Kereső toggle

78 éves korában elhunyt Szász Endre festő, grafikus, életművész

Szász-szor szép

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az élete 1926 januárjában Csíkszeredán indult, végállomása pedig egy Somogy megyei szívkórház lett. Több mint hatszáz könyvet illusztrált. 1970-től húsz éven át Torontóban és Los Angelesben élt és alkotott. Kiállításai megtalálhatók a világ számos nagyvárosában. 1990-ben újra hazajött, de nem Budapesten, hanem Hollóházán, Sopronban, majd végül a Somogy megyei Várdán telepedett le. A m?gyűjtőt, Kemény Gyulát, és az osztálytársat, Szabó András alkotmányjogászt kérdeztem róla. 



Ha az utókor Szász Endrét mint jelenséget meg tudná ragadni, az nagyobbat szólhatna, mint a művei

Kemény Gyula

– Mikor találkoztál először Szász képeivel?

– Valamikor diákkoromban találkoztam először a rajzaival, Várkonyi akkor rendezte az Egri csillagokat, és őt kérte fel arra, hogy rajzolja meg az arcokat, a csatákat, a karaktereket. Rácsodálkozással és fantasztikus elismeréssel néztem kezdeti korszakát. Ma is remekműveknek tartom ezeket. Ez a különleges, bravúros technikai tudás, amivel rendelkezett, szabaddá tette őt arra, hogy bármit megtegyen. Ő meg is tett mindent. Egy idő után ez a szabadság gúzsba kötötte őt.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy mutatványos lett belőle. A tévé képernyője előtt bekötött szemmel rajzolt és festett káprázatos olajképeket. Még ma is, ha látom egy-egy munkáját, rekonstruálni tudom a folyamatot, hogy hogyan, milyen rutinnal töröl bele egy ronggyal, hogy szedi vissza zsilettpengével a festéket, hogy karcol fel egy tűvel motívumokat – elegánsan és nagyvonalúan – a frissen festett fára. A képzőművészek között ő volt az első olyan provokatív alkotó, aki showmant csinált magából. Emiatt még ma is sokan fanyalognak rá. 

– Na de miért probléma ez?

– Mert egy m?alkotás intimebb állapotot követel. Mondhatom azt is, hogy magányosságot. Az ő lelke viszont közelebb állt egy színész, egy előadóművész lelkéhez. Sőt, csatazajt és kürtölést kívánt, rivaldafényben tudta igazán hozni önmagát. Ezt nem hibaként hozom föl, csak közlöm. És azért is sokan haragudtak és irigykedtek rá, mert kiváló üzletember is volt. Saját képeit ő maga tudta a legjobban eladni. Fantáziája – ahogy egy portré fölé odabiggyesztett egy rókafejet, a fölé egy fészket, majd egy várat, s a végén egy halat úsztatott rá – szárnyaló volt.

– Gyűjteményed nagy részét a huszadik század legjelentősebb magyar festőinek művei teszik ki. Szász Endrétől vannak képeid?

– Nem vásároltam tőle. Nem érzem, hogy a műveinek lenne valamilyen érintkezési pontja azzal a világgal, amelyben élünk. Nem érzem a kort a munkáiban. Nekem az olyanfajta festészeti törekvés szimpatikusabb, ami inkább redukál, sűrít. Az izgat, amikor egy képet nézve egyszer csak átjön a kor lehelete, eszenciája. Amikor egy általam ismeretlen korszak lényegét, életérzését hitelesen közvetíti a mű. Amúgy pedig egy remekművön formai szempontból is látszik a teremtő kéz anyagban hagyott lenyomata, spontaneitása, elevensége. Ez megvan Szász Endrénél is, csak nem egy szellemi vezérfonal mentén, mint Kondornál, Csernus Tibornál, Szőnyinél vagy Egrinél. 

– Mi az, ami az ő életművében, tehetségében legvonzóbb számodra és esetleg az utókor számára is?

– Ha az utókor Szász Endrét mint jelenséget meg tudná ragadni, az nagyobbat szólhatna, mint a művei. Self-made-man volt. Megteremtette, majd a saját erejéből fel is építette önmagát. Egy Csíkszeredán született székely legény elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, és a lehetőségek hazájában, Amerikában meg is teremti azt. Majd gazdagon és sikeresen hazajön egy élő leopárddal az oldalán, arany nyakörvvel a nyakában. Talán nem véletlen, hogy a képei olyanok amilyenek, hiszen az élete is olyan. Megtalálható benne a zseniálistól az elkápráztatón át a bóvligyanúsig minden. Nekem az ő képei kissé hidegek. Ettől függetlenül az egyik legnagyobb rajztudású képzőművész volt világviszonylatban is.

Szabó András 

– Ismeretségük még Csíkszeredán kezdődött?

– Nem, Marosvásárhelyen jártunk együtt a református gimnáziumba. Én egy színvonalas faliújság szerkesztője voltam, Bandi pedig az újság dekoratőre volt. Nem lakott velünk az internátusban, így nálunk szabadabb életvitelt folytatott. Irigyeltük lazaságáért, rajztudásáért és gyönyör? barátnőiért. Az érettségi után ő átjött Magyarországra, én csak 1947 karácsonyán tettem ezt meg. Magyarországon először az Uránia mozi előcsarnokában találkoztunk, tudniillik ő festette akkor a szovjet filmek nagy mozitablóit. 

– Milyen embernek ismerte meg?

– Áldozatos szívű, romantikus humanista volt, és jó barát. Meghalt abban az évben egy kedves kollegája, és hogy segítsen rajtuk, megígérte az özvegynek, hogy a két gyerekét eltartja. Ezt meg is tette. Ez a mutatvány abban az időben nem volt kis vállalkozás. Az élete során gyönyör? feleségei voltak, akiket szintén mindig bőkezűen kistafírozott. Aztán évtizedekig nem találkoztunk, mert kiment Montrealba. Egy nagy üzletközpont aulájában kiállította a festményeit, ott figyelt föl rá egy magyar származású műkereskedő. Rövid időn belül fölvitte Isten a dolgát. Mikor hazajött, már nem volt az a deli legény, mint ifjúkorunkban. Megőszült, sokat betegeskedett a szívével. De a személyisége megmaradt olyannak amilyen volt: barokkos, túlburjánzó, kicsit exhibicionista. Ahogy alkotott, ahogy üzletelt, és ahogy az idejét beosztotta, az viszont racionális volt. Mindent őszintén és lelkesedéssel csinált. A show-t és az elegáns partikat is. Még az önzése is őszinte volt. Azt mondta, vonzódik a barokkos és a bizánci pompához. Várdai kastélya valóban káprázatos volt, akárcsak a különös női portréi. 

– Festőként hogyan vélekedik róla?

– Szerintem Bandi végig megmaradt világszínvonalú dekoratőrnek. Úgy gondolom, ő nem is pályázott arra, hogy alkotásai mélysége, művészi filozófiája folytán magasztalják. Remekül el tudta adni a képeit, nem volt szégyenlős az árakat illetően. Imádta az autókat, kastélya parkjában is volt vagy tíz. Rolls-Royce, Jaguár, Bentley, Porsche. Szerette a pénzt, de el is költötte. Kedves egészségére!

Olvasson tovább: