Kereső toggle

Pesszimista tűnődések optimisták számára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Óriási előnyökkel jár, ha valaki pesszimista. A pesszimista embert csak kellemes meglepetés érheti, kellemetlen soha. Bármilyen negatív esemény történik, őt nem rendíti meg: erre számított. Így hát mint őspesszimista boldogan újságolom, hogy kellemes meglepetés ért hetedikén este.

De pillanatnyilag úgy érzem magam, mint a gyorsúszó, aki száz méteren indult, és a forduló után éppen hogy ellökte magát a faltól. Jól fordultam. Ha centiméterekkel is, de elsőként. Eddig se lazsáltam, de ami most jön, az aztán szívet, tüdőt, izmokat próbál majd. És akaratot. Most kell belehúzni kőkeményen… Mert minden megtörténhet, nem csak az, hogy az ellenfél többet tud beleadni az utolsó ötven méteren. Minden – ami nem sportszerű. Leránthatják a gatyámat. Lehet, hogy megmanipulálták az úszószemüvegem: a következő karcsapásnál lepattan. És ha hirtelen valami sósav marja ki a bőröm, vagy elfeketedik a víz, vagy odébb tolják a falat, azon se szabad csodálkoznom. 

A Fidesz nem tud váltani. A diktatúra csak egyetlen utat ismer, az eszkaláció útját, a további bekeményítést és durvulást. Most egyszerre óvnak a kormányerők a szocialista veszélytől és a nagytőkétől. Ezt a kombinációt is lopták: utoljára Hitlertől (és magyar vazallusaitól) hallottam ezt az érvelést, a "liberál-plutó-demo-bolsevizmus" fogalmát. Hiába, nincs új a nap alatt, és a fiúkra nem jellemző a kreativitás. De a taktikai érzék sem. Az emberek nem akarnak félni: ezért szereztek előnyt a kormányváltó erők. De ezeknek nincsen szemük a látásra: nem veszik észre. Erőfitogtatással és újabb megfélemlítéssel akarnak győzni.

A kormányváltást óhajtó politikusok, politológusok, médiaszakemberek minden elmondhatót elmondtak, nem akarom a kórus hangját erősíteni – szerencsére nincs is rám szorulva. De mielőtt a második fordulónak nekiveselkedünk (nem én, hanem valamennyien, akiknek elegünk volt az elmúlt négy év kormányzati gyakorlatából és vicsorító közszelleméből; és ha négykézláb is, ha hason csúszva is, de mindannyian elmegyünk szavazni, mert a meccs még mindig kétesélyes!), gondolkodjunk közösen néhány politikai fogalomról. 

Kokárda és korona. Csütörtökön mértem. Másfél órás utazás alatt minimum nyolcszáz–ezer emberrel találkoztam HÉV-en, Metrón, utcán. Közülük két középkorú, egy idős férfiú és egy hölgy viselt kokárdát, vagyis négy fő. Jóindulatúan számolva 0,5 százalék. De én még ezt is sokallom.

Ezek mindent ki akarnak sajátítani? A Szent Korona után a forradalom kokárdáját is? Azét a forradalomét, amely a trónfosztáshoz vezetett, amely végül is a köztársasághoz vezette el a magyar nemzetet, Petőfi kokárdáját, aki azt írta: "Akasszátok fel a királyokat!"? Az ordas ragadozók harácsolóösztöne elvette az eszüket, minden az övék, vagy meghasadt tudattal élnek? Nem ismerik a történelmet? Nem látják, hogy a két szimbólum a magyar történelemnek más és más aspektusát jelzi? Arra csak nem hivatkoznak, nem lehetnek annyira tudatlanok, hogy mindkettő magyar szimbólum? Mert Werbőczy is magyar, de Dózsa György is magyar! Kossuth is, Rákóczi kurucai is, "Thököly írást, imát sem tudó hajdúi" is! Nem csak Herczeg Ferenc (leszámítva azt, hogy sváb), de Ady Endre is! Károlyi Mihály is, Almássy Piroska is, Jászi Oszkár is, nem csak Tisza István és Bethlen István. Nemcsak Gömbös Gyula, de Kéthly Anna is. Bajcsy-Zsilinszky legalább annyira magyar, mint Bárdossy vagy Jány altábornagy… Az egyik csoport az ő örökségük, a retrográd, jobboldali, tekintélyuralmi, sovén, kirekesztő "királyi" magyarság, a másik csoport a mi örökségünk, a mi hagyományunk, a haladó, liberális, européer, befogadó, polgári, republikánus, forradalmi magyarság. (Polgári, nem a szó "bourgeois", hanem a szó "citoyen" értelmében.) 

A korona ma már nem a magyar államiság jele, csak történelmi emlék, ereklye, a múzeumba való; illő lenne fölfogni végre, hogy Magyarország köztársaság. De a kokárda mindannyiunké. Gyerekkoromban anyám vette a nemzeti szín? szalagot, ő varrta a kokárdát, ő tűzte ki az egész család kabátjára. Később a feleségem. Sosem hordtunk boltban vett kokárdát; csak a miénket! Ezt akarják az urak elvenni a magyar családoktól, ezt akarják kisajátítani? Hogy képzelik ezek, hogy nemzetibbek, mint mi vagyunk?! 

Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Péter Gábor, Kádár, Apró, Dögei (úgy is mint Kádár apró dögei), Ilku, Biszku Münnich meg a Grósz nem tartoznak a mi elődeink közé – sose vállaltunk közösséget velük. Mi sem az MSZMP, sem a bolsevisták utódai nem vagyunk! Dózsától, Petőfin, Táncsicson, Károlyi Mihályon, Kéthly Annán, Nagy Imrén, Angyal Istvánon, Bibó Istvánon keresztül húzódik a mi családfánk. És nem tekintjük elődeinknek a Tiszákat, és nem akarjuk rehabilitálni se Horthyt, se Bethlent, se Bárdossyt, se Teleki grófot, se Jány Gusztávot, és nem adjuk ki sem a Mein Kampfot, se Szálasi műveit. A mi őseink között nincsenek se muszkavezetők, se német csatlósok, se magyar nácik. Akkor ki itt az idegenlelkű, ki a hazaáruló? Kié a nemzetiszín? kokárda? 

Egyszer hordtam a kokárdát a Nemzeti Ünnep után. Ezerkilencszáznegyvennégyben. Amikor március 19-én megszállták az országot a németek, a budapesti középiskolás diákok újra fölvarrták a diáksapkájukra a nemzetiszín? szalagot. Nem választást akartunk nyerni, hogy tovább folytathassuk a polgárok pénzének elnyelését, hanem demonstrálni akartunk a német megszállók előtt – és nem kockázat nélkül –: fegyverrel legyűrhettetek, de akkor is magyarok vagyunk! És hiába követték egymást az igazgatói körlevelek, hogy a Nemzeti Ünnep elmúltával értelmetlenség (majd egyenesen TILOS) nemzetiszín? jelvényeket viselni, senki nem vette le. Ezért érzem én, hogy személyesen tőlem vették el a kokárdát ezek.

Ezek. Valaki betelefonált egy tévéműsorba, és sérelmezte, hogy Horn Gyula úgy merészelt beszélni a kormányzati erőkről, hogy "ezek". Nem azt mondta, hogy nyüvek, férgek, strigák; a "komcsik" ellenpontjaként nem mondta, hogy "nácik", csak azt, hogy "ezek". Mi is tiszteljük ám a hagyományokat, nem csak a Kormány & Co. Amióta az eszemet tudom, mi, a hatalomból kirekesztettek, mindig azt mondtuk a hatalom birtokosaira (sokszor bitorlóira), hogy "ezek". Amikor finomak akartunk lenni, mert tudtunk mi mondani haragosabbakat is… Az, hogy "ezek", eufémizmus. És nemzeti hagyomány. Az alul lévők nemzeti hagyománya. (Azoké, akik alul vannak, mint a "víznek árja".)

Sztálin, Torgyán, Orbán. Hogy jön össze ez a három név? A mezőgazdaság kapcsán. Már régen fölfedeztük, hogy "ezek" nem fedeztek föl semmi újat, mindent úgy lopkodtak össze. A mezőgazdaság tudatos tönkretétele kétes politikai célok érdekében sem új, ezt az ötletet is lopták. Ezúttal Sztálintól. 

Az orosz parasztok nem akartak kolhozt. Sztálin kirabolta és kiéheztette őket. Tudjuk a történelemből: körülbelül tízmillió orosz paraszt halt éhen, amíg a többiek megtörtek, és engedelmesen beléptek a kolhozba. 

Ezt a módszert hetven évvel később, az EU küszöbén Orbán Viktor finomabban alkalmazta. Szüksége volt a kisgazdapárt szavazataira a hatalom megszerzéséhez, hát alkut kötött Torgyán doktorral. Eladta neki a mezőgazdasági, a környezetvédelmi és a honvédelmi minisztériumot. És a váratlanul kapott a hatalomtól megrészegült kisgazdák közé dobta a gyeplőt: csináljatok, amit akartok. A kisgazdák nem vették észre, hogy pünkösdi királyságot kaptak Viktortól, a Vezértől, és tomboltak, úgy, ahogy Orbán elképzelte. Amíg önkontroll híján tökéletesen el nem lehetetlenítették magukat, a párt szét nem hullott, és a Fidesz be nem darálhatta "királycsináló" szövetségesét (pontos volt Torgyán definíciója, csak elkésett) úgy, hogy írmagjuk sem maradt. Egy százalék szavazójuk sem maradt.

Hogy ezzel négy évre leállította a mezőgazdaság fejlesztését? Azt is tönkretette, ami a régebben virágzó, húzó ágazatnak számító mezőgazdaságból a korszerűtlen "családi gazdaság" doktriner favorizálása után még megmaradt? Hogy tönkretette a magyar vidéket? A magyar parasztságot? A nemzetnek azt a rétegét, amelyik a legszebb népi hagyományainkat őrizte, ameddig tudta? Mit érdekli ez a macchiavellista Orbán Viktort, aki egyetlen erkölcsi törvényt ismer – a bolsevikokhoz hasonlóan –, hogy a cél, az ő célja, az ő csapata, az ő pártjának a célja szentesíti az eszközt? Sokat beszéltek a politikusok, politológusok (néha még szakemberek is!) a mezőgazdaságról, a sztálini és az orbáni politikának erre a strukturális megfelelésére tudtommal senki sem gondolt. (Ha mégis, hát beszéltem valamiről, amit más is említett már, sebaj! Ismétlés a tudás anyja.) 

Félelem. Ennek ellenére vidéken erősebbnek bizonyult a kormányzó párt, mint a városokban. Ám ez nem csoda. Aki ismeri a vidéket, tudja, hogy ott egy "erős" ember sokkal könnyebben terrorizálja a közösséget, mint a városban. Ott könnyebb olyan hevenyészett szavazófülkét összeeszkábálni, ahová belátni, és ellenőrizni lehet, ki hová teszi az ikszet. Vagy ha nem is lehet, könnyebb elhitetni, hogy "látlak ám, pajtás, és megjegyzem, kire szavaztál!". És ez elég. Ha el tudod hitetni, hogy erős vagy, akkor el tudod hinteni a félelmet is.

Medgyessy azért nyert, mert nagyvonalú, mert tisztességes, korrekt. Ez biztos. De mindennél fontosabb, hogy sugárzik róla: nincsenek diktátori hajlamai; nem kell félni tőle! 

A magyar népnek elege van a félelemből, de meg vagyok győződve arról, hogy a kormányváltó erők ma már nem félnek. Már a vereségtől sem félnek. És győzni csak az tud, aki a vereségtől sem fél.

Olvasson tovább: