Kereső toggle

Soha többé soá

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jeruzsálemi Jad Vasem emlékhelyen évtizedek óta gyűjtik a holokausztra, azaz a soára vonatkozó adatokat, dokumentumokat. Az emlékhely részeként működik a Nemzetközi Holokauszt Tudományok Iskolája, ahol a világ minden részéről érkező pedagógusokat és érdeklődőket oktatják a soáról szóló kutatások eredményei alapján. A héten emlékezünk meg a budapesti gettó felszabadításának 59. évfordulójáról. Ebből az alkalomból beszélgettem az iskola két magyar származású munkatársával, Chava Baruchkal és Zita Turgemannal a holokausztoktatás mai kihívásairól és az ezzel járó felelősségről.



Budapest, 1945 január. Nekünk szól az emlékeztetés 

– Hogyan került kapcsolatba a holokauszttal, mint kutatási témával?

Chava: A soá témájával már gyermekkoromban találkoztam. Anyám burkolt, "humoros" "meséin" keresztül, melyekben mindig ott volt egy érthetetlen, szörny? és mégis nevetséges utazás, valami vagonokban, ahonnan nem lehetett leszállni, még a vécére sem, s ezért az ürülék, amit az ablak résén hajítottak ki, mindig "visszarepült" a tömött vagonba, pedig a számomra ismeretlen nagypapám direkt az ablak közelébe furakodott gyermekeivel együtt, hogy "legalább legyen levegő". Így érkeztek éjjel valami ismeretlen helyre, ahol messziről rabruhás, kopasz, furcsa, emberekhez hasonló lényeket láttak. El nem tudták képzelni, kik azok, és miért vannak ott, és miért érkeztek most ők is oda. Amint a nagypapa meglátta a feliratot a bejáratnál "Arbeit mach frei", egy mondatot mondott "Sma Israel", és egy szót se többet, pedig most már tudom, hogy ő már 1943-tól tudta, sőt adta tovább is, ami a zsidókkal történik. Onnan csak az akkor tizenkilenc éves leendő mamám jött visz-sza, míg negyvenhat éves apja és két, tizenöt és tizenegy éves testvére ottmaradtak. Hát így kezdődött nálam, de igazában csak itt Izraelben, tanárkoromban kezdtem e témával foglalkozni, mikor a nyolc-vanas évek elején elkezdtem ezt is tanítani, tankönyv nélkül, mert még nem volt.

– Mi volt a Jad Vasem alapításának célja, és mivel foglalkozik a nemzetközi oktatási központ?

Chava: Izrael mint zsidó állam elkötelezett arra, hogy örökre megőrizze és megörökítse a zsidók kiirtásának, áldozatainak az emlékét. Ez a kísérlet, ami sajnos, kis híján teljesen megvalósult, nem volt véletlen, hanem előre kigondolt s megtervezett volt. Ebben a zsidók egyetlen, "kijavíthatatlan bűne" az volt, hogy annak születtek, akik. A Jad Vasemen keresztül tulajdonképpen az emberiséget akarjuk emlékeztetni arra, hogy milyen veszély rejlik magában az emberben, amely képes kiirtani milliókat embertársai közül, csak azért, mert ő más, s mert valaki vagy valakik elhatározták, hogy nekik nincs létjoguk az életre. Kertész Imre szavait idézve: "Az, hogy mindez megtörténhetett, már magában véve szörnyű." 

Zita: 1999-ben nyitotta meg kapuit az iskola. Addig a holokausztoktatás csak egy kis része volt a Jad Vasem tevékenységének, de lassan egy egész épületté nőtte ki magát. Legnagyobb arányban csoportvezetők dolgoznak itt. Ők vezetik az emlékhelyen a látogatói csoportokat. Jön hatodikos elemistáktól kezdve az érettségizőkig minden diák-korosztály. De jönnek – természetesen – a katonák (itt ez a kiképzés része), az ulpánokról az új bevándorlók, sőt rendőrök is. Előfordul olyan is, hogy a kormányhivatalokból vagy minisztériumokból is jönnek egy-egy napra. Léteznek továbbképző tanfolyamok izraeli tanárok számára is. Ezeket általában hetente egy délután tartjuk egy éven keresztül. Tavaly pedig – először – egy internetes tanfolyam is volt izraeli tanárok számára. Mi elsősorban külföldi tanárok számára rendezünk szemináriumokat. Kilenc nyelven (angol, német, lengyel, spanyol, orosz, olasz, magyar, szlovák, francia) tartjuk a kurzusokat, amelyekre a világból majdnem mindenhonnan jönnek. Most indul egy angol nyelvű, úgynevezett téli szeminárium, ami két és fél hétig fog tartani, és ennek van egy nyári változata is. Erre a télire most jönnek ausztrálok, románok, litvánok, egy lengyel, egy amerikai, remélem egy-két magyar is, meg előfordulhat, hogy egy horvát is. A varsói vagy a lódzi gettó történetéről szóló új kurzus, a "Tomi", egy kisgyerek szemén keresztül mutatja be Theresienstadtot.

– Miért tarják fontosnak, hogy európai tanárokat fogadjanak és képezzenek?

Zita: Nem csak európai tanárokat fogadunk, de igaza van: az európaiaknak ez azért fontosabb, mert része a saját történelmüknek, és az önmagukkal való szembenézés egyik fontos része is, azaz, hogy a holokausztról tanuljanak. Az, hogy pontosan tudják, mi történt, nemcsak a saját hazájukban, hanem egész Európában, hogy tisztában legyenek a történelmi eseményekkel. Ezt elvileg bárhol a világon meg lehet tanulni könyvekből is, de annak, hogy a szemináriumok itt, a Jad Vasemben, Jeruzsálemben vannak, külön jelentősége is van. Minden ilyen kurzus alatt mi is sokat tanulunk a külföldi résztvevőktől, az ő kutatásaikból, módszereikből. Ezek az emberek, akik idejönnek tanulni, mindannyian elkötelezettek a téma tanításában, kutatásában, és sok értékes tudással és tapasztalattal rendelkeznek.

– Ön mióta vesz részt a tanárok képzésében?

Chava: Lassan már húsz éve, előbb mint hallgató, mostanra mint előadó és rendező, s e témából írtam a diplomamunkámat is. Ezeken a tanári továbbképzéseken alkalom adódik nemcsak a tények megismerésére, hanem a tények mögött felszínre jutott emberi dilemmák felvetésére és megtárgyalására is. Ezek által lehet a morális értékeket megvitatni, továbbítani, hiszen ez a nevelés célja. Ez a téma egy olyan kapcsot és kapcsolatot alakíthat ki tanár és tanítvány között, amely egy életre szól mind a két fél részére. És itt szerintem nem számít az, hogy milyen származású vagy vallású a tanár vagy a tanítvány. Miután ezen a témán keresztül szembesülünk a legnehezebb erkölcsi és morális kérdésekkel, amelyeket az ember mint ilyen egyáltalán kérdezhet önmagától vagy társaitól. Ha mindezeket a kérdéseket, amelyek elsősorban a tények felfedezése és megismerése után lehetségesek, a tanár a tanítványokkal együtt, egyenlő érdeklődéssel és átérzéssel fedezi fel, együtt tanulmányozza, próbálja megérteni (amit nem nagyon lehet) és őszintén felszínre hozzák egymás előtt kétségeiket, szorongásaikat a tények láttán, akkor ez az igazi eredmény, amit talán nem is lehet "jeggyel" konstatálni. Nekem az osztályzás úgyis mindig elmaradhatatlan rossznak számított, mert azokra a tanítványokra, akik bemagolva kaptak jó jegyeket, alig emlékszem, viszont azokra közülük, akik kérdeztek, vitatkoztak, érdeklődtek, s néha talán még "dühöngtek" is, azokra emlékszem, és sokakkal máig is tartjuk a kapcsolatot.

– Milyen volt magyar származásúként bekapcsolódni ebbe a munkába?

Zita: Amikor jött az első magyar csoport 1997 márciusában, kerestek valakit, aki tud magyarul, hogy segítsen 

a csoportnak. Eliezer Even, a Jad Vasem egyik munkatársa ismert engem és ajánlott. Aztán visszahívtak a többi csoporthoz. Két éve, 2000 tavaszán pedig Jariv Lapid hívott, aki akkor még csak a német nyelvterületekkel dolgozott, hogy kell neki adminisztratív segítség, úgyhogy jöttem naponta két órát dolgozni itt (félmunkaidős voltam a másik munkahelyemen, az orvosi egyetemen), azután felajánlották szeptembertől az egész állást a külföldi szemináriumok részlegén. Tavalyelőtt elvégeztem a kurzust, így önállóan is vezethetek csoportokat a Jad Vasemben, és azóta megszállott vagyok…

– A megszállottság miben mutatkozik meg?

Zita: Mondok egy példát. Fél évvel azután, miután elkezdtem itt dolgozni, elmentünk a férjemmel a Holt-tengerhez egy pár napot pihenni. A szálloda éttermében a mellettünk levő asztalnál ült két idős pár. Hallottam a beszélgetésükből, hogy túlélők. Odamentem hozzájuk, szépen, udvariasan bemutatkoztam, és elkértem a nevüket, telefonjukat, merthogy a Jad Vasemben szükség van rájuk, hogy a csoportoknak elmondják a történetüket. Később az egyikükkel összefutottam a liftben is, mire ő elmesélte az anyukája történetét. Mindez egy hétvégén, amire egy évet vártam, hogy elszakadjak otthonról és pihenjek. De a legtöbb olvasmányom is a soával kapcsolatos, minden filmet, moziban, tévé-ben, ami ezzel kapcsolatos, igyekszem megnézni.

– A család miként viseli, hogy ezzel a nem könny? témával foglalkozik? 

Zita: A férjemnek nagyon nehéz ezzel megbirkóznia. Persze örül neki, hogy szeretem a munkámat, meg a sikereknek is, de magát a témát nem bírja, és sokszor – joggal – félt engem is. A szüleim örülnek vagy inkább meg vannak hatva, hogy ezzel foglalkozom. Édesanyám tavaly részt vett a pedagógus-továbbképzésen, az iskolájuk felvette Giorgo Perlasca nevét, és az ő életét, munkásságát kutatja. Édesapám pedig a pesti gettóban született, onnan mentették ki, úgyhogy ő is meg van hatva, hogy ezzel foglalkozom.

– Említett egy kurzust, amit ahhoz kellett elvégezni, hogy az emlékhelyen vezethessen csoportokat. Mi is ez pontosan?

Zita: Itt az iskolában évente, kétévente indítanak egy intenzív, kéthetes kurzust, ami arra képez, hogy csoportokat (általában iskolások, de vannak katonák és felnőttek is) vezethessünk körbe a Jad Vasemben. A kurzus előfeltétele, hogy meg kell tanulni egy középiskolások számára íródott könyvet a soáról, amiből van egy rövid vizsga, és ezt beleszámítják a végső pontszámba. A kurzuson való részvételt megelőzi egy felvételi nap, ugyanis nem mindenkit vesznek fel. Ezen a "felvételin" nemcsak a tárgyi tudást nézik, hanem van mindenféle csoportjáték, meg az általános műveltséget is vizsgálják. Akit felvettek, és elvégzi a kurzust, záróvizsgaként egy "mintavezetést" csinál, amit általában a Jad Vasem szoborparkjában, egy adott szobornál kell tennie. Ezután a bizottság eldönti, hogy alkalmas-e a feladatra. Mert vannak olyanok, akiknek az agya olyan, mint egy lexikon, de képtelenek kontaktust teremteni az emberekkel, és az ilyen nem való csoportvezetőnek. Vagy fordítva, nagyon jól elszórakoznak az emberekkel, de közben butaságokat hordanak össze. 

– Az átlag izraeli hogyan vélekedik a holokauszt tanításáról? Fontosnak tartja, vagy zavarja az állandó emlékezés?

Chava: Az izraeliek általában nagyon fontosnak tartják a holokauszt tanítását, a gyerekek érdeklődők, főleg akkor, ha látják, hogy a tanáruk is igazán érdeklődő. De be kell vallani, vannak olyanok is, akik már unják. Mint pedagógus, szerintem ez egy végtelen felelősség, amit nem szabad unalomból vagy más okból félretenni. Az emlékezésnek is megvannak a maga problémái: mire akar, mire nem akar, ki akar vagy nem akar emlékezni? És hova vezet erre a múltra való emlékezés a jelenben?

– Hogyan képzeli el a holokauszttanítás jövőjét?

Chava: Jó lenne, ha ez a téma a jövőben is asztalon maradna, annak ellenére, hogy egyre többen szeretnék ezt elsimítani, összemosni mindennel, különböző analógiák által, letagadni a legdörzsöltebb módokon. Hogy miért kell ennek fönnmaradni, annak ellenére, hogy olyan borzalmas (főleg gyerekeknek), hogy talán már jobb lenne nem is említeni? Mert sokan vannak, akik így gondolják. Azért, mert amíg az ember Ember, addig mindig résen kell állni, hogy ne kerekedjen fel valahol valakinek, valakiknek a szívében az a torz kis zászló, amely ezreknek veszi el az eszét és a lelkét, és megint "tettre késszé" teszi őket. Minden generáció a maga módján fogja továbbadni a holokauszt történetét, mint ahogy mi is különbözünk azoktól, akik minket tanítottak annak idején. Akkor a könyv volt az eszköz, azután a filmek, most a számítógép és ki tudja, mi jön ezután. Én csak azt remélem, hogy az eszköz nem válik majd céllá, hanem megmarad eszköznek a cél érdekében, tehát az ember és az emberiség figyelmeztetése, minden ember élethez való jogának a tiszteletben tartása, amit nem szabad eltiporni ilyen vagy olyan nemzeti, politikai vagy faji elméletek nevében. Azt is remélem, hogy az sem lesz elhomályosítva, hogy a holokauszt elsősorban a zsidókat érintette származásuk miatt, ami az európai civilizáció erkölcsi bukását is jelentette.

Zita: Az emlékezéssel tartozunk a hatmilliónak, akik áldozatul estek ennek a barbár, és mégis hideg racionalizmussal átgondolt és végrehajtott bűntettnek. Az emlékeztetés pedig nekünk, a ma élőknek szól, hogy ne engedjük felnőni magunkban és a környezetünkben azokat az ordas eszméket és indulatokat, amelyek ezt eredményezik. Harmadrészt, nem vagyok biztos benne, hogy a világ változott volna annyit, hogy a soá soha többé ne ismétlődhessen meg.

Olvasson tovább: