Kereső toggle

Akit Isten el akar veszejteni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

…annak előbb elveszi az eszét – mondotta volt apám, és egyszer már elemeztem ezeken a hasábokon a politikai jelenségeket ebből a szempontból, mely gazdag apai örökségemnek (szellemi örökségemnek) része. Most ismét vissza kell térnem apám tételéhez, mert ezt látom – egyre ijedtebben – megtörténni a baloldalon. 

A szocialista politikusoknak Isten elvette az eszét, és félek: el akarja őket veszejteni. Márpedig ha most csődbe mennek, évtizedekre megpecsételik az ország sorsát. Ebben a percben (ha tetszik, ha nem, ha örülünk neki, ha nem), ők az egyetlen erő, amely képes leváltani a jobboldali kormányt. Ha ezt a lehetőséget elszalasztják, méghozzá önhibájukból, fölmérhetetlen és megbocsáthatatlan történelmi bűnt követnek el. 



Szocialista nagygyűlés a Ligetben. Tanácstalan bázis Fotó: Somorjai L.

Konkréten a miniszterelnök-jelöltségért folyó gusztustalan és elvtelen, kizárólag személyes érvényesülés vágyától vezérelt tülekedés, belső hatalmi harc váltotta ki belőlem az aggodalmat, de sajnos ez csak jelenség, ez csak a felszín, nem a lényeg, a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak, a történet sokkal régebben kezdődött. Több mint százötven éve, amikor a Kommunista Kiáltvány megszületett. 

Marx két premisszából indult ki: az egyik morális. A törvény előtti polgári jogegyenlőség után, melyet már kivívott a francia forradalom, következő lépésként szükségét érezte kiharcolni az emberek társadalmi-gazdasági egyenlőségét is, azt, hogy az emberek a jogok után a javakból is egyenlő mértékben részesüljenek. 

Ezzel a korszellemet fejezte ki, hisz például Petőfi, aki nem ismerhette a Kommunista Kiáltványt, azzal körülbelül egyidőben így fogalmaz: "Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…" Tiszta marxizmus. Még arra a tételre is kitér, hogy az ember mint nembeli létező csak az osztálynélküli társadalomban teljesítheti ki szellemét, valósíthatja meg önmagát. 

A másik fontos premissza az volt, hogy a szocialista, osztálynélküli társadalmi rend akkor jöhet létre – akár forradalom útján, akár másképp –, amikor a tőkés termelés válsága következtében a megkövesedett termelési viszonyok akadályozzák már a termelő erők továbbfejlődését. Ez a pillanat nem 1917-ben volt és nem Oroszországban. Ez a pillanat most látszik közeledni, és talán nem sokat tévedek, ha globális ökológiai katasztrófának nevezem, ami a dere-gulált, liberális, zabolátlan és semmi által nem korlátozott piacgazdaságnak lesz egyenes következménye. 

Sem a szocialisták, sem a szocialisták jobboldali ellenfelei, nem tudják, mit beszélnek, amikor a "létező szocializmust" emlegetik. Szocializmus soha nem létezett. Kommunizmus pláne nem! A szocializmus is, a kommunizmus is megmaradt álomnak, Marx Károly utópiájának. Ami létezett, az a bolsevista totális diktatúra. Azt mondjuk, a tervutasításos gazdálkodás megbukott a piacgazdasággal szemben. Rendben. De hol esik szó Marxnál tervutasításos gazdálkodásról? Tudtommal sehol. Akkor micsoda ostoba gondolat a tervutasításos gazdálkodást a szocialista gazdálkodással azonosítani! 

Mondok egy példát. Tegyük föl, házat építek, de nem tudok házat építeni, hatalmamnál fogva azonban rákényszerítem a szomszédaimat, hogy hajszálpontosan engem utánozzanak, amikor házat építenek. Távolabbi szomszédaimat már nem is kényszerítem, de nem lévén előttük más példa, ők is engem (minket) utánoznak. Aztán az én házam összedől, és utána sorban összedől valamennyi ház, amelyet engem utánozva építettek. Mi következik ebből? Hogy ház mint olyan nem létezik? Vagy hogy házat építeni nem lehet? Szerintem ebből az következik, hogy én hülye voltam a házépítéshez, és mindenki pórul járt, aki kényszerből vagy sem, de engem utánozott. 

Visszaforgatva a példát a történelemre: a szovjet–orosz módon épített "szocializmus" tévedés volt, összeomlott, és összeomlott minden rendszer, amely erre a szovjet mintára épült. De mivel a szovjet–orosz rendszer nem szocializmus volt, hanem bolsevista totális diktatúra, nem derült még ki, hogy a szocializmus életképes-e. Még senki sem próbálta. 

Ha ezt tudatosítanák magukban, elsősorban a szocialisták, nem szűkölnének állandóan valami titkos bűntudattól, és ki mernék mondani, hogy nem kapitalizmust akarunk, hanem szocializmust. Nem a szegénység ellen vagyunk (amit a szegények azonnal félreértenek: lám, a szocialisták is ellenünk vannak), hanem nyugodtan kimondhatnák, hogy "Hé, emberek! Mi a szegények, a vesztesek, a lecsúszottak, a kirekesztettek, a nyomorgók és a megnyomorítottak mellett vagyunk! Tiétek a szívünk, lelkünk, veletek vagyunk szolidárisak, irántatok érzünk empátiát, benneteket szeretünk! Értetek harcolunk!" Nem kellene magyarázkodni, hogy most a piacgazdaság építése van soron, nem kéne bonyolítani, hogy mi nem a polgárokért, hanem a polgárosodásért harcolunk; egyszerűsíteni lehetne: "Értetek harcolunk, szegényemberek, hogy ne csak a polgárok éljenek jól, hanem ti is!" 

A folyamat, a magyar folyamat negyvenötben kezdődött számunkra, akik akkor fölszabadultunk. (Azokról nem beszélek, akik számára negyvenöt azt jelentette: "Elvesztettük német szövetségesünkkel együtt a háborút. Megszálltak az oroszok. Bosszút állnak a zsidók." Őket nem ismerem, nem látok se a fejükbe, se a szívükbe.) Mi tehát, antifasiszták, fölszabadultunk a német-náci megszállás alól, a háború gyilkoló gépezetének fogaskerekei közül, a diktatúra, az elmeháborodott nyilasok apokaliptikus haláltánca, a holokauszt lidércnyomása alól. Föllélegeztünk, és arra gondoltunk: Szabadság. Nemzeti függetlenség. Parlamentáris polgári demokrácia. Jogállam. Földosztás. Szocializmus. 

Alig telt el három év, rádöbbentünk, hogy a náci diktatúra után most a bolsevista totális diktatúra zúdult a nyakunkba. Német megszállás helyett szovjet megszállás. Nyilasok és Gestapo helyett bolsevisták, KGB-sek, ÁVÓ-sok; Szálasi helyett Rákosi, Hitler helytartója helyett Sztálin helytartója. 

A magamfajta 1948–49-ben eszmélt. Mások (a többség) 1953-ban. Ettől kezdve, az 1956-os forradalmon keresztül, 1968-on, az új gazdasági mechanizmuson át a rendszerváltásig húzódik a reformkommunisták, reformszocialisták, az úgynevezett revizionisták belső küzdelme egy demokratikus, a szovjet megszállást lerázó, "emberarcú" szocializmusért. (Magam ezt kívülről csináltam végig. Soha párttag nem voltam, soha sehol semmilyen funkcióm nem volt. Én író vagyok, nem zsoldos. Partizán.) 

De ekkor még szoros szövetségben voltunk a demokratikus baloldallal és a nemzeti keresztényekkel, akik ugyanazt akarták, amit mi: függetlenséget, demokráciát, pluralizmust, szólás-, sajtó-, gondolat- és lelkiismereti szabadságot. A rendszerváltás után kiderült, hogy ugyanazt mindenki egészen másképp akarta. 

De ennél súlyosabb baj, hogy az is kiderült: Magyarországon nincs polgári, demokratikus jobboldal. A keresztény-nemzeti gondolat csak kirekesztően tud formát ölteni, magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy magyar vagyok, hanem azt, hogy NEM VAGYOK zsidó, roma, tót, oláh, rác, horvát stb. A kereszténység eo ipso nem lehet kirekesztő, csak befogadó, a nemzeti gondolat pedig nem szabad, hogy kirekesztő legyen, mert akkor sovinizmussá, neonácizmussá silányul. 

Magyarországon e percben a jobboldali diktatúra kiépítése, a jogállam fölszámolása, az ügyészség "államosítása", a kriminokrácia alapjainak lerakása, az új oligarchia hatalomátvétele zajlik. És készül a polgárinak hazudott kormányzó koalíció és a bevallottan újnyilas MIÉP szövetsége. Napjainkban a harc a jobboldal és a baloldal, a kormányerők és az ellenzék között ezért megy életre-halálra. Ilyen kiélezett helyzetben pedig, ha egy párt vezetői úgy viselkednek, mint az MSZP pártelitje, az ember gyanakodni kezd: vajon eszüknél vannak ezek? Nem vette el Isten az eszüket, mint annak idején Hitlerét, Szálasiét, Rákosiét vagy például, 94-ben az MDF elitjének és a hozzájuk húzó média-korifeusoknak az eszét? 

Ez a folyamat sem most indult. 1948-ban, a fúzió után (a kommunista párt fölfalta a szociáldemokratákat, és megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, az MDP, a szovjet bolsevik párt magyar fiókszervezete). Akkor kiosztották a lapokat, betöltötték a funkciókat. Személycsere attól kezdve úgy történt, hogy leváltás nem volt, csak lebukás. Aki lebukott, azt az ÁVO vette kezelésbe. Börtön, kínzás vagy – abszolút logikátlanul – kivégzés. Látványos kirakatper. Vagy az sem. És elfoglalhatta a bukott káder helyét az új elvtárs. Ötvenhat után majdnem ugyanígy. Kilencvenben csak az volt a különbség, hogy mindez vér és erőszak nélkül történt. Addigra a párt platformokra bomlott, ezek egyesítették erőiket az új MSZP-ben. Az addigi reformerek, a rendszerváltás élharcosai, hívei, de legalábbis elfogadói. 

És újraosztották a lapokat. (Ebből a szempontból máig kísért a múlt.) Mindenki elfoglalta új pozícióját, amit attól kezdve oroszlánként védett. Ennek következménye a mostani hatalmi háború, egy belső redisztribúció, a hatalom újrafelosztása körüli pozícióharc. Az egykori miniszterelnök elhagyja a pártját, először átül a függetlenekhez, aztán uzsgyi! Angliába, jó zsíros bankvezéri állásba, míg elvtársai itthon koptatják napi politikai harcokban az amúgy is kontár szabónál csináltatott píárjukat. Tíz év után lejár az angliai mandátum, az exminiszterelnök hazajön miniszterelnök-jelöltnek. Alább nem adja. Ha alkalmas, ha nem, ha kell, ha nem. Ő eldöntötte, és annyi. 

És akkor, már két és fél évvel a választások előtt a Különlegességi Cukrászdában fölborul a bili, attól kezdve a párt fő tevékenysége, maga a párttörténet arról szól, ki legyen a miniszterelnök-jelölt. És minden erőszakos önjelölt (aki arra hivatkozik, hogy a pártért aggódó elvtársak fölkérték, hogy mentse meg a pártot) hibbant módon rontja annak az egyetlen pártnak a választási esélyeit, amely őt nem a miniszterelnöki bársonyszékbe, de bármilyen kormányzati funkcióba juttathatná. Vagyis ülnek az ágon, és maguk mellett verejtékezve, zihálva fűrészelik a tövét. Maguk alatt vágják a fát, akár az elmeháborodottak. Jaj, XY elvtársat (így, remélem, nem sejti az olvasó, kire célzok) nem szabad támadni, mert mennyi szavazatot hozhat! 

Hozhat?! 

Mennyit vitt már eddig is?! Hány ember fordult el undorral attól a párttól, amelyik kiélezett történelmi helyzetben szégyenletes módon, belső pozícióharcokra fecsérli az erőit? Most, május elején, úgy látszik, lecsillapodnak a kedélyek. Történt valami megegyezés. Lehet, hogy a júniusi kongresszus elé már csak egy jelölt neve kerül. Csakhogy ez nem az első ilyen eset! Ilyen már az elmúlt esztendőben sokszor volt, aztán nem kellett egy hét, valaki nyilatkozott; és kiderül, hogy minden megegyezés fölrúgva, minden kezdődik elölről. Akit kidobtak az ajtón, bemászik az ablakon. Aki az ablakon ugrott ki, gőgösen besétál az ajtón, és igényt tart. Ez a lényeg. IGÉNYT TART. A pozícióra, a hatalomra, ami még nincs is! És ha az MSZP így folytatja, nem is lesz. Nehéz bízni egy olyan pártban, melynek a belső hatalmi harc fontosabb a valóságos ellenzéki feladatoknál, a választási küzdelemnél. Évtizedekre elpackázhatják a jövőt. Nem csak a magukét (az kit érdekelne?); a nemzet jövőjét!



***



Miért traktálom mindezzel a Hetek olvasóit, akik valószínűleg nem tartoznak az MSZP szavazóbázisához? Mert a Hetek olvasói el is olvassák a lapot. A napilapok olvasói nagyobb része vélhetően átlapozza a publicisztikát. Mert a Heteket gondolkodó és embertársaikért felelős emberek olvassák. A politikát alapvetően morális szempontból figyelő emberek, és ezen a ponton, a morális elkötelezettségnél, találkoznak a nézeteink. Mert már ott tartok, ahol Karinthy: 

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted – ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

Mindegy, lesz-e foganatja vagy sem. Beszélnem kell, ez a dolgom. Mivégre, arra nem gondolhatok: nem akarok megbolondulni.

(a szerző író, újságíró)

Olvasson tovább: