A Big Brother-ház kifutója. Csak rövid ideig működött a sztárgyár Fotó: Somorjai L.
Nyilvánvalóan működnek az elmúlt időszak elvonási tünetei. Volt egy kor, amelyben nem voltak sztárok, mert nem lehettek. Valójában persze voltak, csakhogy a szó maga felért egy feljelentéssel. Abban a világban a "mindenki egyenlő" volt a fő szöveg, miközben akkor is úgy volt, hogy akadt, kinek vacsorára sem futotta, és akadt, akinek Mednyánszky jutott a falára. Abban a világban népszerű embernek hívták azt, aki népszerű volt. Emlékszem, valamikor a hetvenes években súlyosan veretes írás jelent meg a Népsportban (fiatalabbaknak: ez a Nemzeti Sport szocialista változata) arról, hogy Albert Flórián sztárallűröket vett fel. Ismétlem, Albert Flórián. Ismét a fiatalabbaknak mondanám, egy futballistáról van szó. Olyan játékosról, aki elnyerte az Aranylabdát, akiért tízezrek látogattak ki a meccsekre, nem csupán Magyarország pályáin. Ha akkor lehetett volna Nyugatra szerződni, valószínűleg határőrizeti problémát okozott volna az Albertért jövők tömeges beutazása, és ne belga másodosztályról tessék gondolkodni. Egy szó, mint száz, egy olyan embert feddtek meg allűrjeiért, aki a világ bármely csapatában meghatározó játékos lehetett volna évekig. Az allűrök közé tartozott egy Opel Rekord, egy családi ház, némi reklamálás a pályán és az a bizonyos csípőre tett kéz.
Ugyanebben a világban gúnyolták ki egyesek Latinovitsot, mert magát jobb színésznek nevezte, mint néhány kollégáját. Hogy ő ki volt? Egy ember, aki ma haló porában orientációs pont, értékmérő és örök idol. Ez volt akkor. Az Illés együttes hajával a Központi Bizottság foglalkozott, mert ugyan Szörényiék majdnem igazi nemzetközi sztárok lettek, de az országban rendnek kell lennie. A mai gagyisztárkultuszban nyilvánvalóan ez is benne van. Ami egy ideig tilos, azt egy idő után mohón vágyja az ember. Magyarországon egy időben több Coca-Cola fogyott átlagban, mint az Egyesült Államokban, és tíz év kellett, mire visszaszokott az ásványvízre, aki különben azt kedveli.
Milyen egy igazi sztár? Egyedi. Ezzel máris nagy bajok vannak minálunk. Egy valódi sztárnak valamiben követendőnek és követhetőnek kell lennie. Mintának és nem lenyomatnak. Hatalmas a különbség. Elvis sztár volt (meg sztár van és sztár lesz), mivel hangja, viselkedése, viselete kifejezett valamit egy korszak ifjúságának vágyaiból. Ugyanez igaz Magyarországon néhány régi halottra. Karády Katalin sztár volt, mert vele jelent meg a vágy titokzatos tárgya és az emancipált nő egy bőrbe kötve. Jávor sztár volt, mert benne régi erények visszfényét láthatta a néző. Sárdy sztár volt, mert belőle a nép egyszer? fia énekelt messzehangzó hangon. Ők attól voltak valakik, hogy nem egymástól tanulták meg önmagukat. Voltak valamilyenek, és ezzel kifejeztek sok mindenkit.
A mai lenyomatok baja elsősorban az, hogy lenyomatok. Fénymásológépen készülnek. Na jó, számítógépen, de a gép az gép. Van egy valamilyen modell, és ennek klónjait keresik. Volt egy BOND nev? zenekar Nyugaton, négy lány hegedült, egyébként szépek voltak és jól hegedültek. Hegedülős hazánkban akadt egy producer, aki úgy döntött, nekünk is épp jó lesz egy ilyen, kis ország érje be három lánnyal, nem baj, ha két éve ugyanazt játsszák. Az így legyártott sztárság legkevésbé a popszakmában feltűnő, hiszen annak belső rendjéhez szinte hozzátartozik, hogy félszezonos, magasra dobott és magasról ejtett sikeremberek színesítik a néhány állandó és valódi sztár által adott hangzást. A világban mindenütt úgy van, hogy nagyon nagy slágert csinálnak valakik, aztán ha csak egygombócos a dolog, akkor eltűnnek, persze teli zsebbel, hogy átadják a helyet a következőnek. Csakhogy a világ nagy, az ország kicsi. Szeretném a gagyigyártók figyelmébe ajánlani, hogy néhány hatvanadrangú tehetségtelen sztárolásával nem kell jobban rongálni a közízlést annál, mint amennyi kárt spontán okoznak.
"Nem csodálkoznék, ha néhány
száz ifjú továbbtanulási
lapjára azt írná rá, hogy szeretne
sztárvendég lenni, és beindulna
valamelyik fizetős placebo-karunkon
a sztárvendégképző szak."
2003. 07. 18. (VII/29)
