Kereső toggle

Történelmi bűnügyek Babilontól Szent Ilonáig

Régészek keresik a császár gyilkosát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ki mérgezte meg Napóleont? Mozartot vajon Salieri tette el láb alól? Ki volt Hasfelmetsző Jack? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel napjaink tudós nyomozói, akik a legmodernebb tudományos módszerekkel próbálnak választ keresni egy-egy nagy port kavart halálos rejtélyre. A napokban mutatták be az Atlantic Records filmjét Nagy Sándor rejtélyes haláláról, és hamarosan nyilvánosságra hozzák a korábban Hasfelmetsző Jack rejtélyét megoldó Patricia Cornwell nyomozásának
eredményeit is Diana hercegnő halálának körülményeiről. 



Francia futballszurkoló a világbajnokságon. Napóleont csak az angolok ölhették meg Szent Ilonán Fotó: Reuters

A modern vizsgálati módszerek fejlődésével a kriminológusok és tudósok egyre több figyelmet szentelnek olyan rejtélyes, múltbeli haláleseteknek és gyilkosságoknak, amelyekről szisztematikus tudományos kutatással fel lehet lebbenteni a fátylat.

Patricia Cornwell Amerika első számú krimiírójának számít, akit a nagyközönség leginkább a Hasfelmetsző Jackről szóló, Egy gyilkos portréja cím? könyvéről ismer. Cornwell mintegy hatmillió dollárt fordított nyomozásaira, tudományos alapossággal és módszerekkel kutatva az után a személy után, aki 1888 augusztusa és novembere között öt prostituáltat gyilkolt meg Londonban. A nyomozás megdöbbentő eredményre vezetett: a hírhedt sorozatgyilkos egy Walter Richard Sickert nev? impresszionista festő volt, aki a gyilkosságok után húsz évvel festett horrorisztikus képe miatt vált gyanússá. Cornwell törvényszéki írásszakértőkkel vizsgáltatta meg a londoni Public Record Office-ban őrzött, Hasfelmetsző Jack által írt leveleket, mindemellett harminc Sickert-festményt is megvásárolt, valamint a festő íróasztalát, a DNS-tesztek számára. Cornwell véleménye szerint "száz százalék", hogy Sickert volt a gyilkos, és az is nagyon valószínű, hogy további gyilkosságokat is elkövetett. 

Több mint kétszáz éve tart a nyomozás Mozart halálának ügyében. Az érdeklődést csak fokozta Peter Schaffer Amadeus cím? drámája, és a dráma alapján készített Oscar-díjas Milos Forman-film, amely szerint Mozart gyilkosság áldozata lett. A dráma és a film szerint a gyilkos, Salieri korának híres és megbecsült zenésze, aki nem tudta feldolgozni, hogy ő "csak" egy tehetséges zenész, Mozart azonban utolérhetetlen zseni. Schaffer története természetesen fikció: bár Salieri valóban nem kedvelte Mozartot, a zeneszerzővel mégsem ő, hanem a streptococcus nev? baktérium végzett. A téma mindenesetre továbbra is lázban tartja a zenekedvelőket, Robbins Landon zenetudós kriminek is beillő, izgalmas könyvet írt Mozart 1791-es évéről, eredeti dokumentumok felhasználásával, egy oknyomozó riporter pontosságával tudósítva a zeneszerző életének utolsó szakaszáról. 

Ha lehet, még nagyobb izgalmat váltott ki a Napóleon halálával kapcsolatos nyomozás. A waterloo-i csata elvesztése után Napóleont az Európától több ezer kilométerre fekvő angol gyarmatra, Szent Ilona-szigetére száműzték. Az angolok nem bízták Napóleon őrzését a véletlenre, hiszen az európai hatalmak által a francia trónra ültetett gyenge XVIII. Lajossal szemben Napóleon még mindig egy katonai zseni volt, aki az első adandó alkalommal magához ragadta volna a hatalmat – mint ahogyan ezt az Elba-szigetéről való visszatérésekor meg is tette. Szent Ilona-szigete tökéletes börtön volt a császár számára, több ezer katona őrizte és figyelte minden lépését. Napóleon szemmel láthatóan jól viselte fogsága körülményeit, és valószínűleg nem egy esetleges katonai akció sikerében, hanem a politikai széljárás megváltozásában bizakodott. Egészségi állapota is kitűnő volt, száműzetése kezdetén gyakorlatilag ereje teljében levő férfi volt, birtokában a régi tetterőnek, ambíciónak és tehetségnek. Az idő múlásával azonban Bonaparte tábornok – ahogyan az angolok szólították, hogy ne kelljen császárnak nevezniük – egészsége egyre rosszabb lett, sokat fájt a gyomra, gyakran kínozta hányinger. Meghízott, a haján kívül minden szőrzetét elvesztette, a lába pedig gyakran olyannyira megdagadt, hogy sokszor nem tudott lábra állni. Napóleon végül 1821-ben halt meg, szörny? fájdalmak között. "Idő előtt halok meg, az angol oligarchia és annak bérgyilkosa öl meg" – írta végrendeletében. Nem sokkal halála előtt orvosát arra utasította, hogy halálát követően testét boncolják fel: "Azt tanácsolom, hogy különös gonddal vizsgálja meg a gyomromat; készítsen pontos és részletes jelentést róla, és azt adja át a fiamnak… Utasítom, hogy e vizsgálat során semmit se mulasszon el megtenni." 

A boncolás végül kétes eredményt hozott, bár a gyomorban találtak egy fekélyt, de a boncoló orvosok nem jutottak konszenzusra abban, hogy ez okozta volna a császár idő előtti halálát. Egyedül a megnagyobbodott máj keltett gyanút, de a megoldásra majdnem száznegyven évet kellett várni. 1955 őszének egyik estéjén Sten Forshufvud, aki fogorvosként teremtett magának egzisztenciát, de szerológiai és toxikológiai kutatásokkal is foglalkozott, Louis Marchand – Napóleon inasa – emlékiratait olvasta. Marchand szinte a nap huszonnégy óráját töltötte Napóleonnal, naplójában pontosan beszámolt az egykori császár egészségi állapotának alakulásáról, és olyan adatokat is feljegyzett, amelyek a többi beszámolóban nem szerepeltek. (Napóleon halála után ugyanis szűkebb környezetének majdnem minden tagja – életrajzírója, Emmanuel de las Cases, katonatisztjei, Charles-Tristan de Montholon, Henri-Gratien Bertrand, valamint orvosai, Barry O\'Meara és Francesco Antommarchi – megírta visszaemlékezéseit a Szent Ilonán töltött évekről.) 

A svéd orvosnak gyanússá vált, ahogyan Napóleont néha állandó álmosság, máskor álmatlanság gyötörte, mint ahogyan az is meglepő volt, hogy a császár elhízott, szőrzete pedig kihullott. (Napóleon meg is jegyezte egyik tisztjének: "Ez nem a mi nemünkre jellemző.") Ezek a jelek mind egy irányba mutattak: a császár arzénmérgezés következtében halt meg, amelyet módszeresen és célirányosan hajtottak végre. Forshufvud számára végül olyannyira egyértelművé vált, hogy mérgezés történt, hogy a bizonyítással nem is akart foglalkozni. A tények ugyanis olyan világosak, hogy "minden toxikológusnak és minden patológusnak szükségszerűen rá kell erre jönnie". Ez azonban nem történt meg, így hozzálátott a rejtély megoldásához. A vegyi elemzéshez, amellyel be lehetett volna bizonyítani, hogy Napóleont arzénnal mérgezték, viszonylag nagy mennyiségre – mintegy ötezer hajszálra – lett volna szükség Napóleon hajából. Bár a császár a kor szokása szerint sokaknak ajándékozott a hajából, ekkora
mennyiség mégsem állt rendelkezésre. A megoldást végül egy az Analytical Chemistry nev? tudományos lapban megjelent cikk jelentette, amelyben Hamilton Smith, a Glasgow-i Egyetem törvényszéki orvostani intézetének munkatársa egy olyan új módszerről számolt be, amellyel egyetlen hajszálból is meg lehet állapítani az arzéntartalmat. 

Ez már megfelelő módszernek tűnt. Forshufvud Párizsba látogatott, ahol kapott egy szálat Napóleon hajából Henri Lachouque-tól, az Invalidusok palotája közelében álló hadimúzeum igazgatójától, aki közreműködött Marchand emlékiratainak kiadásában. (Lachouque Louis Marchand hagyatékából jutott hozzá a császár hajához.)

Forshufvud a hajszálat elküldte Glasgowba Hamilton Smithnek, aki megállapította, hogy a hajszál a normálisnál tizenháromszor több arzént tartalmaz – a bizonyítás tehát sikerült. A két tudós 1961 októberében a Nature nev? tekintélyes tudományos lapban közölte kutatásuk eredményét. A szerencse a nyomukba szegődött: Hamilton továbbfejlesztette módszerét, amelynek segítségével nemcsak a hajszál egészének arzéntartalmát sikerült kimutatni, hanem szakaszonként is meg lehetett azt állapítani. Ez újabb fontos lépés volt a gyanú igazolására: ha az arzén a környezetből jutott be Napóleon szervezetébe, akkor minden szakasznak ugyanannyi arzént kell tartalmaznia, ha mérgezés történt, akkor a hajszál egyes szakaszaiban megugrik az arzén mennyisége. Napóleon hajszálaiban pontosan ez utóbbi jelenséget figyelték meg. Mivel cikkük következtében nyomozásuk nyilvánosságra került, több személytől jutottak hozzá a Szent Ilona-i száműzetés különböző időpontjaiból származó hajtincsekhez. Ezekből már pontosan meg lehetett állapítani, hogy Szent Ilona-i tartózkodása kezdetétől szisztematikusan mérgezték a száműzött császárt. A hajban 

található arzéncsúcsok megegyeztek Napóleon rosszulléteinek idejével, amelyekről orvosai és Marchand számoltak be. 

Forshufvud végül feltette az utolsó lényeges kérdést is: ki volt a gyilkos? Kizárva azokat, akik nem voltak Szent Ilonán a száműzetés kezdetétől, illetve azokat, akik Napóleon halála előtt távoztak, valamint figyelembe véve azt, hogy kiknek volt lehetőségük, hogy Napóleon ételébe arzént tegyenek, két személy neve jön számításba: Marchand, az inas, illetve a kamarása, Montholon. Forshufvud összegzése szerint Montholon lehetett a gyilkos, ő ugyanis nem vett részt Napóleon mellett egyetlen csatában sem, royalista kapcsolatai voltak, nem tartozott Napóleon legbelsőbb köréhez, csak a Szent Ilonára való induláskor csatlakozott hozzájuk, ráadásul zsarolható volt. A mérgezésben segítségére volt Napóleonnak az a szokása, hogy a társaságból csak ő ivott egy drágább borfajtából, így a gyilkosnak elég volt a hordóba tennie a mérget. A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy néha, amikor Napóleon megajándékozott valakit ebből a borból, az illető megbetegedett. 

A Napóleon-gyilkosság utáni nyomozás a mai napig folyik. Ben Weider, aki Forshufvud nyomozását több regényben és könyvben foglalta össze, nemrégiben engedélyt kért Napóleon testének exhumálására. Weider ugyanis azt állítja, hogy a párizsi Invalidusok Dómjában található sírban nem a császár holtteste található. Állítását egyelőre nem tudja kétséget kizáróan bizonyítani, a francia védelmi minisztérium nem járult hozzá a síremlék felbontásához, így a szükséges DNS-teszt egyelőre elmarad. 

A rejtélyek megoldásában – ahogyan a Napóleon-gyilkosság nyomozása során is világossá vált – egyre nagyobb szerepet játszik a modern technológia és a tudományos felfedezések: az elmúlt években egyre több tudós kezdett nyomozásba egy-egy érdekes rejtély megoldására. Ezek a játékosságot sem nélkülöző kutatások többek között feltárták, hogy Julianus Apostata császár (361–363) és utóda, Jovianus (363–364) súlyos szénmonoxid-mérgezést szenvedtek, amelyet a
rosszul szellőző teremben eltüzelt szén okozott. (A szénmonoxid Jovianus halálát okozta). 

Időközben az orvos-detektívek megfelelő fórumot is találtak az eszmecserére: az elmúlt években úgynevezett történeti klinikai patológiai konferenciákon tárgyaltak meg több rejtélyes és híres orvosi esetet. Az 1995-ös konferencián például arra a konklúzióra jutottak, hogy Edgar Allen Poe halálát nem a súlyos alkoholizmus, hanem veszettség okozta agyvelőgyulladás idézte elő.

Napóleon halálához hasonlóan izgalmas probléma Nagy Sándor Kr. e. 332-ben bekövetkezett halála: Nagy Sándor Babilónban – a mai Irak területén – egy nagy ivászat után ágynak esett, és tizenkét nappal később meghalt. E rejtélyes eset megoldására vállalkozott az Atlantic Records nev? filmes társaság, amely a napokban mutatta be a Nagy Sándor titokzatos halála cím? dokumentumfilmjét. A film elkészítéséhez szükséges nyomozás elvégzésével John Grieve-t, a Scotland Yard egyik legjobb – ma már nyugállományba vonult – nyomozóját bízták meg, aki törvényszéki szakértők, történészek, infektológusok bevonásával látott neki a rejtély megoldásának.

Az esetet vizsgálva felmerül a kérdés: vajon gyilkosság, járvány vagy egyszerűen a túl sok bor végzett-e Nagy Sándorral. A gyilkosság Napóleon esetéhez hasonlóan szintén kézenfekvő feltételezés. Nagy Sándor meggyilkolása szintén sok embernek állt érdekében. Az esetet vizsgálva rögtön felmerül a kérdés, hogy milyen méreg okozhat ilyen tüneteket. Ennek megválaszolásához Leo Schep új zélandi toxikológus sietett Grieve segítségére, aki szerint az ókorban is ismert és gyógyszerként is alkalmazott fehér zászpa – Veratrum Album – gyökere tartalmaz olyan mérget, amely a Nagy Sándornál tapasztalt tüneteket okozhatja: lecsökkenti a vérnyomást, a pulzusszámot, azonnali beavatkozással lehet csak a pácienst megmenteni. A mérgezés ellen szól, hogy a fehér zászpát is jól ismerhette, hiszen tanítómestere a botanikusnak is kiváló Arisztotelész volt. A növénynek ráadásul összetéveszthetetlenül keserű, a borba keverve is érezhető íze van. 

További lehetőség a járvány. John Marr, a Virginiai Egészségügyi Minisztérium járványügyi igazgatója Nagy Sándor esetét vizsgálva sorra vette az Irakban előforduló jellemzőbb halálos járványokat, és arra a következtetésre jutott, hogy a király nem maláriában, és nem is tífuszban halt meg. 

A maláriának ugyanis gyorsabb lefolyásúnak kellett volna lennie, a tífusz pedig olyan nyomokat hagyott volna a testen, amit a történetírók biztosan feljegyeztek volna. Marr ezek után olyan nyomok után kutatott, amelyek esetleg elkerülték a figyelmet. Így kezdett el Plutarkosz feljegyzésével foglalkozni, amely szerint Babilónba menet Nagy Sándor lábai elé döglött hollók estek, amit ő rossz előjelnek tekintett. Ha Plutarkosz állítása igaz, a madarak halálát okozhatta például az Észak-Nílus néven ismert vírus, amely madarak és más állatok között terjed, de mint az elmúlt években tapasztalhattuk, emberek halálát is okozhatja. Elképzelhető tehát, hogy Nagy Sándor egy vírus áldozata lett, esetleg megmérgezték – ugyanakkor halála oka valószínűleg nem határozható meg még legmodernebb orvosi eszközeinkkel sem.

Olvasson tovább: