Kereső toggle

Félidőben a kopogtatócédula-gyűjtés

Egy szelvénnyi hatalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szombati napsütés, gyér forgalom – kőbányai világos reggel. A tehetősebb nem itt, hanem a telkén ébred. Panelek, álmos tekintetek. Kutyák, ugatás, minden szinten (több helyről, mint a babasírás). Csöngetés, hosszabb várakozás után nyílnak az ajtók, meglep a látvány. Itt neglizsé vagy csak alsónadrág, ott meg egyszer? pongyola. Jobb esetben kádárkosztüm: mackónadrág, atlétatrikó, lógó pocak. Nem mind ilyen, vannak itt összeszedett emberek, szép lakások, rendezett környék, főleg ott, ahová délután kopogtatunk. Egy képviselőjelölttel járjuk a környéket, a munkamegosztás egyszer?: én csengetek, ő beszél. 

Az első állomás az Állomás utcai tízemeletesek, "hajnali" tíz óra:

– Szép jó napot! Ajánlószelvényt szeretnénk, és ha azt kérdezné, kinek, akkor tisztelettel prezentálhatom magamat három dimenzióban, mivel én vagyok a jelölt. Össze lehet hasonlítani a szórólapon ábrázoltakkal. 

– Ja igen, azért ilyen ismerős.

– Bizalmat tetszik-e szavazni nekem?

– Nem, én nem szavazok bizalmat.



Középkorú asszony, gyanakvó tekintet:

– Én még nem döntöttem… 

– Mi okozza a bizonytalanságot?

– Egyet tudok biztosan: a Fidesz–MIÉP ki van zárva. A Fidesz az időseket egyszer s mindenkorra leírta. Ötven éven felül itt szóba sem jöhet senki. Én ugyan nem vagyok beteges, de aki ellátásra szorul, az valami borzadály.

– Nézze, én 17 éves korom óta dolgozom. Át tudom érezni a nehézségeket.

– Ami a fiatalok pénzszórását illeti, még most is meg vagyok döbbenve! 

– Mire tetszik gondolni?

– Hát arra, hogy szórtak ki közel harmincmilliót az ablakon! Hány ember adóját kellett erre a – bocsánat – "pulykakakasra" elkölteni? Nem ért volna rá az a díszdoktori egy-két nappal később? Háromszázezer forint lett volna a menetrendi járat, ötmillióból ki lehetett volna hozni az egész küldöttségnek. Azt hiszik, hogy az emberek teljesen hülyék, de engemet biztosan nem tudnak megetetni. Mikor lesz már vége a sok "majomparádénak"?

– Ezekről én nem tehetek, de ha nem sikerül a mi oldalunkra állítani, akkor csak az marad számomra, hogy jó pihenést kívánjak. A pártirodán is leadhatja a szelvényt, ha esetleg meggondolja magát.



Harmat utca: háromgyerekes édesanya. 

– Nekem még soha nem volt ilyen jó dolgom, mint a Fidesz-éra alatt. Az SZDSZ hazaáruló, kirabolta az országot, és lejáratja az EU előtt. Micsoda durva hangon kampányolnak! Egyáltalán hogyan lehet egy ilyen idős asszonyt pellengérre állítani, csak azért, mert megcsókolta a miniszterelnök kezét?! 



"Jingle bells, jingle bells…" – szól a dallamcsengő, az ajtóban dekoratív hölgy jelentkezik:

– Jó napot kívánok, "csengetőcédulákat" gyűjtünk.

– Hát én nagyot csalódtam a politikában, főleg pedig a Fideszben. Itt csak az kap lakásépítési támogatást, aki be tudja bizonyítani, hogy nincs is olyan szüksége rá, mert már van otthona. Pedig épp az első lakáshoz való jutás a legnehezebb. Akkor van esélye az embernek boldogulni, ha legalább ügyvezető igazgatói szinten dolgozik, mert ha alkalmazott, akkor úgyis minimálbéren van bejelentve.

– Lenne kedves bizalmat szavazni nekem? 

– Voltak már itt többen, de mi előre kitöltöttük a cédulákat. Megvan, hogy kire szavazunk. Viszlát!



– Kezicsókolom, ajánló cédulákat gyűjtök, tessék beengedni!

– Kinek dolgozik?

– A pártomnak, aki küldött.

– Ugye nem a MIÉP-nek, mert akkor kint marad!

– Tessék megnézni élőben. Én vagyok a jelölt.



Egy ötvenes éveiben járó aszszony:

– Kapott ajánlószelvényt?

– Én csak számlákat szoktam kapni, de azt rendszeresen. Estig dolgozom, nem volt még időm mindent átnézni.

– Megtenné most a kedvünkért? Ott van ni, innen látom.

– Tessék, vigye. Egyébként hét éve meghalt a férjem, azóta négy gyerekre dolgozom, mind a négy fiú. 

– Nehéz eltartani a családot? 

– Hogy nehéz-e? Az özvegyi nyugdíj és az árvaellátás összesen 65 ezer forint. A lakásnak csak a rezsije havi 20 ezer. 

– Az önkormányzat nem segít?

– Egyszer kaptunk 6000 forint segélyt – közüzemi hozzájárulást –, de azt is három részletben küldték. Sokáig alkalmi munkákat vállaltam: hajnal háromtól délelőtt kilencig levélelosztó voltam a postán, akkor hazajöttem ebédet főzni, majd déltől este hatig az egyik bevásárlóközpontban takarítottam. Az előbbiért nettó 26 ezret, az utóbbiért 35 ezret kaptam. Nem sokáig bírtam, de most hála Istennek van egy nagyszer? munkahelyem a szakmámban. Ez kész csoda, negyvenhét évesen bejelentett munkahellyel rendelkezem. Csak az utazás tart egy kicsit sokáig: másfél óra oda és másfél vissza.

– Korábban nem dolgozott a szakmájában?

– Dehogynem, csak ott kellett hagynom a vállalatot, hogy a végkielégítésből vissza tudjam fizetni a kölcsönt, amit a férjem temetésére vettem föl. Három szoba helyett lett három munkahely, a négy kerék a fejemben zakatol. Azt hiszem, betöltöttem a kormányprogramot. 



Idős nyugdíjas, karakán kiállás:

– Elég volt már ebből, három "rendszerváltást" megéltünk 90 óta: egyik kutya, másik eb. Én magyar gyerek vagyok, az is maradok, de ettől még nem megyek a MIÉP-hez, azok hülyék. Inkább nem megyek el szavazni.

– Valaki csak akkor is kormányozni fog!?

– Nem érdekel. Nincs egyetlen párt sem, amely a magyar érdekeket képviselné. Volt itt egy gyár, amely 34 országba exportált – úgy hívták, hogy Ikarus. Három év alatt tönkretették. Én egy papírgyárban dolgoztam, azt is tönkretették: 1986-ban vettünk egy svéd gépsort, világszínvonalon gyártottunk. Hat évvel később eladták az egészet az osztrákoknak. Na jól van, odaadom a szelvényt…, de csak akkor, ha megfogadja, hogy a becsületes magyar emberek érdekében tevékenykedik és nem a multisoknak.



Ősz hajú, 73 éves úr: 

– Alvó parlament, üres padsorok. Csip-csup ügyekkel foglalkoznak, egymást nyírják. Elég lenne 120 ember az ország vezetéséhez.

Utolsó lépcsőház az utcában, kétszer csöngetek, mint a postás – másodszorra beragad a gomb, hosszasan szól a csengő. Mielőtt sikerülne kimozdítani, nyílik az ajtó, és kiront egy kapatos fiatalember:

– Feküdj rá, haver, feküdj rá a csengőmre! Na miért fekszel rá, na mondjad! Hogy kopogtató kellene? Figyelj egy kicsit, ha nem húzol el, de rögtön, én majd megkopogtatlak!

Csengőre ezután már csak "rálehellni" merek.



Középkorú férfi áll a lépcsőházban:

– Lenne olyan kedves, hogy bizalmat szavaz, és nekünk adja a kopogtatócéduláját?

– Köszönöm, de már eladtuk.

– "Eladták?" Véletlenül nem "leadták"?

– Igaza van. Leadtuk.



Harmadik emelet: 

– Nincs cédula – mondják, majd egy kis politikai eszmecsere következik –, de a zajokból úgy tűnik, föntről valaki hallgatózik. Mikor leérünk az elsőre, csattan és szilánkokra törik mellettünk valami. Lámpabúra volt azelőtt – állapítjuk meg a tényállást –, a negyedikről küldték.



További érdekességekkel helyhiány miatt nem szolgálunk. Nem mondjuk el például, hogy egy közszolgálati intézménynél dolgozó hölgy azért tartja magánál az ajánlószelvényt, mert attól fél, beazonosítják – és kirúgják a munkahelyéről, ha az ellenzékre szavaz. Azt se mondjuk el, hogy a szóbeszéd szerint a Hős utca környékén az egyik párt felvásárolta a cédulákat; arról meg pláne nem szeretnénk szólni, hogy sokan éles kritikával illették azt, hogy papok az egyik párt jelöltjének ajánlószelvényeit gyűjtik. Sokan egyébként nem is kaptak jelölőcédulát. Állítólag tar fej? fiatalok is jártak a lépcsőházakban és a postaládákból kilopkodták azokat. A jelölteknek azonban így is összejön a létszám. A karaván halad: közeledik április 7.

Olvasson tovább: