Kereső toggle

Nemzeti színház:

A rendszer tragédiája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem sikerült eloszlatni a Nemzeti Színház első előadásával a teátrum körüli aggályokat, és nemzeti konszenzust teremteni. Még az úgynevezett konzervatív táboron belül sem alakult ki konszenzus a produkció értékelése kapcsán, köszönhetően annak, hogy Az ember tragédiája bemutatója sokkal inkább egy alternatív rétegszínházzal, mintsem a nemzet közös értékeként beharangozott intézménnyel kapcsolatos közönségigényeknek felelt meg.



Amikor még százak álltak sorba a jegyekért. Diákbelépő ma már harmadáron Fotó: Somorjai L.

A Nemzeti Színházra – az előzetes várakozás szerint – az elmúlt évek heves politikai és építészeti purparléi ellenére sokan azzal a várakozással tekintettek, hogy nagy hatású, klaszszikus feldolgozású, felemelő és katartikus daraboknak lesz az otthona. Mádl Ferenc köztársasági elnök a megnyitón elmondott szavai is ezt a magasztos igényt fogalmazták meg: "A magyar színházat a reformkor hívta életre, hogy legyen a szellem otthona, ahol ki lehet fejezni mindazt, amit az emberiségről és a magyarságról el lehet mondani. Magyarországot évszázadokon át az tartotta össze, hogy sohasem volt szűkében olyan jeles személyiségeknek, akik példájukkal maguk köré vonták a nemzet erőit."

A nyitó előadás rendezése során úgy tűnik, hogy mégsem sikerült ezeket a nemes eszméket maradéktalanul kifejezésre juttatni. A konzervatív táborhoz sorolt művészek és Madách ükunokája is ellenérzésüket fejezték ki az előadás után. Kalotay Orsolya, Madách ükunokája "teljesen a lényegtől elvont", Szörényi Éva színművész "nem sok köze van Madáchhoz", míg Kállai Ferenc"aszinkronban vagyok a darabbal" szavakkal fejezték ki véleményüket. A rádió betelefonálós beszélgetőműsorainak egyik fő témája lett, hogy a konzervatív-kereszténynek nevezett – balliberálisokat erkölcstelennek leíró – kormány idején klasszikusnak távolról sem nevezhető produkcióval rukkolt elő a kulturális kormányzat. (Hiszen a Nemzeti ügyeit – ahogy eddig is – mindenki a kulturális kormányzat számlájára írja.)

Ráadásul elkezdődött a találgatás, hogy Schwajda György a teátrum igazgatója talán – érezve a várható csalódottságot – emiatt vonult el pihenni éppen a nyitó előadás idejére. Orbán Viktor miniszterelnök is meglepően kevés figyelmet szentelt az évek óta várt és beharangozott előadásnak. Talán a próbákról kapott jelzések miatt sem bánta, hogy egy uniós tanácskozás miatt csak az előadás végére érkezett meg a repülőtérről.

Még az előadás előtti napokat sem a nagy várakozás légköre jellemezte, inkább a sztár-gázsik hírei borzolták a kedélyeket. Színházi körökben 500 ezer forintos díszletmunkási és 400 ezer forintos statisztai napi bérről beszéltek. A színészek pedig, ugyancsak a híradások szerint, ennek többszöröséért játszottak, mivel a kultusztárca a televíziós közvetítésre hivatkozva kimagasló sztárgázsit ígért be a szereplőknek. Ugyancsak a Nemzeti körüli bosszúságot növelte, hogy az építészkamarából – a tervezés körüli etikai problémák miatt – kizárt építészt, Siklós Máriát is állami kitüntetésben részesítették, ami az építészkamara arcul csapásaként is felfogható.

Ha sikerül jól feldolgozni Madách drámáját, és rajta keresztül tükröt tartani a nemzet, netalán a jelenlegi politikai szféra minden oldala elé, akkor a – már a középiskolában a drámák minimális céljaként meghatározott – katarzis segített volna feloldani az elmúlt évek "Nemzeti-görcseit". De az előadás inkább audiovizuális showként, kaszkadőrök fantasztikus mutatványaként, monumentális eseményként, technikai csodaként és alternatív színházként írható inkább le, mintsem katartikus produkcióként. 

A "tizenhat éven felülieknek" megjelölés már előre sejtette, hogy a darab nem lesz mentes a – klasszikus színpadon, iskolai kötelező olvasmány esetében több mint sértő – színpadi meztelenkedéstől. Így is történt: hiányérzet csak amiatt maradhatott, hogy a szeméremsértő plakátok miatt joggal tiltakozó konzervatív budai polgármester ezúttal mélyen hallgatott vélhetően meglévő kifogásairól. Így – hírlapírói fordulattal élve: lapzártánkig – nem lett még a nemzeti összefogás jelképe a Lágymányosi hídnál felépült komplexum, hanem – a darabbal együtt – maradt a mély, nemzeti válság és megosztottság mementója.


Ilyen alacsonyan nem szabad repülni

Bessenyei Ferenc a tragikus Tragédiáról

Tihanyi Péter

– Láttalak a díszelőadáson, a Nemzeti megnyitóján, ott ültél a feleségeddel, Eszter asszonnyal. Hogy tetszett az előadás, mit láttál?

– Százötven éve próbálkozunk és kísérletezünk Az ember tragédiájának, ennek a csodának a színpadra állításával. Erkölcsileg, szellemileg, nemzetileg monumentálisabb, reménnyel telibb, egyetemesebb alkotás kevés született Madách művénél. De kicsikém, nem emlékszem, hogy valaha is láttam ilyen alacsonyrendű, vacak és olcsó kísérletet. Madáchot nem újrafogalmazni, kitalálni, túlhaladni kell, hanem felérni hozzá. Ezekre a vacakságokra, szélsőséges kísérletekre millió lehetőség lenne máshol és máskor, de nem itt és nem most. Ez a m? a hitről és az ember méltóságáról szól; arról az erkölcsi, szellemi energiáról, amire az emberiségnek szüksége van ahhoz, hogy túlélje önmagát. Ezt a remekművet ilyen módon megerőszakolni, ahogy ezek a gyerekek tették, nem szabad. Ez Madách túlhaladása? 

A bevásárlókocsi és a Télapó-ruha? Ez a generáció, a mai művészek ennyit látnak Madáchból? Nagyon szomorú vagyok. Bárhonnan olvasom a művet, nem értem, mit lehet ebben félreérteni.

– Ti annak idején minden útvesztőt, minden hibát és minden félreértést kikerültetek?

– Tudod mit, kikerültük. Mert hatalmas alázattal megpróbáltuk Madáchot követni és nem kitalálni. Követni és nem túlhaladni. Ennyi.

– Ezek szerint most feszengtél a nézőtéren ülve?

– Nem feszengtem. Csodálkoztam, hogy mi fér még bele, mennyi félreértést lehet még belepumpálni ebbe a csodálatos, egyszerű, tiszta remekm?be. Mennyit lehet még ebből szétcincálni, szétszedni, szétzilálni. Ennek a műnek az én polcomon a Bibliám mellett van a helye. Nem is értem a kormányt, hogy mi értéket láttak ebben ahhoz, hogy önmagukat és az imázsukat mutogassák. Egy ilyen művet, egy ország szellemi és hitbéli energiáit, így tönkretenni nem szabad. Édeskéim, ilyen alacsonyrendűen nem lehet élni, ilyen alacsonyan nem szabad repülni. Remény és katarzis nélkül. Pont ez az a két dolog, ami az előadásból kimaradt. Úgyhogy: "Ember: küzdj, és bízva bízzál!" Sziasztok!

Olvasson tovább: