Kereső toggle

Gyógyítás homeopátiával: hígítsd és rázogasd

Húszmillió dolláros kacsa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Washington, Massachusetts sugárút. A sugárutat megszakító kis téren egy hatalmas, zöldesre színeződött bronzszobor áll: trónszer? székében egy férfi szemléli a forgatagot. A legtöbb járókelőnek valószínűleg fogalma sincs róla, ki az, aki oly békésen ücsörög a tér közepén, pedig több mint kétszáz évvel ezelőtt kidolgozott gyógyítási tanai világszerte elterjedtek. Ő Samuel Hahnemann, a homeopata orvoslás atyjaként tisztelt német orvos. 



Károly herceg egy homeopátiakiállításon. Családi tradíció Fotó: Reuters

A homeopátia önmeghatározása szerint az alternatív orvoslás egyik ága, egy sorban az akupunktúrával, a biorezonancia alkalmazásával, az ájurvédikus orvoslással s egy sor korunkban terjedő új és régi-új irányzattal. A homeopátiás kezelés magában foglalja mind a diagnosztikát, mind a gyógyítást, és művelői szerint önmagában alkalmas akut és krónikus megbetegedések kezelésére. Az intuícióra is sokban támaszkodó, magát a gyógyítás "királyi útjának" is nevező eljárás egyaránt alkalmas emberek és állatok gyógyítására. Alapja a similia similibus curantur, azaz "hasonló a hasonló által gyógyíttatik" gondolata. 



Radikális ősi kísérlet



Samuel Hahnemann a legenda szerint önmagát gyógyítva jött rá arra, hogy a kutyaharapás tényleg szőrével gyógyítható. Az 1755-ben született orvos állítólag malárián átesve gyógyszerekkel kísérletezett, és túlzott adag kinint talált bevenni, amitől a maláriás betegséghez hasonló jellegzetes tünetei keletkeztek. Hahnemannon ezután lezajlott a maláriás megbetegedés, ezúttal enyhébb formában. Ebből arra következtetett, hogy az az anyag, ami kis adagban gyógyít, nagy adagban megbetegedést okoz. Hahnemann egyébként gyakorló orvosként sokat bírálta kora mindenre érvágást és hánytató-, illetve hashajtó kúrát javalló orvosi gyakorlatát. Eleinte saját népes családján, majd másokon is kísérletezve dolgozta ki gyógyítási rendszere alapjait, és 1796-ban jelentette meg az első homeopátiás könyvet, amellyel gyakorlatilag megteremtette a homeopátia alapjait. A hasonlóság elvére alapozó gyógyítás tudományos rendszerét homeopátiának nevezte el, a görög homoiosz (hasonló) és patosz (szenvedés) szavak összetételével.

Hahnemann egy sor kísérletet végzett gyógynövényekkel, és arra a megállapításra jutott, hogy ha egészséges embernek beadnak valamilyen szert – például egy adott növényből készült gyógyszert –, akkor az valamilyen tüneteket okozva megbetegíti az embert. Ugyanakkor amilyen tüneteket az egészséges emberen kivált egy adott szer, olyan tünetek gyógyítására lesz alkalmas egy másik, beteg emberben, függetlenül attól, hogy a tüneteket milyen betegség okozta. A homeopátia alapja tehát az az elgondolás, hogy egy betegséget nemcsak annak ellenszerével lehet meggyógyítani, hanem az a gyógyszer is meggyógyíthat egy beteget, ami egy egészséges embert megbetegít. A hagyományos orvoslással ellentétben a homeopátia olyan alapokra helyezi a gyógyítást, amelyet sokan mágiának minősítenek. A gyógyításra tett "radikálisan új és radikálisan ősi kísérlet" a "tudományos és művészi, tudományos és hitbéli vonásainak egyesítésére" tesz kísérletet – írja Bóna László az Ökotáj cím? folyóirat 1999. I. számában. 

Hahnemann például úgy gyógyított, hogy pontosan kikérdezte a beteget, és tüneteit alaposan áttekintve választotta ki a kezeléshez azt a szert, amely egészséges emberen ugyanolyan tüneteket okozott volna. Ha például magas lázra, görcsökre, torokégésre és hallucinációra panaszkodott a beteg, Hahnemann minden további nélkül az egyébként erősen mérgező nadragulyát választotta, amely éppen ezeket a tüneteket képes létrehozni. Azt is felfedezte, hogy a kis adag szerek bevétele éppen elegendő a kívánt hatás eléréséhez. A szereket fokozatosan hígítva vizsgálta, aminek során meglepő tapasztalatra tett szert: minél kisebb a bevett adag töménysége, annál hatékonyabb a szer. A "nagy adagban méreg, kis adagban orvosság" elvét alkalmazó német orvos állítólag hatásosan vette fel a harcot kora rettegett betegségeivel, a kolerával és a tífusszal is. Gyógyszereit addig-addig hígította, míg végül már eljutott a kétszázszoros, sőt ötvenezerszeres hígítású szerekhez – miközben azt is felfedezte, hogy nem árt néha egy kis rázogatás sem. Így alakult ki lassan a homeopátiás szerek mai elkészítési módja, amiben a hígítás és a rázogatás megfelelő módja döntően befolyásolja a szer hatékonyságát – amit egyébként a hagyományos orvostudomány művelőinek jelentős része megkérdőjelez. A rázogatás is megteremtette a maga legendáját: állítólag a szer jobban hatott egy távolabb lakó betegnél, mint egy másiknál. Innen kezdve teljesen logikus: nyilván útközben egy kicsit megrázódott a gyógyszer, és ez még jót is tett neki. Ezt a lehetőséget persze még a homeopátia hívei sem tartják kötelező változatnak, mindenesetre annyi bizonyos: két hígítás között egy rázás teszi a jó gyógyszert (az aszpirint azért ne rázogassuk sokáig). A homeopaták szerint minél több rázás, annál nagyobb hatékonyság. E két eljárás többszöri együttes alkalmazását nevezi a homeopátia "dinamizálásnak" vagy "potencírozásnak".



Arzén és osztrigahéj



A homeopátiás szerek kiinduló anyagai nemcsak növények, hanem ásványok (például arany, foszfor, kén), illetve állati eredetűek (például viperaméreg, osztrigahéj) is lehetnek; tehát általában a természetben előforduló anyagok. A gyógyszerek előállítása úgy történik, hogy ezeket az anyagokat lépésről lépésre hígítják, és "mechanikai energiát közölnek" velük, vagyis összerázzák, illetve az ásványokat összedörzsölik a vivőanyaggal. A folyékony anyagok "vivőanyaga" általában az alkohol, a szilárdaké a tejcukor. Az egymást követő rituális hígítás-rázást a szilárd anyagok esetében a keverés-dörzsölés helyettesíti. Minél hígabb az oldat, annál nagyobb a hatás, és amit e szerek egyik fő hasznának tartanak, az az, hogy megszűnik az anyagok okozta mellékhatás. Az előállítás során nyert hígításokat, az úgynevezett potenciákat különféle módokon jelölik, a hígítás mértékétől függően. A D1 jelölés például azt mutatja, hogy a kiinduló anyagot tizedére hígították és tízszer összerázták; A D2 ugyancsak tizedére hígított és tízszer összerázott anyag, de mindezt kétszer végezték el rajta; vagy ott van például a C1, melyet századára hígítottak és tízszer öszszeráztak, illetve a C2, melyet kétszer századára hígítottak és kétszer tízszer ráztak össze. Az LM jelzés? szereknél ennél is sokkal nagyobb a hígítás aránya: itt már egyszer-kétszer-többször az ötvenezred részére hígítják az anyagot, ugyanennyi-szer tízszer rázzák össze… és így tovább.

A homeopátia elmélete szerint a többszöri hígítás-rázás révén az anyag teljesen feloldódik, a részecskenagyság folyamatosan csökken, és a rázással, illetve dörzsöléssel bevitt mechanikai energia a kiinduló anyagból új minőség? gyógyító anyagot hoz létre. Ez az eljárás, illetve magyarázat természetesen rengeteg kételkedést és ellenérzést is kelt. A leggyakoribb kritika a homeopátiás gyógyszerekkel szemben az, hogy a végtelen hígítás során egy bizonyos "potenciafoknál" a kiinduló anyag gyakorlatilag eltűnik, egyetlen molekulája sem található meg az elkészített gyógyszerben, csak az a jel, információ, amely annak molekulaszerkezetét jellemzi (ha úgy tetszik, a homeopátia kifejezésével élve az anyag rezgése, vagy éteri állapota). Ezt a szerkezetet az élő szervezet jelként felismerve reagál rá, és saját gyógyító energiáit összpontosítja a betegség leküzdésére. Ebben az esetben tehát a homeopátiás szer nem is az anyaggal, hanem az abban lévő energiával hat. Ilyen módon a homeopátia művelői a szerek azon nagy előnyeire hivatkoznak, miszerint az összes mellékhatás kiküszöbölődik, és az eredetileg erősen mérgező anyagok (például arzén vagy kígyóméreg) is ártalmatlanná válnak. 

Itt érkezünk el a homeopátia lényegéhez, amit maga Hahnemann is megfogalmazott: minél anyagszer?bb, töményebb az oldat, annál inkább a fizikai síkon gyógyít, és ellenkezőleg: minél nagyobb arányú a hígítás, annál inkább hat a mentális állapotra, a személyiség lelki dimenzióira. Hahnemann maga is vallotta azt a számos természetes, főleg keleti származású gyógymód által hangoztatott nézetet, hogy minden betegség gyökere az ember mentális szférájában keresendő, és a testi baj a lelki történések megnyilvánulása. A homeopátiás szerek tulajdonképpen a potencírozás által energizált anyaggal akarnak hatni az emberi pszichére, az "életerő" zavarát igyekeznek helyreállítani, harmóniát létrehozni a mentális területen. 



A királyi út



Hahnemann élete végén kikristályosodott nézetei szerint a "nagy potenciájú" (tehát erősen hígított) szerekhez egy-egy jól körülírható emberi alkat is tartozik, amelynek a maga "alkati szerére" van szüksége az életerő befolyásolására, mely által helyreáll a szellemisége, és öngyógyító erejét képes lesz aktivizálni. Ez az alkati szer az illetőnek egyszerre több betegségét is képes meggyógyítani, ugyanakkor a homeopátia kritikusai a művelők szemére vetik, hogy ez a fajta tipizálás erősen emlékeztet az asztrológia csillagjegyek alapján történő tipizálására. A végső következtetés tehát az, hogy "a betegségek okai, vagyis a világban minden megbomlott harmónia oka az anyagtalan szubsztanciában, vagyis az élő organizmusokat láthatatlanul, »su-gárzóan«, áramlóan irányító, szabályozó életerőben keresendő" – írja Bóna László. 

A homeopátia tehát valójában az anyagban rejlő, illetve a poten-círozás által belejuttatott szellemi jelleg? energiával kíván hatni az emberi életerőre, és szellemi oldalról indulva gyógyítja a fizikai tüneteket. Ennek megfelelően egy homeopata orvos nagy figyelmet fordít a beteg meghallgatására, tünetei feltérképezésére, alaposan kikérdezi – vonzó természetesen, hogy a betegek nyilván sokkal több figyelmet kapnak ilyen módon orvosuktól, mint a tömegeket ellátó háziorvostól, aki jó esetben felírja a szokásos antibiotikumot és köptetőt. Tőlünk keletebbre a homeopaták egyre inkább szellemi úton közelítik meg már a vizitet is: nem feltétlenül a tüneteket kívánják megismerni, hanem a beteg lelki, szellemi lényét kutatják, és főleg gondolatairól, álmairól kérdezik őt – akárcsak a modern álomfejtők. 

A homeopátiás gyógyítás Németországtól eltekintve, ahol több városban kórházaik is voltak, elsősorban Bécsben és Prágában, illetve az Egyesült Államokban tett szert nagyobb befolyásra. Nagy-Britanniában a királyi család, beleértve a trónörökös Károly herceget is, már négy generáció óta a homeopatákat hívja segítségül, legalábbis ami a kisebb megbetegedéseket illeti. Magyarországon a homeopátiás orvoslás meghonosítója Bakody József volt a 19. század első felében – ő később halálos önkísérlet áldozata lett. Széchenyi István és Kossuth Lajos háziorvosa szintén homeopata, egy bizonyos Almási Balogh Pál volt. Almási első elnöke lett az 1864-ben megalakult Magyar Hasonszenvi Orvosegyesületnek. Bár az elsősorban az arisztokraták körében kedvelt homeopátiát a század folyamán igyekeztek elismert ágává tenni az orvoslásnak, és az 1870-es években tanszéket is kapott a pesti egyetem orvosi karán, az irányzat rövid időn belül hanyatlásnak indult. A világszerte heves szakmai vitákat kiváltó alternatív orvoslási mód azonban az elmúlt évtizedekben újra visszatért a köztudatba. Magyarországon homeopátiás gyógyítással csak szakképzett orvos foglalkozhat, méghozzá magánorvosi keretek között. Az 1991-ben alapított Magyar Homeopata Orvosi Egyesület (MHOE) a korábbi Magyar Hasonszenvi Orvosegyesület hagyományainak folytatásán, illetve a homeopátiás orvoslás népszerűsítésén fáradozik publikációk megjelentetésével és tanfolyamok szervezésével. Az MHOE mellett laikus társasága is van a homeopátia híveinek, akik azért küzdenek, hogy a homeopátiás szolgáltatások igénybevételéhez megszerezzék a társadalombiztosítás támogatását. 

Magyarországon azoknak, akik eddig még nem mélyültek el e terület tanulmányozásában, a homeopátiás szerek közül leginkább az Oscillococcinum nev? készítmény neve tűnhet ismerősnek közelmúltbeli reklámkampánya révén. Az Oscillococcinum "hatóanyaga" kacsamáj és -szív, különféle érlelési, fagyasztási, és egyéb eljárásokon át végül cukorgranulátumban adagolva. A végső szinten, a tulajdonképpeni gyógyszerben a kacsa mája és szíve már gyakorlatilag nincs is jelen. A U.S. News & World Report 1997. február 17-i cikkében arról ír, hogy a hígítás mértéke miatt a szer előállításához egyetlen kacsa elegendő az évi 20 millió dolláros forgalom eléréséhez. A magazin a szerencsétlennek titulált madarat nem kis iróniával húszmillió dolláros kacsának nevezte el.



Az anyag emléke



A hagyományos orvoslás részéről a homeopátia számos kritikát kapott és kap tudománytalan módszereiért. A teljes elutasítástól az óvatos tartózkodásig sokféle hozzáállás tapasztalható az orvosok között. Ma vizsgálatok sokasága teszi próbára a homeopátia hatékonyságát és hatásmechanizmusát. Rák Kálmán A homeopátia kritikája cím? írásában (Természet Világa, 2000/I. különszám) arra hívja fel a figyelmet, hogy a szakirodalomban igen kevés a homeopátia kedvező hatásáról szóló beszámoló, nem szólva arról, hogy a negatív tapasztalatokat pedig nyilván nem közlik. Rák szerint a mellékhatások hiánya, amit a homeopátia olyannyira hangsúlyoz, önmagában nem minősíthet egy szert. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy a homeopátia és mellette a különféle alternatív gyógymódok mai népszerűsége részben talán annak is köszönhető, hogy a betegek nem kapnak elég időt és emberi hangot a hagyományos orvosoktól, és hogy növekvő terjedése a betegek spirituális irányítottságában is gyökerezik. 

Gyakori a homeopátiával kapcsolatosan az a vád is, hogy a szerek tulajdonképpen a placebo-elv alapján működnek – ez a mai mérési technikával, amikor a tulajdonképpeni kiindulási anyag jelenléte nem mutatható ki a szerben, egyelőre nehezen cáfolható, hacsak nem véljük magunk is úgy, hogy a szernek elsősorban a benne rejlő energia révén van valamiféle, nem kis mérték? szellemi hatása. Dr. Stephen Barrett pennsylvaniai orvos a homeopátiát kritizáló cikkében felteszi a kérdést: vajon ha a víz molekuláiban a hígítás és rázás során a gyógyítónak szánt anyag "emléke" megmarad, hogyan lehetséges, hogy éppen csak ez az anyag hagy nyomot, és az alapelv logikáját követve vajon hogyan nem érvényesül mindazon anyagok hatása, melyekkel a vízmolekulák korábban "találkoztak". Ennek értelmében – érvel Barrett – fel kell tenni a kérdést: honnan "tudja" vajon a kialakuló készítmény, hogy éppen a szándékolt anyagnak kell érvényesülnie, és nem annak a számtalan anyagnak, ami a hígítóanyagban mikromennyiségben jelen lehet?

Olvasson tovább: