Kereső toggle

1848 üzenete: a befogadás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1848 tavaszán az Európán végigviharzó forradalmak új tempót diktáltak. A kedvező nemzetközi helyzet, s Kossuth remek helyzetfelismerése Magyarországon is győzelemre segítették a polgári érdekegyesítés gondolatát. Az 1848. április 11-én szentesített törvények, az úgynevezett "áprilisi alkotmány\'\' rögzítette Magyarország polgári berendezkedését és a Habsburg Birodalmon belüli függetlenségét. A polgári rend felépítésére azonban nem jutott sok idő, s 1848 őszétől a békésen megszerzett vívmányokat fegyverrel kellett megvédeni. A magyar sikerek hatására az udvar kénytelen volt külső (cári) segítséget kérni, ami megpecsételte a szabadságharc sorsát. A liberális nemesség emelkedett gondolkodását mutatja, hogy még a végórákban is volt ereje két döntő jelentőség? törvényt meghozni 1849. július 28-án, a Szegeden ülésező nemzetgyűlésen. Az egyik a nemzetiségi törvény volt, mely széles kör? nyelvhasználati jogokat biztosított a nemzetiségeknek, Svájc után másodikként a korabeli Európában. A másik törvény pedig a zsidóság emancipációját valósította meg, melyet a liberális elveken túlmenően a zsidóság szabadságharcban játszott szerepe indokolt. Az össznépességnek mintegy két százalékát kitevő zsidóság (250 ezer fő) ugyanis a társadalmi számarányát messze felülmúló módon vette ki részét a küzdelmekből. 

A kezdeti antiszemita zavargások lecsillapodása után a zsidó ifjak tömegével jelentkeztek a megalakuló nemzetőr- és honvédzászlóaljakba. A harcokban résztvevő zsidók létszámát 10-20 ezer fő közöttire becsülték a kortársak, ami a honvédseregnek legalább tizedét tette ki. Szemere Bertalan miniszterelnök 1849. július 28-án gyakori taps és éljenzés közben mondta el beszédét: "Alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladhatná…" 

A liberális nemesség a bátorság erényét a konzervatív erőkkel – a Habsburg-dinasztiával, s az udvarhoz lojális főúri és főpapi réteggel – szemben vívott politikai harcában mutatta meg, melynek színterei az országgyűlés és a vármegye voltak. 

Az 1848. évi áprilisi törvények egyházi téren is a liberális nemesség felfogását érvényesítették. Az 1848. évi 13. tc. eltörölte a papi tizedet, a 20. tc. pedig kimondta a bevett felekezetek (katolikus, evangélikus, református, unitárius, ortodox) teljes egyenlőségét és viszonosságát. Ezen túlmenően a 3. tc. 6. és 7. paragrafusai a magyar minisztérium alá rendelték a főkegyúri jogból eredő hatásköröket (egyházi javak és alapítványok felügyelete, a főpapok kinevezésének ellenjegyzése). A fenti törvények a püspökök óvása ellenére az állam széleskör? felügyeleti jogkörét érvényesítették, s így valósították meg az állam és egyház szétválasztásának polgári elvét. A sajtószabadság érvényesülése ugyancsak gondot okozott, mivel egyes sajtóorgánumok rendszeresen bírálták a klerikusok ténykedéseit, a püspököket sem kímélve. Némi vigaszt jelentett ugyanakkor a katolikus egyház számára, hogy az egyházi javak szekularizálását sürgető törvényjavaslatot 1848 nyarán nem sikerült elfogadtatni. 

A katolikus főpapság és klérus magatartása a polgári Magyarország felépítésének és a kibontakozó szabadságharcnak a kérdéseiben ellentmondásosnak bizonyult. A főpapok közül azok, akik a szabadságharc bukására apelláltak – mindenekelőtt Hám János prímás-érsek és Scitovszky János pécsi püspök –, gyors politikai irányváltást hajtottak végre 1849 januárjában, amikor a császári csapatok kerültek fölénybe. Hám János január 20-ai püspökkari körlevelében az uralkodó iránti alattvalói hűségre és a császári-királyi hadsereg támogatására szólította fel az egyházmegyéket. Az Országos Honvédelmi Bizottmány válasza nem maradt el: hazaárulónak nyilvánították őket. 

A diadalmas tavaszi hadjárat után kibontakozó osztrák–orosz támadás megpecsételte a szabadságharc sorsát. Scitovszky jutalma nem maradt el, Ferenc József ugyanis 1849. július 21-én hercegprímássá nevezte ki, a menesztett Hám János helyére. Az újdonsült érsek arról volt híres, hogy egyházmegyéjében már korábban is üldözte a forradalmi érzelm? papokat. A klérus konzervatív része örömmel fogadta a szabadságharc leverését, s 1849 őszén ünnepi miséken fejezte ki a megtörténtek feletti töredelmes bűnbánatot, s az uralkodóház iránti feltétlen hűséget. Akadtak azonban olyan főpapok is, akik teljes erejükkel a szabadságharcot támogatták. Ilyen volt Horváth Mihály csanádi püspök, aki a Habsburg-ház trónfosztása után miniszteri tárcát vállalt a Szemere-kormányban, vagy báró Bémer László váradi püspök. Az alsópapság soraiból sokan váltak a liberális eszmék hívévé, s egyházi reformokat sürgettek.

Kossuth 1849. május 18-án, a készülő cári beavatkozás árnyékában így írt: "Soha nemzet igazságosabb harcot nem vívott. Soha uralkodóház igazságosabban nem büntettetett…" 

(tudni illik a trónfosztott Habsburgok). 

Bibó István értékelése szerint 1848 lehetőséget kínált a történelmi fejlődés zsákutcájából való kitörésre. A nyugati társadalmak a francia forradalom során és után felszámolták a feudalizmusra jellemző sokféle kisszerűen (kis körökben) megvalósuló szabadságot, s azokat az egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadságban összegezték. Európa keleti felében ellentétes folyamat játszódott le, ami a társadalmi viszonyok megmerevedését és a szabadság összezsugorodását eredményezte. Magyarország a középkor folyamán többnyire a nyugati fejlődéshez kapcsolódott, a 16. század elejétől azonban letért erről a pályáról, s zsákutcába jutott. Ennek az volt az oka, hogy a köznemesség a saját "kis" szabadságát nem a társadalmi fejlődés szabadabb erőihez, a szabadság kiterjesztésében érdekelt csoportokhoz kötötte (polgárság, mezővárosi parasztság), hanem az idegen uralkodóház (Habsburgok), s a mögötte álló főúri és főpapi rétegek érdekeivel azonosult. A reformkorban viszont a liberális nemesség a társadalom szabadabb erőinek az összefogását hirdette meg (haladó köznemesség, polgárság, értelmiség) a királlyal, s a világi és egyházi nagybirtokosokkal szemben. 1848 bukása, majd az 1867-es kiegyezés után ismét helyreállt az 1848 előtti konzervatív érdekközösség, amit fokozott a vagyonát vesztett dzsentri beáramlása az igazgatási-értelmiségi pozíciókba.

Trianont követően magyarázatot kellett keresni az országvesztésre. A Horthy-korszak átértelmezését Szekf? Gyula teremtette meg, aki 1920-ban megjelent Három nemzedék cím? művében elemezte Széchenyi, Kossuth és általában a liberálisok szerepét. Széchenyit, a 19. századi átalakulást megalapozó, liberális államférfit katolikus-konzervatív politikussá minősítette át, akitől kortársai elfordultak és a liberalizmus híveivé szegődtek. 

Kossuth természetesen nem látott a jövőbe, de a szabadságharc bukása után ellenezte a Habsburgokkal történő kiegyezést (1867), s előre figyelmeztetett annak következményeire. 1867 februárjában arról írt, hogy rendkívül veszélyes az ország sorsát Ausztriához kötni, "idegen érdekek vontatókötelére akasztani", mivel az Osztrák–Magyar Monarchia várható összeomlása Magyarországot is maga alá temetheti. Kossuth a kiegyezéssel szembeni alternatívát a nemzetiségekkel és a szomszédos népekkel mint természetes szövetségesekkel való megegyezésben látta.

Bibó elutasította a Szekf?-féle történelemszemléletet, mely a modern nemzeti érzést szembeállította a modern demokratizmussal, holott azok minden egészséges fejlődés? országban összefüggő eszmék maradtak. 

1848 üzenete a befogadás, a kirekesztést elutasító szabadság és jogegyenlőség, továbbá a különféle érdekek és szabadságok biztosításán alapuló testvériség.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: