Megemlékezés Bécsben az elpusztított gyermekek fényképeivel Fotó: Reuters
A gyilkosságok 1940-ben, a bécsi Steinhof ideggyógyintézet újonnan kialakított gyermekosztályán, a Spiegelgrundban kezdődtek. Az osztályon hirtelen sok üres hely támadt, miután háromezerkétszáz felnőtt ápoltat Hitler kancelláriájának utasítására deportáltak és elgázosítottak. A helyükre beszállított gyermekek többségére ugyanez a sors várt, mivel testi és szellemi fogyatékosok, magatartási zavarokban szenvedők voltak, illetve aszociális vagy csak annak nyilvánított és üldözött vallási csoporthoz (Jehova tanúi) tartozó családokból emelték ki őket. Ha a Spiegelgrund orvosai arra a véleményre jutottak, hogy a nemzettest szempontjából "értéktelen élettel" van dolguk, akkor a gyerekek magas dózisú altatót, nyugtatót kaptak, és tehetetlenül, kábán, legyengülve valamilyen fertőzésben, általában tüdőgyulladásban haltak meg.
Tökéletes szervezés
A náci vezetés 1939-ben határozott a "gyermekeutanázia" bevezetéséről. A gyilkosságok célcsoportja kezdetben az újszülött és csecsemő korosztály volt: a birodalmi belügyminiszter körlevélben kötelezte a bábákat és orvosokat, hogy formanyomtatványon jelezzék, ha körzetükben súlyos rendellenességgel született csecsemőről, kisgyerekről szereznek tudomást. Jelezték is. Egy tanú vallomása szerint százezer kitöltött nyomtatvány érkezett az illetékes hivatalhoz, ezek közül körülbelül húszezret küldtek tovább a szakértőkhöz. A Harmadik Birodalomban három ilyen szakértő működött. Ők – egy másik nyomtatványon – plusz-, illetve mínuszjellel döntöttek életről vagy halálról. "Alapos szakmai vizsgálat után" – állt a következő, a területi egészségügyi hivatalokhoz küldött formanyomtatványon – a nevezett gyermekek a családból kiemelendők, és egy "speciális gyermekosztályra" szállítandók. A szülőknek hazudtak, vagy megfenyegették őket. A Spiegelgrundban, a speciális gyermekosztályon azután vagy megvizsgálták a gyerekeket, vagy nem. A halálos adag altató előtt, szükség esetén, ha a gyerekek szökni próbáltak, kiabáltak, csapkodtak, köpködtek, büntetésül verés járt, szidalmazás, megalázás, hánytató injekció. A valódi tudományos vizsgálat leginkább a halál után kezdődött. A "kibelezett gyerekek agyvelőit spirituszban, a tetthely hátsó szobájában tették obszcén szakmai közszemlére" – mondta a gyászszertartáson Robert Schindel osztrák író. A mintákat a hetvenes évek végéig használták tudományos kutatásokban.
Töretlen karrier
A Spiegelgrund kis számú túlélője ugyanakkor hiába küzdött – már ha a társadalmi létra legalján élve egyáltalán képes volt rá – szenvedései elismertetéséért, netán jóvátételért. Ők továbbra is stigmatizáltak maradtak. Eközben a hivatalos Ausztria évtizedekig "Hitler áldozata" szerepében tetszelgett – emlékeztet az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Archívuma.
Közmegbecsülésnek örvendett viszont dr. Heinrich Gross, az az orvos, aki az intézetben 1945-ig a gyilkosok egyike volt, és aki tudományos karrierjét nagyrészt az ott szerzett tapasztalatoknak, a spirituszban tárolt szervek kiértékelésének köszönhette. Főnökét 1946-ban kivégezték. Az ellene 1950-ben indított eljárást viszont hamar megszüntették, Bécsben kórházi állást kapott, 1954-ben már a gyermekvédelmi intézeteket felügyelő hivatal vezetője volt, a szociáldemokrata párt tagja. 1964-ben megkapta az Osztrák Köztársaság Arany Érdemérmét. Ő volt Ausztria egyik legelismertebb igazságügyi szakértője.
Ilyen minőségében vizsgált a hetvenes évek közepén egy férfit, aki felismerte benne egykori spiegelgrundi kínzóját. Hogy a múltból felbukkant, kellemetlen tanút elhallgattassa, Gross lesújtó szakvéleményt írt a férfiról, amelyhez nem volt rest felhasználni a róla a Spiegelgrundban készített aktát sem. Terve kis híján sikerült is, de orvosok egy csoportja botrányt csapott. Gross becsülete védelmében bírósághoz fordult. A pert ugyan elvesztette, de állását nem, és folytathatta igazságügyi szakértői tevékenységét is. A szociáldemokrata pártból mindenesetre kizárták. 1989-re a dolog annyira kínossá vált, hogy a Tudományügyi Minisztérium nyomására fel kellett adnia intézetigazgatói állását.
A múltat nem lehet eltörölni
A kilencvenes évek második felében Nyugat-Európa egyes országaiban új önvizsgálati hullám indult el. Az érdeklődés középpontjába kerültek azok a nem zsidó áldozatok, akiknek kárpótlásával korábban egyáltalán nem foglalkoztak: kényszermunkások, romák, kisegyházak tagjai. Ausztria is megmozdult. Dr. Heinrich Gross most ismét bíróság előtt áll. Kilencvenen alig innen, szakértők szerint az eljárást követni képtelenül, a doktornak nagy baja már nem eshet. "A jogtalanság fennmaradt, a tetteseket nem büntetik meg, ők a céltudatos felejtésből a jótékony feledékenységbe csúsztak át" – mondta a sírnál az orvos és publicista Werner Vogt. De ő is, csakúgy, mint a gyermekpszichiáter Ernst Berger vagy Thomas Klestil államfő, felhasználta az alkalmat, hogy figyelmeztessen: éppen napjainkban van nagy szükség az emberi méltóságról, a másság tiszteletéről való beszédre, a fogyatékosok és gyengék iránti társadalmi szolidaritásra.
A bécsi gyászszertartással az osztrák történelem e sötét fejezete nem zárult le végleg, a múltnak továbbra sem fordítanak hátat. Május elején nyílt meg a bécsi Otto Wagner Kórházban a Háború a "csökkent értékűek" ellen cím? kiállítás, amely a bécsi orvosok által a nácizmus idején elkövetett bűnökkel foglalkozik. Tervezik továbbá egy steinhofi emlékhely és kutatóintézet létesítését is.
2002. 05. 24. (VI/21)
