Ha az utókor Szász Endrét mint jelenséget meg tudná ragadni, az nagyobbat szólhatna, mint a művei
Kemény Gyula
– Mikor találkoztál először Szász képeivel?
– Valamikor diákkoromban találkoztam először a rajzaival, Várkonyi akkor rendezte az Egri csillagokat, és őt kérte fel arra, hogy rajzolja meg az arcokat, a csatákat, a karaktereket. Rácsodálkozással és fantasztikus elismeréssel néztem kezdeti korszakát. Ma is remekműveknek tartom ezeket. Ez a különleges, bravúros technikai tudás, amivel rendelkezett, szabaddá tette őt arra, hogy bármit megtegyen. Ő meg is tett mindent. Egy idő után ez a szabadság gúzsba kötötte őt.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy mutatványos lett belőle. A tévé képernyője előtt bekötött szemmel rajzolt és festett káprázatos olajképeket. Még ma is, ha látom egy-egy munkáját, rekonstruálni tudom a folyamatot, hogy hogyan, milyen rutinnal töröl bele egy ronggyal, hogy szedi vissza zsilettpengével a festéket, hogy karcol fel egy tűvel motívumokat – elegánsan és nagyvonalúan – a frissen festett fára. A képzőművészek között ő volt az első olyan provokatív alkotó, aki showmant csinált magából. Emiatt még ma is sokan fanyalognak rá.
– Na de miért probléma ez?
– Mert egy m?alkotás intimebb állapotot követel. Mondhatom azt is, hogy magányosságot. Az ő lelke viszont közelebb állt egy színész, egy előadóművész lelkéhez. Sőt, csatazajt és kürtölést kívánt, rivaldafényben tudta igazán hozni önmagát. Ezt nem hibaként hozom föl, csak közlöm. És azért is sokan haragudtak és irigykedtek rá, mert kiváló üzletember is volt. Saját képeit ő maga tudta a legjobban eladni. Fantáziája – ahogy egy portré fölé odabiggyesztett egy rókafejet, a fölé egy fészket, majd egy várat, s a végén egy halat úsztatott rá – szárnyaló volt.
– Gyűjteményed nagy részét a huszadik század legjelentősebb magyar festőinek művei teszik ki. Szász Endrétől vannak képeid?
– Nem vásároltam tőle. Nem érzem, hogy a műveinek lenne valamilyen érintkezési pontja azzal a világgal, amelyben élünk. Nem érzem a kort a munkáiban. Nekem az olyanfajta festészeti törekvés szimpatikusabb, ami inkább redukál, sűrít. Az izgat, amikor egy képet nézve egyszer csak átjön a kor lehelete, eszenciája. Amikor egy általam ismeretlen korszak lényegét, életérzését hitelesen közvetíti a mű. Amúgy pedig egy remekművön formai szempontból is látszik a teremtő kéz anyagban hagyott lenyomata, spontaneitása, elevensége. Ez megvan Szász Endrénél is, csak nem egy szellemi vezérfonal mentén, mint Kondornál, Csernus Tibornál, Szőnyinél vagy Egrinél.
– Mi az, ami az ő életművében, tehetségében legvonzóbb számodra és esetleg az utókor számára is?
– Ha az utókor Szász Endrét mint jelenséget meg tudná ragadni, az nagyobbat szólhatna, mint a művei. Self-made-man volt. Megteremtette, majd a saját erejéből fel is építette önmagát. Egy Csíkszeredán született székely legény elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, és a lehetőségek hazájában, Amerikában meg is teremti azt. Majd gazdagon és sikeresen hazajön egy élő leopárddal az oldalán, arany nyakörvvel a nyakában. Talán nem véletlen, hogy a képei olyanok amilyenek, hiszen az élete is olyan. Megtalálható benne a zseniálistól az elkápráztatón át a bóvligyanúsig minden. Nekem az ő képei kissé hidegek. Ettől függetlenül az egyik legnagyobb rajztudású képzőművész volt világviszonylatban is.
2003. 08. 22. (VII/34)
