Kereső toggle

Bábel tornyának hamujában

részlet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az új Bábel hamujába semmisült

gyilkos és áldozat. Szóljál, Uram!

A Nevedben ölnek. Jelölj ki nekik

mentségre való városokat, mert gyilkolják, 

kiket nem ismernek, nem látnak, s vért vérbe

robbantanak, de rájok nem haragszanak.

A kiszemelt ártatlanok miatt, s önnön magukért

jelölj ki nekik mentségre való városokat, 

mert meggyűlt a harag. Vér szivárog be, s csönd 

a küszöbök alatt. A rettegések városaiban

alvadt, be nem hegedő sebek sötétlenek, de nézz

a szemekbe, Uram! Izzó, eleven szenek. Vérvörös, 

sötét tekintetből kiégetett a Te országod,

melyben az állat a zsákmányt nem gyűlöli,

kívánja inkább. A húsevő szeme fűzöld,

s ha jóllakott, a bibliabeli oroszlán és az őz

benne együtt legel. – Bábel tornyának

hamujából végy egy marék hamvat tenyeredbe,

én Istenem, s add, hogy tiszta forrásban oldva,

hunyt szemmel, verejtékes és véres arcát

mossa meg benne, ki öl és örököl, kreatúrád,

maga az ember. – Mert a gyűlölet nincs a hamuban.

Az izzó parázsban szent a lábnyom, mit Isten 

illetett ajakkal. – Meteor-ragyás arcát,

Amerika a Hold most rád emeli. Űrben bukdácsolnak

a bolygók szatelitjei: kelj fel és járj! Ha

a szellem szabadságának lélektornya vagy,

az elesetteket védd: a szegényt. Adj neki

menedékhelyet! Munkát és jó esélyt. Minden

megfogant fohász hamutiszta. (…)



Ülj le tűsarkaidra, Amerika lánya. Ülj a hamuba.

Annak lágy, puha, zsíros lapkáiba. Hívjuk az ötvöst:

készítsenek láb- és karperecet Amerika lányának

hamuból. Nyakláncot, melynek medálján az ő hatalma

domborul, mint a nyomat a bankjegyeken. A többlet 

– érték –, s a félelem ajándékát csontfehér válladra

szabja az ötvös. Selyemutak és hajók karavánjainak

élő ösvényei üzenik Neked a vízről, a szárazulatról,

hogy fölemelkednek a meghasadt tenger és a föld

mélyéből is tehozzád, miként föltámadsz Te is a hamuból,

Manhattan, ki perzsiabeli és lídiai férfiak nyugtalan

véreinek időutazásait éled. Paizsaikat, sisakjaikat

s kardjukat fölfüggesztették tebenned: "Ne háborúzz!

Kereskedj!" – Minden beroskadt emeleted egy-egy

portékába vetett remény hadseregének hűlt helye

e földi kiterjedésben, s mégis remény a hamuban.

Tarszisz, a Te kereskedőtársad ezüsttel,

vassal, fehér és fekete ónnal a Te zsinórmértéked

súlya az isteni függőlegesben. Mert megépül újra

és újra a világ sáfárjainak tornya, melyben 

százezer nyelv szól egy nyelven. S még a holt

nyelvek is a talpunkat emelik az Ő lépcseiben. (…)



Bábel tornyának hamuja felett,

Mint megszaggatott főpapi ruha,

23 láb hosszú bőrtekercs lebeg, melyen

ötven hasábon át héber betűkbe kulcsolta

ágas ujjait Ézsajás: őrködés sötét

éjszakáját robbantja fel mind a tíz ujja:

"Mi dolog, hogy a szegények orcáját

összetöritek!" – ezt mondatja vele az Úr,

a "Seregek Ura", ki szól a hamuból, melyre

az aláfordult, megfeketedett égbolt fölnéz,

melyben az épen maradt lecsonkolt, két

imára kulcsolt emberi kéz kiáltja: "Jaj, 

azoknak, kik házhoz házat ragasztanak, és

mezőt foglalnak mezőkhöz, míg egy helyecske sem marad!"



Legyen vesztenivalója a szegénynek.

Szeme, szája, és minden ingere piacod: Te védd meg!

Nyereséged harmadát add neki vissza. Oltsd

a gyűlölet parazsát. Hol senki nem elégedetlen,

minden portéka mosolyog rád. Fölrobbanthatatlan

fényoszlopodat állítja vissza: Kelj fel és járj, 

Amerika!



Végül is Isten jobbjára, annak trónusa

mellé vágyik az ember örök életre. De

szívébe vésettetik: Ne ölj! – hogy

megélhesse. Hogy megtalálhassa ülőhelyét fönn,

melynek kárpitján nem üt át testvéreinek

vére. A menekülőké, kiket az egymásba szakadt

lépcsősorok fogsora egybeharapott. Kik a

fönnakadt liftek frigyládáiba haltak, az

ingyen megszentelt vértekercsekbe név szerint

írattattak be.



De holdjáró cipőidet nem verhették le

a lábadról, Manhattan. Tornyod a Holdat,

a Marsot érintette meg. Vállalkozásod nem 

öngyilkos merénylet. Jákob létráját

emeld annak fényküllőivel, s ikertornyaid

holokausztjában támad zsíros, fekete füstöt

föl, elvezeted. Mert mi az épület? Ötszázezer

ablak üvege megolvadhat. A lélek ötszázmilliárd 

ablakkeretből gyűjti a képet. Egybeolvasztja.

S meghaladja mit látott, képzelt.



Bábel tornyának hegye ma már a Holdat,

a Marsot érinti meg, Jákob létráját oda

húzza fel két szárán, s fényküllőivel

Minden rakéta.

Hol a földi 24 óra felett

a nap 16-szor is lenyugszik, felkel, 

és az emberiség kimentésére

lőn Egy nap.

Olvasson tovább: