Kereső toggle

E hivatal olyan, mint a temető

A bürokrácia diszkrét bája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A munka, a család és a rend – a rend aláhúzva – polgári állama működik. Nem urak dolga az egész, mert aki már sorban állt ebben vagy abban a polgári hivatalban, az nem úr, csak alkalmatlankodó pondró. Viszont ha már sorban állt – leülni nem feltétlenül higiénikus – az egyik Állami Pénzelszedő és Elherdáló Hivatal ügyfélszolgálati csarnokában, van fogalma arról, mi merre és hogyan.



Óriásplakát-kiállítás a Hősök terén Fotó: Somorjai L.

A plakát szövege: 

"Hogyan adjunk számlát" címmel alapfokú képesítést adó
tanfolyamokat indít az APEH az ország egész területén. 

Hogy Ön is érezze: Adni öröm.

A hivatal városvégre helyezett alhivatala előtt nem lehet normálisan parkolni – hogy ki melyik alhivatalhoz tartozik, előzetesen kinyomozandó –, a tömegközlekedés trükkös, lámpa természetesen nincs, járda sem nagyon, járókelőn átmenő teherforgalom viszont igen. Az ügyfél, ha addig nem fél kellően, majd megijed, mert a főkapu zárva, egy mellékkapun lehet beosonni, éber fogdmegek szeme előtt – mit keresnek magánőrök állami szervnél, mire tartjuk akkor a rendőrséget? –, ebből az emberfajtából az előcsarnokban is szakasznyi tanyázik. Van, aki fegyvert is visel, van, aki csupán nyakkendőt.

A hatalmas csarnokot üvegfal osztja két részre, a fal egyik oldalán van az állampolgár, a túloldalán a polgári államgépezeti hivatalnok, a két csoport közti összeköttetést számozott ablakok, valamint az ablakok fölött és egy oszlopok közé rejtett központi táblán látható sorszámok biztosítják. Szöges ellentétben a fogdmegekével, az ablak mögöttiek létszáma nincs feltöltve, a háromtucatnyi ablak tizede-negyede mindig zárva, a többi ötletszerűen nyílik ki, illetve záródik be. A külső akadálypályán átjutottak egy dezinformációs automatánál sorszámot válthatnak, a monitoron megjelenő feliratok és az elintézendő ügyek között nem mindig lelhető fel a kapcsolat, tessék tippelni, mert az utasítások érthetetlenek a honpolgár számára, azon szerencséseket kivéve, akik ebből a hivatalból diplomáztak az alcsútdobozi futballpálya megnyitása körüli időben.

Van tehát sorszám.

Az ügyrettegő megáll a terem közepén, ami meglehetősen hasonlít az újvidéki pályaudvar várócsarnokára emberjogvédelmi bombázás idején, de egy kuláklistás-téeszszervezős szocreál film is leforgatható lenne itt, annyi kabátban feszengő, stanecliből falatozó, cókmókját és Samsonite táskáját szorongató szorongó áll, ül, tipródik a kora Kádár-kori falfestés nyomait viselő csarnokban. Némely embert azért fizetnek, hogy eme csarnok falon inneni részében töltse napját, mert ügyvéd vagy könyvelő – nehéz kenyér, de ők magabiztosabbak, látszik rajtuk a begyakorlottság, a többség azonban amatőr módon fél; ha nem itt cselleng, akkor kereskedik, verset ír, kapál, lakik, születik, vásárol, elad, lottózik, egyszóval él, illetve élne, de mindegy, e hivatal olyan, mint a temető, mindenki eljut oda, illetve ide. A falon túliakat is megfizetik, a közzétett táblázatok szerint nem is túl rosszul, ez azonban nem kötelező ok arra, hogy széthúzzák az ablakfüggönyt, s nyomkodják a sorszámközlő gép gombját.

Félünk mindazonáltal megnézi a sorszámot, ami két információt tartalmaz: azon ablakok számát, ahol talán hajlandók vele foglalkozni, s egy többnyire négyjegy? sorszámot, na ez a fontos. Ez utóbbit ugyanis fedésbe kell hozni az ablakok fölötti kijelzőn megjelenő számokkal, s ha mind a négy számjegy egyezik, oda lehet menni ügyintézni, ez azonban odébb van.

Addig tanulmányozhatók az ügyintézők és a sorstársak étkezési és mellékhelyiség-frekventálási szokásai, a kávéautomata és a büfé forgalma, az őrség váltási rendje, a kiaggatott hirdetmények, a napi sajtó, a corpus juris negyven kötete – idő bőven van. A sorszámok ugyanis érdekes életet élnek, szó sincs arról, hogy az automata véletlenszerűen, ennél fogva egyenletesen osztaná el őket, az ablak mögöttiek írják ki a számokat, néha ugyanazt egymás után ötször, máskor egyazon szám ácsorog hoszszasan, így aztán lehet fogadni tétre, helyre, befutóra, ki következik, de leginkább azt lehet találgatni, a nem létező sorszám szakajtója meghalt, elmenekült vagy nem is létezett soha, s csupán ügyfélfegyelmező eszköz a hivatalnok kezében, már ha leteszi kezéből a kötést vagy a tízórait. Hogy a besündörgők megalázásán kívül nincs más célja a várakoztatásnak, kitűnik abból, hogy zárás előtt a számok meglódulnak, néhány folyamatosan zárt ablak is megélénkül, nyilván befejeződött a dolgozók továbbképzése, értekezlete vagy munkalassító sztrájkja, amivel csak azok szolidárisak, akik ugyanazon szakszervezet tagjai.

Mondjuk a sorszámok odáig fajulnak, hogy az ablakhoz lehet járulni.

Az üvegfalon nincs mikrofon. Minek? – még csak 2002 van. A benti számítógépen papírok, ettől adathordozó, a magunkkal hozott papírokat kétrét görbedve oda lehet adni, s figyelni az odabenti arckifejezést, mert az a fontos, nem a szabály, nem az ügy.

Mármost az elintézendő ügy ebben a hivatalban arról szól, hogy az állampolgár alkotmányos kötelességének megfelelően saját pénzét az államra akarja tukmálni, illetve akarja a fene, de muszáj. A pénzbefizetés jogállamban persze nem úgy megy, hogy az ember attól a hivataltól, amelyik mindent tud róla, s minden fillérét számon tartja, kap egy csekket és egy indoklással ellátott határozatot, amit vagy elfogad, vagy megvitat a hatósággal, mint a svédországi feudálszocializmusban, nálunk a befizető köteles kikurkászni a több folyóméternyi közlönyből, leiratból, tájékoztatóból, hirdetményből és egyebekből, hogy megkeresett, összekoldult, összetőzsdézett pénzének mekkora hányadát és milyen jogcímen fogja a Happy End Kft., a használt vadászgép-business, s végül, de nem utolsósorban az éppen meglátogatott államhivatal és az ügynemintézők finanszírozására fordítani. Ez persze még nem elég, ha már kinyomozta, milyen jogcímen és mennyit kell fizetnie, akkor még be kell szereznie a megfelelő nyomtatványokat, azokat ki kell töltenie, ha sikerül, egy láda sör jár, s közben, hogy a hatalom jól érezze magát, időnként be kell mennie a pénzelszedő hivatalba, amúgy miheztartás végett.

Ha a szerencse az ügyfélőnk mellé állt, kétórás várakoztatás után kézhez kapja a hibajegyzéket, a hiánypótlásra felszólító listát, persze nem kinyomtatva, a nyomtatón kávéspohár, hanem ő maga felírhatja a táskájára csapott cetlire, vagy a pultra görbedve. Mindegy, van egy lista, amivel a kezében elmehet a postára, a bankba, könyvelőjéhez, ha van neki, s ha szerencséje kitart, akkor aránylag rövid terminust kap arra, hogy visszajöhessen, esetleg jogot szerezzen kérvénybeadásra, s újrakezdje az egészet. Ha nincs szerencséje, akkor ígéretet kap arra, hogy felhívják, s megtudja, milyen papírt szerezzen be, milyen csekkért menjen viszsza, milyen összeget utaljon át. Na most ezen összegek elég érdekesek, mert a mondott hivatal könyvelése ötletszerű, levelezése lassú, belső működése természetesen államtitok, csak kollégiumi szobatársak ismerhetik. A befizetendő összeget ennélfogva úgy kell kezelni, mint a katonáéknál a parancsot, azaz befizetni sürgősen, mert különben szaporodik, s mulasztási bírságot csak az ügyfélre lehet kivetni.

Annyi biztos, aki kijön, tudva azt, hogy 0=0, merthogy nincs tartozása, vagy fizessen be ennyit és ennyit, vagy megvan a megfelelő papírja arról, hogy legközelebb megint jöhessen, már nem ugyanaz az ember, mint aki bement, ha még ember egyáltalán, s nem csupán Rettegi Fridolin, az ügyfélő.

Olvasson tovább: