Kereső toggle

Soá többé

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1944. április 16-án, a munkácsi gettó felállításával kezdődött el és 1944 júliusában teljesedett be a vidéken élő magyar zsidóság vesszőfutása, példátlan gyorsasággal végrehajtott megsemmisítése a haláltáborok poklaiban. A közel 600 ezer magyar zsidó pusztulása része volt annak a drámai eseménysorozatnak, amelyet a nácik és csatlósaik Endlösungnak vagy végső megoldásnak neveztek, s amelynek során 6 millió élet lángját oltották ki. Ez a szám a világ zsidóságának az egyharmadát, az európai zsidóságnak pedig több mint felét jelentette. Az említett borzalmakat az utókor holokausztnak nevezte el, a héberben viszont a Soá elnevezést alkalmazzák, amelynek jelentésváltozatai: vihar, vész, pusztulás, szerencsétlenség.



Egy név – egy áldozat címmel a Terror Háza előtt tartott megemlékezésen közéleti személyiségek, lelkészek és túlélők egymást váltva közel háromezer áldozat nevét olvasták fel. Fotó: Somorjai L.

Az 1938 és 1941 között megszületett zsidótörvények utat nyitottak a zsidók nyílt megkülönböztetésének, vallási, majd faji alapú kirekesztésének s végül fizikai megsemmisítésüknek. 

Bibó István említett munkájában az alábbiakat írta a zsidótörvények társadalmi hátteréről: Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidóellenes kilengések közepette született meg, s a zsidók politikai és közhivatali lehetőségeinek a hátraszorításán s egyidejűleg gazdasági lehetőségeik meghagyásán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult. A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a "zsidókérdés" és annak "megoldása" a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése. A konzervatív-feudális kormányzat pedig, bár elvileg mindenféle társadalmi kérdés felvetésének ellene volt, mégis, ha már el nem kerülhette, könnyebben és szívesebben engedett a zsidókra szorított problémafelvetésnek, mint az igazi szociális kérdés teljes szélességben való felvetésének. A feszültséget különösen megnövelte az 1930-as évek gazdasági válsága, Hitler uralomra jutása, majd pedig Németország szomszéddá válása (1938-ban, Ausztria bekebelezése után), illetve a területi revízió német segítséggel remélt végrehajtása. 

Mindezek a tényezők megérlelték azt a helyzetet, hogy a magyar kormányzat is a zsidókat származási alapon hátrányosan megkülönböztető törvényhozás útjára lépjen. A kormányzat azzal érvelt, hogy a zsidótörvények meghozatalán keresztül, a németek és a magyar antiszemita jobboldal követeléseinek a kielégítésével, sikerülhet a zsidók további üldözésének gátat szabnia. Bibó szerint azonban ennek pontosan az ellenkezője történt. A zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem – "legális" formák között – hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez. 

A zsidótörvények – Bibó szerint – a politikai vezetés morális válságát mutatták és a magyar társadalom morális szintjének süllyedését eredményezték, ami nemcsak a zsidók számára jelentett megrázkódtatást, hanem minden jobb érzés? magyar számára is. Bibó szavaival: "Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi."

A kiragadott Bibó-idézetek és eszmefuttatások részben tehát választ adnak a történtekre, de válaszokat kínál a szociológia vagy a tömegpszichológia is. 

A holokauszt eseményei a mai ember számár is megrázóak, amint ezt az alábbi, Zala megyei példák szemléltetik. Büchler Sándor keszthelyi főrabbi, a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára, jeles tudós és történész 1937-ben, a hivatalos társadalom reprezentáns személyeivel együtt ünnepelte egyházi szolgálatának 40 éves jubileumát a helyi zsinagógában. Néhány évvel később 1944 júniusában a melléhez szorított könyvvel és hátrahagyott könyveiért, többek között a keszthelyi zsidóság kéziratos történetéért aggódva vonult a keszthelyi gettóból a vasútállomásra, hogy soha többé ne térjen vissza. Dr. Schulhof Vilmos fürdőorvos, a hévízi fürdőgyógyászat megalapítója 1944. május elején társaival együtt egy szekéren ülve indult Hévízről a keszthelyi gettó felé, utoljára pillantva meg az ezüstös nyárfákat, melyek mögött az általa világhírnévre juttatott tó rejtőzködött. Mit érezhetett ekkor? Hogyan történhettek meg ezek a szörnyűségek? 

Az emberekben mélyen lévő előítéletek, a keresztény antijudaizmus (Krisztus-gyilkosok, ostyagyalázók, gyerekek vérével áldozók stb.) a sajtón, rádión keresztül energizálódott, s megteremtette a zsidótörvények társadalmi hátterét. Az első zsidótörvény vallási alapon korlátozta a zsidókat (1938-ban 20 százalékban maximálta a zsidó vallásúak számát egyes területeken), a második már faji alapon (1939-ben 6 százalékra csökkentette a kvótát, s vallásától függetlenül az minősült zsidónak, akinek egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó vallású volt). Az 1941-es harmadik zsidótörvény pedig fajvédő jelleg?: megtiltotta a zsidók és keresztények házasságát és szexuális érintkezését azzal a céllal, hogy megvédje az árja keresztényeket a zsidó vérfertőzéstől. Innen egyenes út vezetett a gettókba, majd a haláltábo-

rokba, a magyar hatóságok hatékony közreműködésével, "példás" gyorsaságával. A zsidók elleni korlátozásokat a társadalom jelentős része támogatta, ha nem is kívánták halálukat. Gyakori volt a hátrahagyott zsidó javak széthordása is, a "dunnaciha" antiszemitizmus. Akadtak olyan bátor emberek, akik életük kockáztatásával zsidókat mentettek meg. Jelenleg közel ötszáz személyt tart nyilván a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet, akik a Világ Jámbora (Igaza) kitüntetésben részesültek. 

A magyar nemzet történetének pozitív hagyományai ma is megmutatják a helyes irányt. Szent István király Intelmeiben a jövevények befogadására, megbecsülésére buzdította Imre herceget, mivel azok az ország javát szolgálják, a koronát ékesítik. A 19. századi liberális nemzedék – Kossuth, Eötvös, Deák – mélyen elítélték az antiszemitizmust, s biztosították a zsidóság emancipációját 1849-ben, majd 1867-ben. A kiegyezést követően a zsidóság mint polgári pótosztály jelentősen hozzájárult a tőkés gazdaság fellendüléséhez. Később Nobel-díjasokat adott a hazának, bizonyítva Szent István országgyarapító, befogadó politikájának eredményességét. A holokauszt évfordulójának mai üzenete sem más, mint a kirekesztés, a gyűlölet, antiszemitizmus – soha! Soá – soha ! 

(a szerző történész)

Olvasson tovább: