Kereső toggle

Szívünkben szikrázik a nyár

Gandhi Gimnázium, Pécs, 2002

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy 1994 óta működő pécsi gimnáziumban 95 százalékban roma gyerekek tanulnak, és a tanárok között is vannak cigány származásúak. A világsajtó – a BBC televíziótól a Newsweek magazinig – évek óta rendszeresen tudósít a gimnázium életéről. 



Együtt az előadás után. Bogdán Tibor, Király Márk és Orsós Tamás Fotók: Somorjai L.

Orsós Tamás

– A romáknak általában fehér a foguk, de ilyen vakítóan fehér fogat, mint neked, nem is tudom, hogy láttam-e valamikor. Éjjel-nappal mosod?

– Dehogyis, szinte egyáltalán nem mosom. Egy hónapban egyszer vagy kétszer.

– Beszélj a szüleidről!

– Anyámmal és mostohaapámmal hetedmagunkkal élünk egy házban Somogyszentpálon, innen százhúsz kilométerre. 

– A többiek a testvéreid?

– Nem, velünk él a nagymamám, az öcsém és a feleségem.

– Kinek a felesége?

– Az enyém. 

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– És a feleséged hány éves?

– Ő is tizenhat. Egy nagyon szép cigánylány.

– És ki a hetedik?

– A kislányom. 

– Saját kislányod?

– Igen. 

– Mennyi idős?

– Most lesz nyolc hónapos.

– Lehet úgy gimibe járni, hogy feleséged van és kislányod?

– Máshol probléma volt, de itt azt mondták, meg lehet oldani. 

– Milyen időközönként mész haza?

– Minden pénteken, és hétfőn jövök vissza.

– Mit csinál a feleséged hétfőtől péntekig?

– A kisgyerekkel van, és amellett még magántanuló. Hogy nekem most gyerekem van, az tök véletlen, de nagyon boldog vagyok tőle.

– Nem volt furcsa a barátaidnak, hogy gyereked van?

– Dehogyisnem, mindenki csodálkozott, sőt először nem is hitték, azt hitték, hogy hazudok. Azért néha most is nehéz közöttük.

– Miért nehéz?

– Úgy értem, hogy ha hazamegyek, ott egy felnőtt életet kell élnem, én ott apa vagyok. Itt meg én vagyok a kezdő kisfiú.

– Azt mondod, hogy ezt a kétfajta szerepkört nehéz összeegyeztetni?

– Azt mondom. De ezt így kell. 

– Ki tartja el a családot?

– Abból a családi pótlékból élünk, amit édesanyám kap hármunk után.

– Az mennyi?

– Tizenhétezer-hétszáz forint.

– Ebből éltek heten?

– Igen.

– Akkor lopni jártok?

– Dehogyis. Foglalkozunk néha állattenyésztéssel.

– Ez csirkét, disznót jelent?

– Tehén is van. De ezt mind magunk éljük fel. 

– A disznót levágjátok minden évben?

– Akkor, hogyha van.

– Most van?

– Most nincs. Hitelre élünk a boltban. Ha van olyan szerencsénk, hogy adnak, akkor viszünk a helyébe hústermékeket nekik. 

– Itt a gimnáziumban is érződnek a különbségek a gazdagabb és szegényebb gyerekek között?

– Annyit lehet érezni, hogy aki több pénzt hoz otthonról magával, az mindig be tud járni a büfébe venni magának valamit. Én ezt nem tehetem meg. 

– Itt kapsz valami pénzt az iskolától vagy az államtól, vagy fizetned kell, hogy itt vagy?

– Nem kell fizetnem. Kapom ezt a négyezer forintos támogatást, amit ide küldenek az iskolának. Abból mindent levonnak, az ebédpénzt, könyveket, kollégiumi díjat. Ingyen vagyok itt.

– Miért tanulsz? Vannak céljaid?

– Igen, sok célom van. Nagyon érdekelt a történelem, érdekel ma is, de azokkal a hatalmas hátrányokkal, amikkel ide jöttem, le kellett mondanom arról, hogy történelemtanár legyek.

– Mi az, amiről nem kell lemondanod, amiről nem tettél le?

– Rendőrtiszti főiskolára még komoly esélyem van, hogy bejussak, és elvégezzem érettségi után, talán megállom ott a helyem. 

– Melyik a te nyelved?

– Én a beást beszélem, az az anyanyelvem. Itt az iskolában nagyon jól érzem magam.

– És hol nem?

– A nehéz körülmények miatt otthon nem annyira. Mindig lelkiismeret-furdalásom van, mert többet szeretnék adni a gyermekemnek. Ők igazi nyomorban élnek, nekem itt semmi komoly gondom nincs, csak tanulnom kell. Nekik otthon kemény dolgokat kell megvívniuk. De mikor jó jegyeket kapok, elmúlik a lelkiismeret-furdalásom. 



Király Márk



– Édesanyám hallotta, hogy a roma fiatalok számára egy pécsi gimnáziumban van lehetőség tovább tanulni. A tanáraim akarták nagyon, hogy idejöjjek.

– Értelmes fiú vagy.

– Igyekszem annak lenni. Úgy jöttem, ahogy voltam az általános iskolában, hót lazán. Ott nem is igazán érdekelt a tanulás, csak az elején, de aztán, amikor feloldódtam, elkezdtem csibészkedni. A tanulmányi átlagom is lefelé ment hirtelen, aztán nyolcadik év végén meg is buktam két tantárgyból. Nyáron, amikor készültem a pótvizsgára, egy forradalmi változás történt az életemben. A gimnáziumban aztán elkezdtem megint remekül tanulni. Alakítottunk egy színtársulatot, és minden évben bemutatunk több darabot. Múlt nyáron nekifogtunk egy ötvenperces filmnek is, és sikerrel levetítettük. 

– Hány nyelvet tudsz, vagy hány nyelven tanulsz?

– Három nyelvet: az anyanyelvemet, a lovárit magas szinten, de tudom a beást is, az angolt most tanulom keményen.

– Boldog vagy?

– Igen. 

– Miért?

– Mert Jézus Krisztussal találkoztam.

– Most szórakozol velem?

– Nem, de ezt nem tudom elmondani másképp. 

– Mentél a belvárosban, és egyszer csak szembejött veled Jézus Krisztus? 

– Apukám elvitt egyszer egy pünkösdi istentiszteletre. Ott mindenki imádkozott. És elég furcsán viselkedtek. Kíváncsi voltam, hogy tényleg éreznek-e ezek az emberek valamit? Mondtam Istennek: ha tényleg létezel, mutasd meg magad. Amint ezt kimondtam, velem is valami különös dolog történt.

– Mi?

– Átjárta a szívemet meg a testemet valami nagy melegség, és elkezdett folyni a könnyem. És azóta a szívemben szikrázik a nyár. 

– Hány éves vagy?

– Tizenhét.

– Ez hány éve történt?

– Három. 

– Hogy telik egy napod?

– Iskola után haza szoktam menni, tanulok, de este visszajövök, mert héttől kilencig próbáljuk a darabot, amit éppen csinálunk. 

– A barátaid nem néznek hülyének?

– Először mindig hülyének nézik az embert, de utána már nem. Azt kell mondanom, nagyon is tisztelnek, de a tanáraim is. 

– Egy állandó színtársulatot vezetsz?

– A főszerepeket ugyanazok játszszák, a kisebbeket meg akik éppen hozzánk csapódnak. De ők is nagyon élvezik. Minden év decemberétől egészen márciusig előadásokat tartunk más iskolákban is. Az első darabot én írtam, a következő a Csárdáskirálynő volt, aztán jött a Liliomfi.

– Akkor te a Színművészetire fogsz jelentkezni?

– Igen, de a rendezői szakra. 

– Sok sikert.

– Köszönöm.



Bogdán Tibor



– Amikor ide jöttem, még nem is tudtam ennek az egésznek a jelentőségét, hogy ez most a Gandhi Gimnázium. Kimentem a városba, és hallottam, hogy azt mondták rám, hogy ez egy cigány iskolába jár. 

– Miért, nem az?

– De az. Ha azt a szót használjuk rá, hogy én egy roma nemzetiség? gimnáziumba járok, az teljesen más.

– A roma szó jobb, mint a cigány?

– Az értelme ugyanaz, de a fílingje, a hangulata, az sokkal jobb. Mikor régebben leültem internetezni és csetteltem és megkérdezték, melyik iskolába járok – most ezt már szégyellem is kimondani –, de akkor azt írtam be, hogy a Kodály gimnáziumba.

– Most már nem szégyelled a Gandhit?

– Nem, büszke vagyok, hogy ide járok. 

– Mi szeretnél lenni? 

– Színész. 

– Ajajaj! Itt mindenki művész vagy tudós vagy orvos vagy miniszterelnök akar lenni?

– Miért, baj?



Csovcsics Erika igazgatónő

– Semmi különöset nem csinálunk, csak amit egy iskolának csinálnia kell. A különbség, hogy itt ezek a gyerekek teljes elfogadást kapnak mindenki részéről. A magyar oktatási rendszer egy olyan poroszos, merev ketrecnek bizonyul, ahol, ha nincsenek saját, egyéni közlekedési utak a gyerekekhez, akkor alkalmatlan arra, hogy ennek alapján tanítsunk. Lehetőséget adunk a diákoknak, hogy rájöjjenek, súlya van annak, ha tanulnak. Valamint arra is, hogy maguk dönthetnek az életük felől. Segítünk, hogy erre a felelősségre ráérezzenek. 

– Mondja, nem lehet, hogy – még ha jó értelemben is –, de burokban élnek itt a gyerekek, s ha kimennek, mély vízbe kerülnek, és esetleg megfulladnak? 

– Így van, ez burok, és az is kíván lenni. Ez csak azt jelenti, hogy itt pár év alatt a gyerekek igenis elfogadják és természetesnek veszik, hogy a kultúrájuk, a nyelvük ugyanolyan érték, mint a többieké. És mi, a tanárok azt közvetítjük a gyerekek számára, hogy ez a normális. Talán olyan ez, mintha egy nem demokratikus államban valaki úgy próbálna élni, mintha demokrácia lenne. Ugyanakkor mégsem burok abból a szempontból, hogy amikor hazamennek, vagy az egyetemre, vagy a fővárosba dolgozni, pontosan érzik az ütközési pontokat. Amit mi teszünk, csak anynyi, hogy megerősítjük őket abban, hogy ezeken a pontokon meg tudják védeni magukat, és kulturáltan tudják artikulálni a problémájukat. 

– Egész délután együtt voltam a diákokkal, és mégsem éreztem magam egy belterjes gettóban. Szabad, tiszta szem? gyerekeket láttam, akik mellékesen mindnyájan barna bőrűek. A belterjességet, a szubkultúrát, tehát ezt a gettós ízt hogyan tudták elkerülni?

– Nézze, hátrányos helyzetűeknek iskolát nem szabad csinálni. Tehát nem úgy kell egy ilyen iskolát elkezdeni, hogy az összes hátrányos helyzetűt behozom, és itt majd valahogy előnyös helyzetűvé válnak. A jog felől közelítettük meg a kérdést. Ha a többi kisebbségnek joga van intézményalapításra, akkor a romáknak is ugyanilyen joguk van. Persze ettől a roma gyerekek kilencven százaléka még hátrányos helyzetű, de így már egészen másról szól a dolog. Nemzetközi sikerünk egyik titka – amit külföldön valahogy jobban éreznek és értenek, mint itthon –, hogy a gimnázium a kultúraközvetítés intézménye is. 

– Hogyhogy egy világi iskolában diákok – sőt egy tanár is – igét hirdetnek, bibliakört vezetnek?

– Ezt mi úgy kezeljük, hogy nem kezeljük. Annyit teszünk, hogy hagyjuk. Nem ellenezzük, de nem is vagyunk mellette, egyszerűen elfogadjuk, hogy ilyen is van. Ez egy külön szín a gimnázium életében.



Brantmüller Zoltán



– Te nem vagy roma, mégis itt tanulsz ebben a gimnáziumban. Miért?

– Voltak roma fiatalok abban a somogyapáti általános iskolában, ahonnan jöttem. Innen a Gadhiból is jöttek a suliba felmérni a romákat. És én is megcsináltam a felmérő tesztet csak úgy, és felvettek. Nagyon jól beleszoktam a környezetbe. Megszerettem mindenkit, Király Márkot talán jobban is, mint a saját testvéremet. Az előítéleteim, amik régebben voltak bennem, megszűntek. 

– Jó fejnek tartod magad?

– Próbálok mindenkivel rendes lenni, bár ez nem mindig sikerül, van, amikor kicsit bunkó vagyok. Pedig nem is akarom. Utána mindig megbánom.

– Mi leszel, ha nagy leszel?

– Mérnök szeretnék lenni. 

– Van érzéked hozzá?

– Van. A rajzhoz nagyon jó, a matek is megy, fizikából meg fakultatív programokra járok. 

– Milyen a kapcsolatod a tanárokkal?

– A tanár-diák kapcsolat egészen különleges itt. Nemcsak bejönnek és leadják az órát, aztán elmennek haza, hanem tényleg azért vannak, hogy mi vigyük valamire. Akárminém? problémánkkal hozzájuk fordulhatunk, és ez így tök jó, néha szinte zavarba ejtő. Ez így tökéletes.

– Úgy beszélsz, mintha te is hívő lennél.

– Végül én is ilyen beállítottságú lettem. Amerikából is van itt egy tanár, őt is Márknak hívják, ő tanítja az angolt. Ők ketten példát mutatnak nekem Istenről, ahogy élnek, ahogy öltözködnek, ahogy beszélnek, mindenükön meglátszik. Boldogabb, szabadabb és egészségesebb vagyok azóta. Nemrég kórházban voltam.

– Mi bajod volt?

– Légmell, szóval tele volt a mellkasom levegővel, a tüdőm meg folyadékkal, az orvosok azt mondták, hogy meg kell műteni. Erre bejött a Király Márk és az amerikai Márk hozzám a kórházba, imádkoztak, hogy ne kelljen műteni.

– És mi lett?

– Fölszívódott. Azaz meggyógyultam.

Olvasson tovább: