Kereső toggle

Történeti széljegyzetek a hungarizmusról szóló vitához

Hungarorasszizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szomorú, hogy több mint fél évszázaddal a holokauszt, majdnem egy évszázaddal Trianon, bő ezer esztendővel az államalapítás után szinte ugyanazok a pusztító erők és nézetek energizálódnak. Kirekesztés, sovinizmus, rasszizmus, bűnbakkeresés. Lehet bizonygatni, ezek periférikus jelenségek, elhanyagolható szélsőségek, válaszra sem érdemesek. Nemzeti történetünk nem erről szól, állíthatjuk optimistán. Hiszen már Szent István lerakta a tolerancia alapjait, amikor így vallott Intelmeiben: "A jövevények a királyi udvar ékességét emelik, a tudományok és mesterségek fejlődését elősegítik, miért a királynak oltalmaznia kell őket, hogy örömest maradjanak az országban."

Megfontolandó tanács, főként, ha figyelembe vesszük, hogy a magyarság előtte maga is jövevénynek számított a Kárpát-medencében. Igaz, hungarizmusról nem beszélhetünk még ebben az időben. Az emberek identitását nem az etnikai hovatartozás, hanem sokkal inkább a formálódó feudális társadalomban elfoglalt helyük határozta meg, emellett az uralkodó dinasztia és a hatalmi elit számára presztízsszempontból fontos volt az ősi eredet bizonyítása.

A rendi-nemesi nemzetfelfogás féltékenyen őrizte a hatalmi pozíciókat, s az egy és ugyanazon nemesi szabadság elve alapján igyekezett abból másokat kirekeszteni. A rendi szabadság és kiváltságok voltak sarkalatosak, kevésbé a társadalmi reform és modernizáció, miközben
a Nyugat polgárosodott. Nemesi szűkkeblűség, önteltség, érzéketlenség és kirekesztés. Hány költő és saját osztályhelyzetén felülemelkedő politikus tette szóvá az évszázadok során! A "Magyarországon kívül nincs élet" nemesi hitvallása olyan mérték? lemaradást eredményezett, hogy nem lehetett a problémákat a régi módon elodázni. Átfogó társadalmi reformokra volt szükség, főként a nemzetfogalom kitágítására, a polgári nemzet megalkotására, a jogegyenlőség biztosítására, kirekesztés helyett befogadásra, az ősi képzetek lerombolására.

A reformkor liberális nemzedéke, túllépve a nemzethalál romantikus vízióján, a haladásba vetett optimizmustól áthatva látott hozzá a nagy feladat megvalósításához. Báró Eötvös József, a parlamentáris demokrácia alapelveit lefektető centralisták vezetője 1840-ben A zsidók emancipációja címmel megjelenő tanulmányában generációjának szárnyaló reményeit fejezte ki, amikor így vallott: "A században, amelyben élünk, minden nap egy előítéletnek a halála felett alkonyodik." A kiegyezés után meginduló polgárosodás igazolni látszott az ismét közszereplést vállaló Eötvös derűlátását. A nemesi kúriáról felszálló bokros pipafüstöt elsodorta a mozdonyok, gyárak füstje, Dózsa utódai szorgosan művelték kicsinyke parcellájukat, a zsidókat emancipálták, gründolás, lüktetés, Budapest még "bűntelen", csodaszép! Az egyenjogúságát elnyerő zsidóság húzóerejévé vált a kibontakozó fellendülésnek, betöltve a polgári "pótosztály" szerepét. Aztán erőteljes törés következett, a kétfej? sassal együtt semmisült meg a történelmi Magyarország, Kossuth jóslata valóra vált, ő maga és a liberális nemzedékek pedig bűnössé, a befogadó természetű, magát a forradalmároknak is "felkínáló" fővárossal együtt.

Az új rend bűnbakkeresésen alapult, nem pedig reális önvizsgálaton. A társadalom szembenálló részekre szakadt, a hierarchiában elfoglalt pozícióhoz odarendelték a másik oldalon az ellenséget. A gyűlölet, a kirekesztés, az ellenségkép hozzátartozott az uralkodó elit önazonosításához. Keresztény-nemzeti kontra demokrata, liberális, zsidó és szabadkőműves. Jó magyar és rossz magyar, óhit? és újhitű, fajmagyar és látszatmagyar.

A mesterségesen szított ellentétek azonban csak ideig-óráig felejtették el a valóságot. A fennálló rendszer leplezni próbált antidemokratikus nacionalizmusa (Bibó),
szalonrasszizmusa kilógott a díszmagyar alól, s a Szent Korona országos körbeutaztatása sem tudta feledtetni a társadalmi reformok elmaradását. A demokratikus átalakulás szükségességére a baloldaliak, liberálisok, s
a népi írók egyaránt ráirányították a figyelmet. A korszak "fenegyereke", az antiliberális és antiszemita Szabó Dezső találóan "csak" görény kurzusnak nevezte a nagybirtokrendszert és a dzsentri szokásokat konzerváló hatalmi konstrukciót, közismertebb nevén a keresztény-nemzeti kurzust. Az urambátyámvilág úri gőgjével szembeni ellenérzésének Móricz Zsigmond szintén hangot adott, 1932-ben megjelenő Rokonok cím? regényében. A keresztény-nemzeti középosztályt így jellemezte: "Ez a réteg egy és egységes és homogén. Ha megjelenik valaki, akit a társadalmi szálak ehhez a társasághoz fűznek, azonnal felismerik egymást, s már egy óra múlva együtt vannak és együtt mulatnak. Aki nem közülük való, az tíz év alatt nem tehet olyan előmenetelt ebben a körben, mint a legelső pillanatban az, aki az ország valamely táján ugyanennek a rétegnek a gyermeke." A kasztszellem áthatotta az egész társadalmat, s Móricz a divatos fürdőhelyen, Hévízen szerzett élményeit szőtte bele a fenti munkájába. A hivatalos propaganda persze egészen mást harsogott. Szép jövővel kecsegtettek a revíziós sikerek, igaz fasiszta támogatással, de még szebb jövőt ígért a Nyilaskeresztes Párt és Hungarista Mozgalom, párt és mozgalom együtt, s mikor lehetőséget kapott, a nyílt gonoszságot szabadította fel. Dunába omlott hidak, megtört szívű, becsapott, reményvesztett emberek, haláltáborokból hazatérők, akik hiába keresték rokonaikat, tetves katonák, lefogyott leventék: "Szép vagy, gyönyör? vagy Magyarország", vajon látlak-e még, láttalak, de vajon leszel-e még! Hamvadó cigarettavég és elhamvasztott magyar zsidók. Odaveszett a vidéki zsidóság, a "pótosztály" pótolhatatlanná vált. "Gut sábesz", de kivel? Kongó zsinagógák, elgazosodó temetők. 

Más tulajdonát elvenni, erre már volt recept, nem a szovjetek vezették be Magyarországon. A zsidópolitika – Bibó szerint – a háború előtti vezetés válságát mutatta és a magyar társadalom morális szintjének süllyedését eredményezte. Ugyanis: "Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki, másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi." (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után.)

Fényes szellők, fényes remények, megkopott zászlók, megkopott remények. Újrakezdés, lesöpört padlás, kádárizmus és rendszerváltás. Rendszerváltás? Hiszen visszaköszön a múlt, ismét acsarkodnak az ordas eszmék. Ne halljuk meg? Hagyjuk szó nélkül? Az ember legnagyobb kincse a szabadság, a szabad akarat és szabad lelkiismeret. 

A gyűlöletretorika pontosan ezeket igyekszik megbénítani, leblokkolni, szelektálni a "Ki a magyar? Ki tartozik a nemzethez?" kérdéseket feltéve. Ilyen emberfaj a mai hungaristák és szimpatizánsaik minden erőfeszítése ellenére sincs, nem lehetséges fajtisztaságukat féltve őrző "magyarokkal" a szittyakürt hangjára Etelközben (ma Ukrajna néven önálló állam!) csodaszarvas-vadászatot rendezni, de hazánktól nyugatra sem. A nemzet ugyanis kulturális, politikai, nem pedig faji képződmény. A magyarság tartalmát legfeljebb értékcentrikusan lehet meghatározni, melyben nem érték a gyűlölet, a kirekesztés, a demagógia.

Magyar az, aki valamilyen módon értéket teremt, akár vecsési káposztát, magyar az, aki Szent Istvánhoz visszakanyarodva a mesterségek, tudományok gyarapodásához hozzájárul, az ország ékességét gyarapítja, jó hírét növeli. Az állam feladata pedig, hogy megvédje az értékteremtő, békességszerető embereket. A nemzet elvont fogalom, az egyén viszont konkrét, s a Nemzetvédelmi Hivatalnak nem a nemzetet, hanem az egyéneket kell megvédenie az ordas eszmékkel, például az újabb formában jelentkező hungarorasszizmussal szemben. Annál is inkább, mivel szilárd értékrendszerrel kell belépnünk az Európai Unióba, s ennek során nincs szükség a kirekesztésre, a mások magyarságát kétségbe vonó szélsőségekre.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: