegyverzetének felét kitevő – hadtest kiküldéséről.

A 2. magyar hadtest 1942 áprilisától került ki az oroszországi keleti frontra. A Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alá rendelt, feladatához mérten gyengén felszerelt és a korábbi német ígéretek ellenére kevés fegyverrel támogatott hadtest a Vörös Hadsereg áttörése nyomán 1943 januárjában omlott össze. A halottak számáról máig tartó viták folynak, de mértékét 90 és 125 ezer közé teszik. A hadtest megmaradt része 1943 májusában tért haza.

Olvasson tovább: