Kereső toggle

Nem szégyellni, meggyógyulni

A sárga ház kijárata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mint tudjuk, a tétlenség az ördög párnája. A pszichiátriai betegek esetében ez azt jelentheti, hogy a kényszer? tétlenség állapota a beteges érzésekbe való visszasülylyedésbe visz. Minek ez a képzeletbeli, sokszor nyomasztó és félelmetes világ, ha van helyette egy igazi realitás (amelyről szintén sok rosszat tudunk), ám édes tud lenni, mint a méz. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Gyógyító Célú Foglalkoztatója művészeti csoportjainak bemutatójával rehabilitációs rendezvénysorozat kezdődött a "Lipóton".



Életmentő tűzoltók munka közben. Az öngyilkosság semmit sem old meg Fotó: MTI

Macskaköves kocsifelhajtó a lerobbant, de impozáns kastély főbejáratánál. Betegek álldogálnak odakinn, néznek le a parkra. Néznek bennünket, érkezőket. A világ kicsi. Régi ismerős pizsamában, papucsban. Egy pillanat alatt döntöm el, hogy nem ismerem meg. Minek magyarázkodjon. A portán eligazítanak, indulnék a földszintre, a Központi Foglalkoztató felé. 

Micsoda álságos magatartás! Nem ismered meg? Tavaly télen még egy vaskályha mellett kvaterkáztatok a kutyákról! Most pedig hazug kis kíméletből elballagsz mellette, te fordított Júdás. A fülészeti váróban is ezt tennéd? Vagy direkt lelki betegeknek tartogatod ezt a viselkedést? Idejössz arról írni, hogyan mennek a sérülékeny emberek Európába? Mondtad volna neki, hogy gyógyszert íratni jöttél, és kvittek vagytok. Visszarombolok a folyosóra. Sétál nekem háttal a hosszú folyosó túlsó végén a kórterem felé. Utánakiáltom a keresztnevét. Nem fordul meg. Még egyszer kiáltok. Most sem. Csak távolodik, pontosan azzal a járással, amikor az ember hallja a nevét, de valamiért mégsem akar megfordulni. 

Ez a hajó elment.

Magasföldszint, férfimosdó. Már jönnék ki, amikor az ablakpárkányon megpillantok egy könyvből kifénymásolt verset. Azt hittem, valaki ottfelejtette. Bejövet ugyan még nem vettem észre. Fölé hajolok.

– Uram, hát ezt azért mégse illik! – hallok egy mondatot, de a "Lipót" mosdóablakában talált vers mint lehetséges riportelem úgy megigéz engem, hogy nem törődöm semmivel. Csak arra figyelek. És biztos vagyok abban is, hogy a mondat, amit alig értek, nem szólhat nekem. Fogom a papírt, a szemem elé emelném.

– Még el is viszi a versemet, hát ez már mindennek a teteje! – fordul felém a fal felől a vers gazdája. 

Szabadkoznék. Hogy én azt hittem és a többi. A helyzet egyszerre ijesztő és vicces. 

– Uram, én beteg ember vagyok, de ilyet nem tennék, hogy más versét csak úgy elvegyem – mondja. 

– Dehogy akartam én elvenni, itt hagytam volna… de ez egy vers, és én…

– Még a végén agyon is üt… – jegyzi meg, mert agresszivitásnak hathat, ahogy élénken magyarázkodom.

– Hogy én ütöm agyon? – mondom elképedve. – Én életemben senkit sem bántottam – mondom kissé durcásan. 

Erre csönd. Ember a fal felé viszsza. Lenyomom a kijárati kilincset, és mivel igaza volt, visszaszólók: 

– Elnézését kérem.

– Semmi baj. 

A Központi Foglalkoztatóban a konferanszié – figyelemre méltó orgánummal – a szövegét gyakorolja. Az átriumot és a hozzá tartozó helyiségeket egy régi konyhából alakították át. A régi fehér csempéket vásznak takarják el, a főhelyen Európa térképe, benne Magyarország, nemzeti színekkel kiemelve. Fentről jön a fehér napfény, drótüvegen át. A felső sorban Európa népeinek zászlói, mellettem egy folyton nyüzsgő fiatalember sorolja szigorúan – mintegy számot adva –, melyik milyen nemzeté, miközben Öcsi bácsi, az emelvényen álló operatőr a kedély erejével ígérteti meg vele, hogy felvétel közben nincs tüsszögés, nincs köhögés. A gyógyító célú szocioterápiás foglalkozásokra egykori betegek járnak vissza, hogy a gyógyuló közösségből erőt vegyenek. Ha jól látom, visszajárnak adni és kapni. Ha jól értem Anginé Szántó Ibolyát, ez egy lépcsőfok, amelyre a már intézeti ellátásra nem szoruló betegek azért lépnek "vissza", hogy új erővel folytassák a társadalomba való beilleszkedést, ami egészségesen sem mindig könny? menet. Látom, hogy a betegek hozzátartozói is jól ismerik egymást, ehhez a terápiához hozzátartozik, hogy maguktól is felismerték a sorsközösséget. 

Kilencszáz Celsius-fok körül kiégetett, festett kerámiaszobrok a posztamenseken. A kemence is itt van, a függöny mögött. A pásztorban sincs semmiféle formai közhely.

– Pásztornak pásztor, de mégsem giccs – gondolom az általuk készített kerámiák egyikéről. Buta kérdéssel fordulok a rendezkedő keramikus hölgyhöz, akit tanárnőnek szólítanak. Volna-e valami, egy élmény, ami munka közben érte itt, egy példa, amiben benne van minden. (Sztorizna a szerkesztő úr.) 

– Ez egy folyamat – mondja a tanárnő, aki ránézésre is a melegszív? emberek közül való –, de ha jobban megnézi a munkáikat, észre fogja venni, hogy a lélektelenségnek nyoma sincs bennük. Piszkosul tehetségesek. Mi, profik, gyakran dolgozunk megrendelésre. Ezért aztán elveszíthetjük az alkotás örömét, az alkotás izgalmát. Ők szinte sohasem veszítik el. Náluk nincs kényszer.

Tényleg szépek. Ezt sok embernek kellene látnia. A karácsonyi ajándékvásárlás egy részét talán itt fogom intézni. Ha tőlük vásárolok, segítem az anyagigényes gyógyfoglalkoztatást. 

Szmokingban feszítenek az egykori betegek, kölcsönzői szmokingban. Különös méltósággal viselik. Látom például Tonio Krö-gert, aki túlesett már a kamaszkori depresszión, nagyokat mosolyog, látok angol urat és francia rendőrminisztert, orosz kapitányt, hihetetlen karaktereket, mintha egy jól sikerült statisztaválogatás közepébe csöppentem volna. 

A gyógyulásokról annyit, hogy egy raktárba toppanó lányról, aki Ibolyával szeretett volna beszélni – aznap mindenki –, Ibolya halkan azt mondja: ő egy teljes évig állt az ablakban, és szó nélkül nézett kifelé. Most pedig flamencót táncol velünk. 

Na nem. Odakinn az előtérben a verses férfi. A mosdóból. Odamegyek, és még egyszer elnézést kérek tőle, immáron méltóbb körülmények között. Érdekel a belső udvar. Egy kápolna harangtornya, alatta rozetta látszik. A verses férfi ott gyakorol, sétálva memorizál. Külsejéről meg nem mondanám, hogy beteg. Azt sem, hogy beteg volt. Az biztos, hogy óriási feszültség munkál benne, különösen most: 

– Nagyon izgulok a vers miatt. Hogy el tudom-e szépen mondani. Ha akarja, most elolvashatja – nyújtja felém futó mosollyal a mappát.

Olvasom is, félhangosan. Egy európai népről szól, mely komisz körülmények között is megél, mert keményen dolgozik. 

– Nagyon naiv? – kérdezi.

– A vers? Nem. Talán egy kicsit. Örömmel kell ezt mondani.

– Örömmel? 

– Otthonra találnak benne olyanok, akiknek addig nem volt. Az nagy öröm. 

– Eddig én is eljutottam. De nehéz kiállni vele. 

– Belénk szorult az iskolai kötelező szereplés. Hogy utáltuk! Nem? 

– Lehet. De tudja, én inkább arra gondolok, hogy szégyellem az állapotomat. 

– Milyen állapotra gondol? – értetlenkedem udvariasan.

– A betegségemre. 

– Nincs azon mit szégyellni. Könnyen mondom, de nem a szégyellésre kéne energiát fecsérelnie, hanem a gyógyulásra. Véges dolog a lelkierő. Minek emészteni?

– Hát akkor folytatom a gyakorlást, viszontlátásra. 

A műsor elején megszólal a vén Európa (a büszke nő). A szomszédom dúdolja. Standard körülmények között is nehezen viselem a vén Európát. "Magából ad, ha enni kérsz" résznél sírásra leszek figyelmes, tőlem balra. Nyugtatják. 

Hallok néhány nagyon szép dalt, jó verseket jó költőktől. Az egyik dal hol magyar, hol finn sorokból áll, ha nem figyelek a szavak tartalmára, nem veszem észre, hogy a dal vegyes. Egy mai közíróra emlékeztető idősebb úr Lermontovot mond. Egy fiú, akinek az édesanyja az első sorban ül, Babitsot, de teljes átéléssel, behunyt szemmel. Burns jön megint a közíróhasonmástól. Nem vet be túl sok eszközt – írom a füzetembe –, azt a keveset, amit viszont nagyon tudatosan választott, teljesen kihasználja. Őszinte, elegáns és kívülálló. Mint egy svájci. 

A lányok önálló flamencója után jönnek a Strauss-keringők. A Lipóton kell megtudnom, hogy a keringő a legszebb tánc. Ahogy öregszem, egyre jobban tetszik. Amikor vége, a táncosok a közönség soraiból kérnek fel vendégeket. Egy lány nem talál párt. Kínos pillanatok, na milyen férfi vagy? Táska és füzet a székre. Fölöttünk a nap, ez nem kórház, hanem kastély, a lábunk alatti kopott SZTK-kockákat pedig ugyan ki nézi? És zeng az ég. Beszéljünk az időjárásról. 

A vén Európán magát elsíró hölgy, itt mögöttem, annak a versnek az írója, melynek a Hazám címet adta, és utoljára hangzik el. Nem vagyok egyedül, akik Erzsébettől szeretnék elkérni a vers kéziratát:



"itt a legmélyebb csend, amikor 

már elhangzott az összes szó.

itt a legfényesebb a szív

meg-megpihen sziklás ormokon

elindulok szerte e hazában

sokszor csak megállok, ámulok

és csodálkozom.

és milyen kár,

hogy a rám szabott idő

nem elég

az elgyötört századok

romos falai között

hogy királylányként belépjek

egy szentélybe

eldalolni a himnuszt

koszorús kötelességként

komoly, fényesülő arccal

és Krisztust várni, nem a vőlegényt.

Krisztust várni, nem

a vőlegényt."


Gyógyfoglalkoztatásért Alapítvány

1021 Budapest, Hűvösvölgyi út 116.

391-5391

Olvasson tovább: