Kereső toggle

Dracula és Gólem fia vagyok én

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A dédnagynéném 45-ben ötvenöt évre hivatalosan elzáratta a húszas-harmincas években írt naplóját, s most, hogy – a témában ma illetékes XX. Század Intézet segítségével – előkerült, kénytelen vagyok elolvasni a dicsőséges történelmi hőstetteket nemesi magyar őseimről. Miközben lelkesedhetem a tehetségük, a stílusuk, az eredményeik láttán, mégiscsak látnom kell, hogy várakat oroznak el egymástól, hitet vagy szövetségest cserélnek, boszorkányként megvádolják egymás özvegyét – és (bár ez csak közvetve említtetik) bizony előfordul, hogy bántják a zsidókat. 



A Dracula-kastély Segesváron. A vajda és a rabbi Fotó: archív

A később családjába házasodó Dracul Tepes vajdát legyőző Hunyadi Jánost (Szibinyáni Jankót) a pápai küldött, Kapisztrán János támogatta, aki kíméletlen harcot hirdetett az eretnekek ellen – s köztük a zsidók ellen is. Hunyadi rokona, Szapolyai István Mátyás idején nádorként saját kezűleg gyújtotta meg a száztizenhét budai zsidó alatt a máglyát, akiket kínzásokkal bírtak rá a vérvád elismerésére. A magyar dzsentri dédim ősanyjának ősanyja volt Bethlen fejedelem nagyanyja – a fejedelem Bethlené, akinek kancellárja, Péchi Simon a zsidózó szombatos szekta feje volt, héberből saját kezűleg fordított zsoltárokkal imádkozott. Ámde Bethlen évekre börtönbe vetette Péchit, vagyonát elkobozta, és megkezdte az általa vezetett szentháromságtagadó (unitárius) zsidózók szektájának felszámolását. A Szapolyaiak rokona, Homonnai Drugeth György (a közvetlen ősöm) utóda Rákóczi lányt vett el. II. Rákóczi György pedig szövetkezett Hjmelnickij atamánnal, aki az 1648-as nagy ukrán pogromok sok ezer áldozatáért is felelős. Nem beszélve Pázmány Péter érsekről, akinek az unokatestvére volt a dédnéni egyenes ági ősanyja, s aki nem ment a szomszédba egy-két zsidóellenes szitkozódásért, amikor protestáns politikai ellenfeleit támadta (Bethlen udvari papja, Alvinczi Péter, az érsek szerint "a zsinagóga szamara").

Természetesen ambivalens viszony volt a főurak és a zsidók vagy a keresztények és a zsidók kapcsolata – békésebb korok váltakoztak rémséges időkkel, és érett, józan személyiségek éppúgy voltak a magyar családok tagjai között akkor is, mint ahogy éretlen, gyűlölködő figurák is akadtak nyilván, mint mindenütt minden korban.

Pár hete (e cikk írása közben) véletlenül értesültem arról, hogy a dédnagynéném sógornőjének unokatestvére (nekem másod-dédunokanagybátyám) volt 1934–36-ban a Horthy-korszak Gömbös-kormányának belügyminisztere, Kozma Miklós. Úgy döntött később kárpátaljai kormányzói biztosként 1941-ben, hogy az útlevéllel (még) nem rendelkező, a környező elcsatolt országokból hozzánk menekült zsidókat kiutasítja (e korban ezrével utasítottak ki magyarokat is például Szerbiából). Mikor megtudta, hogy a kitelepítetteket a német SS Einsatzgruppéi tízezrével gyilkolták le Kamenyec-Podolszkinál, szívrohamot kapott, s pár hétre rá meghalt, ágya mellett egy zsidó író (Mark Twain) könyvével.

Mindenképpen zavarba ejtő felfedezések. Észreveszem, hogy a zsidó társaságokban kicsit kezdem kívülállóbbnak érezni magam, talán hűvösebben reagálok egy-egy aktuális felháborító esetre (amilyenről az ember mindig elég rendszeresen hallhat akár naponta itthon s külföldön is). Mert az az automatikus "azonosulásmechanizmus", ami mindannyiunkban benne van, s ami a zsidóérzés és a magyarérzés alapja, persze működik: egyszerre azonosulok a zsidó áldozattal és a nem zsidó (például magyar) támadóval is.

A kamenyec-podolszki ős felbukkanása óta újabb rezdüléseket veszek észre magamon: még mindig nagyon örülök, hogy nemcsak zsidó történelmi hősök, hanem magyarok is vannak az őseim között (sok ezer átlagember közt persze csak páran híresek), de a reggeli imát ritkábban hagyom el. Meggyilkolt ezrek helyett is nekem kell imádkozni, érzem ilyenkor.

Nemcsak a zsidók áldozatok, éppen az az érdekes, hogy látni kell, a magyar ősök is gyakran "tényleg" áldozatnak érezték magukat, s a zsidók a "támadók" oldalán is ott voltak (például mint újító kapitalisták vagy újító kommunisták). Van ennek egy nagyon ősi, pszichológiai szintje: a zsidók nem fogadhatják el Jézus istenségét. Ez folyamatos "narcisztikus sérülést" okoz a környezetüknek ("ők jobban tudják?").

Erre rakódik a csapdahelyzet, hogy vallási tilalmak folytán a zsidók kezébe kerültek a pénzügyek egy időben – ahogy Babits hőse mondja a Halálfiaiban: "A Zsidó zsebében a Pénz már ősi királyainkat is kisegítette, Nellike." Ezen a téren is valódi és mély sebeket lehet kapni "magyar részről". Erre rakódnak az újra meg újra felbukkanó tragikus "szerelmi féltékenységek" (magyar szolgálólány megvádolja "vérváddal" a zsidó rabbit). Az egész történet egy sok századon át húzódó folytatásos családregényre emlékeztet, amelyben minden összeveszésre kibékülés következik, és minden kibékülésre ismét összeveszés.

Dracula és a Gólem birkóznak – az őseink "archetípusai" bennünk birkóznak. Éppen ezért különböző formában minden nemzedékben újra meg újra felhangzik a "különválás" ötlete. A zsidó történelemben minden korban újra és újra át kellett fogalmazni az "identitás" kérdését – Babilónban, a hellenizmus idején, a muszlim hatalom alatt, majd a korai és késői középkorban és a felvilágosodás után – és ez mindig élesen szembeállította a zsidó értelmiség más és más túlélési stratégiát megfogalmazó képviselőit. Jeremiás és ellenfelei (i. e. 7. század), valamint a Makkabeusok (i. e. 2. század), illetve a cadukeus-farizeus (i. sz. 2. század) ellentét a legismertebbek, a karaiták (i. sz. 7. század) vitája a rabbikkal kevésbé közismertek, a Maimonides (i. sz. 13. század) körüli viták majd a Sabbatáj Cvi körüliek (17. század) vagy a haszidok és ellenfeleik (18. század) harca csak műveltebb körökben ismert. Mégis, tónusában mindegyik vitakorszakban érezhető a másik felet démonizáló "ellenségesség" máig – az asszimilánsok és vallásosok ellentétéig. Ez a másikat lesöprő tónus meglepően hasonlít a Pázmány- és Bethlen- korabeli magyar ősök katolikus és kálvinista hitvitáinak néha embertelen kiátkozásaira.

Sokszor adódik olyan helyzet, hogy én megkísérlem szóba hozni e "felfedezéseket" – de többnyire leintenek: mindenki a majomtól származik, nem kell "különbséget tenni" ember és ember között, mindenki hol jó, hol rossz: hagyjuk ezt a témát. Mindez tán igaz is; jó, hagyjuk, de mégis mindig meglep, hogy valószínűleg én is így reagáltam évtizedekig, amíg nem vált (az ismert ősök felbukkanásával) élővé bennem ez a sok-sok legenda, amire nem mindig vagyok képes ilyen fensőbbségesen legyinteni.

Valószínű, hogy ha nem is mindig ilyen konkrét hírescsaládfa-előbukkanós sztorival, de hasonló, amit kortársaim, nemzedéktársaim átélnek, amikor évtizedes, sőt több-nemzedékes hallgatás után most megint szembesülnek az identitások átfogalmazásakor e kérdésekkel.

Az emberek hirtelen tíz év alatt magyarok, zsidók, szerbek, montenegróiak, oroszok, ukránok stb. lettek – noha előzőleg másképpen határozták meg magukat: például szovjet, csehszlovák, jugoszláv stb. Ráadásul a statisztikák azt mutatják, hogy a fiatalabbak közt a vegyes házasságokból születettek aránya hatvan százalékos: ilyen értelemben egyre több a kettős kötődés? "zsidó–magyar". Ez a kettős kötődés nem azonos azzal, ami a 19. század végén és a huszadik század első felében adódott, s amelyben "százszázalékos" zsidók ("magyar zsidók") a felvilágosodás nevében megvetően elfordultak őseik hagyományától, és békéltető szándékkal a zsoltárok helyett Arany Jánost kezdtek szavalni, azt ismételgetve minden szinten, hogy ők "igazából" magyarok – amit válsághelyzetben ellenségeik könnyedén és gonoszul a "fejükre borítottak". Egyes kutatók felfogása szerint különben a mai "posztmodern" antiszemitizmus esetében a "zsidó" szó csak kódolt hívószó, ami egyéb politikai (antiglobalista) nézetek hívőinek "mi-élményének" létrehozására irányul, és semmi köze a valóságos zsidókhoz.

Másrészt viszont az évtizedes tabusítás után az előkerülő tények – az, hogy itt hatalmi harcokba bonyolódó átlagemberek az őseink, nem szentek és nem szimbólumok a királyok és a rabbik, hanem közösségi vezetők – új értelmezéseket is lehetővé tesznek néha.

Azon gondolkozom, miben segített konkrétan nekem az, hogy csak felnőtt koromban értesültem történelmi őseimről. Hiszen az emberek többsége, mint korábban én is, sem híres zsidó, sem híres magyar ősökkel nem rendelkezvén, általában gyerekkorában, a személyiség alapszerepeinek kifejlődésében "használja" a történelmi hagyományokat (akár egy, akár több hagyományt) – többnyire szimbolikus azonosulások által, öntudatlanul és mereven, kirekesztően. Velem most azonban az történt, hogy a zsidó ősök vallásossága, szellemi harcai és a magyar ősök birtokokért folyó harcai bizonyos értelemben eszközzé váltak a felnőtté válásban – csak nem tudattalanul és jelképesen, ahogy gyerekkorban, hanem tudatosabban és képlékenyen. Először abban "használtam" a véletlenül előbukkant családfákat, hogy a kicsapongó, kétségbeesett – kábítószerbe és tiltott, megalázó, zavaros kapcsolatokba menekülő – sérült kamasz énemet gyógyítsam, s ebben annak idején nagyon segített a karizmatikus Hit Gyülekezete. A történelmi szimbólumokká vált "szent királyok" (mindkét oldalon) minden korban az alá-fölérendeltségi viszonyokat szentesítő, a szerepzavarok szigorú elkerülését kikövetelő társadalmi intézmények. Épp emiatt válnak mindig félreértések és kíméletlen önigazoló harcok forrásaivá, igazolóivá.

Később pedig – amikor a történelem tanulása (s tanítása) közben felfedeztem az igazságtalan ellenségesség mindkét történelemben állandó mintáit, arra "használtam", hogy megpróbáljak kívül kerülni a túlzó szembeszegüléseken. Előbb-utóbb fel kell hagynom az ősök mégoly érdekfeszítő történeteinek felkutatásával, és viszsza kéne térnem a saját történetemhez. Hátha nekem is lesznek több száz év múlva utódaim, akik meg éppen énrám – az ősükre – lesznek kíváncsiak, ha netán elvesznek, és mégis előkerülnek mai feljegyzéseim. Jó lenne tényleg, ha minderre végre legyinteni tudnék, elhessegetném Dracula és Gólem birkózó árnyait, és valami egészen másról kezdenék beszélni.

(a szerző író, grafikus)

Olvasson tovább: