Kereső toggle

Bábeli nyelvzavar

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lassan egy hónappal a New York-i és washingtoni iszonyat után, számomra az egyik legmegdöbbentőbb és legfigyelmeztetőbb tény a Nyugat viselkedése, a "nyugati szellem" (ha egyáltalán van még ilyen) (ön)reflexiója, az európai és amerikai "szellemi elit" reakciója. Folyamatosan önmagunkról beszélünk, és tesszük ezt annak (téves) tudatában, mintha csak egy nyelv lenne, vagy legalábbis egy meghatározó és számottevő, amelynek lexikáját és grammatikáját számon lehet
– és kell – kérni a másiktól. 

Felmondjuk a romantikus antikapitalista iskolákból magunkkal cipelt kötelező leckéinket a globalizáció pusztító hatásairól, Észak és Dél ellentétéről, a szegénységről, Amerika nagyhatalmi törekvéseiről, volt gyarmatokról és gyarmatosítókról, a kapitalizmus válságáról, vagy az európai stúdiumokon elsajátított tételeinket az iszlám sokféleségéről és megosztottságáról, ám eközben nem vesszük észre, hogy létezik egy másik nyelv, amely nem a mi fogalmi készletünkre támaszkodva próbál "eszperantóvá", egyetemessé válni. A két nyelv között nincs átjárhatóság, nem lehet egyiket a másikra lefordítani. Minden fordítási kísérlet kudarcra van ítélve, s csupán saját szavaink és vélekedéseink "bővített újratermeléséről", egyfajta szinonimagyártásról beszélhetünk, semmi egyébről. Nemcsak arról van szó, hogy másként beszél az egyik az élet fontosságáról ("szentségéről"), és másként a másik, másként a halálról, másként a legalapvetőbb(nek vélt) értékekről, hanem máshogy is "hiszi" mindezeket. Az egyetemesnek vélt legfőbb Ész és Értelem nem detronizálódott, minthogy csak mi gondoltuk azt (makacsul, számos történelmi tapasztalatunk ellenére is), hogy egyáltalán a trónon ül. Legfeljebb a mi trónunkon üldögélt (néha innen is lelépett), a mindenkori fundamentalizmus azonban más felkentekben lelte gyönyörét, és másokat imád mind a mai napig. Az egyetemesség csak 

a mi egyetemességünket jelenti, a másiké csak az övét. Borzalmas és végzetes önáltatás és csalás itt kompatibilitás után kutakodni. Legyünk végre tisztában azzal, hogy nincs semmiféle átjárhatóság. Ha ezt keressük, akkor előbb-utóbb óhatatlanul megtanuljuk azt a bizonyos másik nyelvet, ezzel véglegesen elveszítvén a sajátunkét, s emberről, világról, hitről, szabadságról, értelemről már csak makogni fogunk. A két nyelv tökéletesen eltérő szerkezetéből következően annak megértetésére és elfogadtatására úgysem kínálkozik esély, hogy világossá tegyük: emerre ilyen, amarra olyan nyelvjárás honos. Jelen pillanatban csak egyet tehetünk: határozottan fölemelve a hangunkat, tudatosítjuk, hogy a mi nyelvünk még nem holt nyelv. Ennek persze első feltétele – s ez, sajnos, csak illúziónak tűnik –, hogy visszataláljunk anyanyelvünkhöz, hogy a politikai és egyéb érdekek trágár és obszcén nyelvezetét – miként ezt a szótárakban szokás – egyértelműen, világosan és mindenki számára érthetően a "köz." (közönséges) jelzővel illessük és különítsük el a mindennapi beszédtől.

(a szerző filozófus, vallástörténész)

Olvasson tovább: