Kereső toggle

Francia vér a pesti utcán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fiókos szekrényemben matatok, sárgult kéziratpapírok, mappák és dobozkák között. Valamennyi darab vándorlástól, költözködésektől elnyűtt, ütött-kopott kacat, más ember már rég túladott volna rajtuk. Egyik sem különb azoknál a törött ólomkatonáknál, kicsorbult üveggolyóknál, összelapított cigarettás dobozoknál, gyűrött számolócéduláknál, amelyek egy vásott iskolás kamasz zsebéből kerülnek napvilágra a tanár úr sürgető parancsszavára. Nekem mégis bármelyik többet ér, mint akár egy ezres bankó.

Kis papírdobozra téved a szemem. Kezem kissé megremeg, amint leoldom róla az összegubancolódott madzagot. Leemelem a tetejét, és mintha varázspálca suhintott volna végig rajtam, úgy tör elő gondolataimban az emlékek özöne. 
Idő rágta, német nyelv? újság kerül elő belőle, a keltezés 1956. december 27. Miközben óvatosan kinyitom, ez a rég feledésbe merült kézirat hullik ki belőle. Hiszem és remélem, hogy szerény írásom méltó emléket állít dicsőséges forradalmunknak.

***

Szürke októberi reggel borult a városra. Hajnalig orosz-magyar nyelv? röpcédulákat gyártottam a Péterfy Sándor utcai kórház "C" belosztályának laboratóriumában, amely a forradalom vezető napilapja, az Igazság szerkesztőségéül is szolgált. Kissé elbóbiskolhattam, mert egyszerre vad lövöldözésre riadtam fel. 
Budapesten ezekben a napokban nem jelentettek különösebb újságot az ilyen csetepaték. Megszoktuk a fegyverropogást, most azonban túl közelről hallatszott. 
Magamra kaptam egy fehér köpenyt és leszaladtam a baleseti sebészetre. Ott mindig tiszta képet nyerhetett az ember az eseményekről, mivel a közelből ide hozták be a legtöbb sebesültet. 
Lenn az első emeleten a vártnál is borzalmasabb látvány fogadott. A sebesültszállítók jóformán másodpercenként szaladtak egy-egy hordággyal a műtőszobák felé. Egy ismerős vöröskeresztes fiú karikás szemmel, magába roskadtan ült az egyik sarokban. Hozzáléptem.
– Hol folynak a harcok? – kérdeztem.
– A… Tisza… Kálmán… téren… az ÁVӅ – buggyantak ki belőle zihálva a szavak. Halálosan fáradt lehetett, de kérdésem mintha felriasztotta volna, már kapta is a hordágyat és robogott a földszint felé.
Egy könnyebb sebesültet szerettem volna kikérdezni. Már ki is szemeltem a megfelelő alanyt, amikor az egyik orvos megfogott:
– Tudsz angolul?
– Kicsit.
– Akkor gyere azonnal!
Karon ragadott és cipelt az egyik kórterem felé. A szobában egy tolókocsin jóképű, sápadt fiatalember feküdt. Amerikai újságíró volt. Pár szót beszéltünk, minden angoltudásomat összeszedve megmagyaráztam neki, hogy ne féljen, jó helyen van, majd bekísértem a műtőbe. 
Nem volt súlyos a sebe. A főorvos percek alatt végzett a szilánk hasította kis seb bekötözésével. Felvittük a kórterembe. Épp nekiláttam, hogy lesegítsem róla a ruhát, amikor az őrület határáig feldúlt, külföldinek látszó férfi rontott a szobába. Angolul hadart valamit a sebesültnek, majd legnagyobb megrökönyödésemre tökéletes magyar nyelven szólított meg:
– Hol van egy telefon?
Átvezettem az orvosi szobába. Közben szakadozott félmondatokban tudtomra adta, hogy egy francia fiú súlyosan megsebesült a Tisza Kálmán téri harcok alatt, és értesítenie kell róla a Francia Nagykövetséget. 
Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, azonnal rácsapott a telefonkönyvre. Olyan zilált lelkiállapotban volt, hogy a könyv szinte kihullott idegesen rángó kezéből. Elvettem tőle és kikerestem a számot. Feltárcsáztam.
Egy kukkot sem tudok franciául, beszédéből mégis éreztem, hogy csak összefüggéstelen szavakat harsogott a készülékbe. Rövid ideig beszélt, majd megfogott és magával vonszolt. Nem sokat értettem az egészből. 

Megállt az élet a pesti utcákon Fotó: MTI-archív

– Vigyél a sebészetre, a műtőkhöz! – parancsolta ellentmondást nem tűrő, határozott hangon. 
A kórház két épületből állt. Elindultam vele a főépületbe, az úgynevezett "nagy" sebészet műtői felé. Oda irányították a súlyosakat. 
Hosszas kérdezősködés után rátaláltam a keresett betegre. Az egyik sebésztől megtudtam, hogy has- és láblövése van, épp most operálják. Maszkot tett rám és bevezetett a műtőbe. Odaléptem az asztalhoz, hogy megnézzem a sebesültet. Arcából sokat nem láthattam, mivel légzőkészülék fedte kutató tekintetem elől. Csapzott, szőke haja izzadtan tapadt a homlokára. Elsímítottam, és vizes pólyával letöröltem a halántékát. A műtős ekkor levette róla az álarcot. Szabályos, megnyerő, kissé tojásdad férfiarcot láttam a műtőasztalon. Fektében is megállapíthattam, hogy a francia fiú magas, széles vállú, atlétatermetű. 
Nem is sejtettem, kicsoda, micsoda, és mi szél hozta a forradalmi Magyarországra, de tiszta szívből kívántam, hogy életben térhessen vissza hazájába. 
Amint kiléptem a műtőből, ismeretlen, ideges barátom mint a vércse csapott rám:
– Mi újság? Életben marad?
Jómagam is annyira hőn óhajtottam a francia fiú gyógyulását, hogy már-már hinni kezdtem benne. Olyan hévvel igyekeztem megnyugtatni aggódó bajtársamat, hogy kissé talán ő is bízni látszott betegünk felépülésében. 
Meghívtam a szerkesztőségbe egy kávéra. Köpenyem zsebéből idegcsillapítót halásztam elő – megesett, hogy nekem is szükségem volt ilyesmire –, és erőszakkal belekényszerítettem. Ezután leültettem és kikérdeztem, mivel előttem még mindig teljes homály fedte az egész esetet. Fogalmam sem volt, ki fia-borja, milyen kapcsolatban áll a francia sebesülttel, és voltaképpen honnan került ide?
Röpke pillanatig ült a széken, majd felugrott, és hosszú, kemény léptekkel rótta a szobát. Végtére beszélni kezdett:
– Kilenc éve élek Franciaországban. Újságíró vagyok, a Paris Match munkatársa. A sebesült fiú Jean-Pierre Pedrazzini, a francia sajtó egyik legkiválóbb fotóriportere, és egyben a legjobb barátom. A második világháborúban is részt vett ejtőernyősként. 
– Hogy kerültetek most ide?
– Bécsbe repültünk és vártuk a beutazási engedélyt Magyarországra. Nem kaptuk meg, hát eljöttünk "feketén".
– De hát mért tettétek kockára az életeteket?
– Bár francia állampolgár vagyok, sohasem felejtettem el, hogy magyarnak születtem. Itt, most, ezekben a napokban olyan csoda esett, amilyent nem látott még a világ. Egy maroknyi nép puszta kézzel harcol a szabadságért egy állig felfegyverzett, kétszázmilliós nagyhatalom ellen. Mondd meg őszintén, lehet nekem Párizsban ülnöm, amikor itt ártatlan vér folyik? Nem, barátom! Nekem kutya kötelességem a világ elé tárni ezt a harcot a tárgyilagosság tükrében. Ugyanezt érezte Jean-Pierre, pedig ő nem is magyar. Biztos vagyok benne, hogy még most, a szenvedés óráiban sem változott meg a véleménye.
– Hogyan sebesült meg Jean-Pierre?
– Ott voltunk a Tisza Kálmán téri harcoknál. Az átkozott kommunisták rálőttek a békés járókelőkre. A szabadságharcosok egy csoportja ki akarta füstölni őket a hírhedt pártházból. Mi a Városi Színház előtt hasaltunk. Jean-Pierre fényképezett. Később orosz páncélos oszlop jelent meg a téren. A barátom előreszaladt, hogy megörökítse a jelenetet. Már éppen a szeméhez emelte a gépet, amikor az egyik orosz harckocsi felé fordította a géppuskacsövet. Rákiáltottam, hogy ugorjon hátrább és feküdjön le, de már késő volt. Késő volt! – ordítja a tehetetlen dühtől eltorzult, sírásba csukló hangon.
– Eldördült a fegyver, és Jean-Pierre véresen rogyott össze… – hangja zokogásba fullad. 
Én is gyanúsan fújom ki az orrom, még a szemem is megtörölgetem, pedig itt benn, a kórházban, no meg kinn a harcok alatt megszoktam a vért, a halált. Hanem ebben az esetben másról volt szó. Egy francia tudósító halált megvető bátorsággal harcolt azért, hogy megmutassa a világnak az igazságot, a szovjet imperializmus valódi arcát, a magyar nép küzdelmét a legelemibb emberi jogért – a szabadságért! Jean-Pierre Pedrazzini ugyanolyan hős szabadságharcos volt, mint azok a magyar egyetemisták, ifjúmunkások, parasztfiúk, akik fegyverrel a kézben küzdöttek az orosz elnyomók és bérenceik ellen. Ugyanolyan? Nem! Talán még különb, hiszen ő nem volt magyar, mégis vérét adta a magyar forradalom eszméiért. 
Közben a műtét véget ért. Pedrazzinit felvitték a kórterembe. Délután, este és éjjel be-bekukkantottam hozzá, hogy legalább a párnát megigazítgassam a feje alatt. Szinte térden csúszva könyörögtem az orvosoknak, hogy mentsék meg az életnek. 
Másnap elvitték a kórházból.
Többé sohasem láttam…

***

A november 4-ei szégyenletes orosz hitszegés után jó néhányunknak – akik részt vettünk a forradalomban – el kellett menekülnünk a hazánkból.
Magam Bécsbe vetődtem. Ma, karácsony másnapján egy kis vendéglőbe botlottam be, hogy szerényen megebédeljek. Egy újság akadt a kezembe. A harmadik oldalon nagybetűs szalagcím: "Die Reporter des Todes". Alatta három kép. Az egyiken azonnal felismertem Jean-Pierre Pedrazzinit. 
Egyszeriben elment az étvágyam. Kétszer is elolvastam a cikket. Nem akartam, nem tudtam elhinni. Egy ideig értetlenül, érzéketlenül bámultam magam elé. Az ilyen megrendítő hír hallatán az embernek időre van szüksége, amíg a valóság eljut a tudatáig.
Az újság lassan kicsúszott a kezemből. Görcsös szorítást és valami felfelé kúszó forróságot éreztem a torkomban. A szemem sarkából nehéz könnycsepp buggyant ki, majd gyászos lassúsággal, méltóságteljesen gördült végig arcomon, és lehullott az asztal terítetlen márványlapjára…
Bécs, 1956. december 27.   

Olvasson tovább: