Kereső toggle

Geszt, avagy egy zsákfalu mindennapjai

A kriptára jut elég pénz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az az igazság, hogy egészen addig semmi sem vonzott Gesztre, míg valaki az őszszel meg nem említette, hogy Debrecenben szobrot avattak gróf Tisza István néhai miniszterelnöknek. Akkor jutott eszembe egy régi történet, amit már évek óta suttognak mifelénk: a jól értesültek tudni vélik, hogy a néhai miniszterelnök koponyáját még a rendszerváltás előtt elemelte valaki a geszti családi kriptából. A tolvaj célja kifejezetten a Vasgróf koponyájának megszerzése lehetett, hiszen az ékszerek nem tűntek el a kibontott koporsóból. Mindezek után úgy véltem, érdemes lenne Gesztre látogatni. Felhívtam a geszti polgármestert, Szerb Józsefet, aki örömmel vette érdeklődésemet a falu iránt, és meghívott, hogy együtt járjunk a sztori végére. Estére aztán ő is gazdagabb lett egy finoman szólva meglepő információval.

A közvetlenül a román határon levő kis településre eljutni igen körülményes. A többszöri tanácstalan útkeresés után végül kibukkant a ködből a helységnévtábla: Geszt. 

Homályosan emlékeztem rá, hogy valamikor úttörő őrsvezetőképző tábor működött ebben a faluban, de hát a történelmi helyzet úgy alakította, hogy én ide nem jutottam el. A falu főterét keresem, nyilván ott van a Polgármesteri Hivatal. Beszélgető asszonykáktól kérem, igazítsanak útba. Ők kitartóan mutogatnak kelet felé: "Csak tovább a határ felé, keletre, ott van a Tanácsháza, és ott van az elnök, Jóska is!"

A régi zsargon, úgy látszik, itt még szokásban van, de az útbaigazítás pontos volt, a sok fenyőfa között ott lapít a hivatal. A parkoló felé veszem az irányt, és azonnal meglátom a falu fő látványosságát, a Tisza-kastélyt, amely szinte uralja a falu képét. Később a polgármester mondja el, hogy a Tisza család a Rákóczi-szabadságharc után nyerte el a birtokot hosszú pereskedés után, majd 1772-ben Tisza László építette rá ezt a barokk kastélyt, amely még így, megkopva is impozáns látvány. 

A polgármester jövetelemre összeszedte a faluról szóló írásokat, újságcikkeket, amelyeket most büszkén terít elém. Régi, megsárgult Magyar Nemzet lapján mutatja Ráday Mihály írását, ebben a szerző futólag megemlíti, hogy bizony-bizony a koponya eltűnt, de a bolsevik hatalom ezzel nem sokat törődött akkor. A polgármester szerint 1985 nyarán történt a sír kifosztása, majd rögtön mondja is, hogy menjünk ki a kriptához, a saját szememmel is meggyőződhetek róla. 

A kripta a falutól két kilométerre, az őspark sűrű, bozótos, elhanyagolt területén található, de aggodalomra semmi ok – teszi hozzá –, hiszen a közmunkásokkal nemrég takaríttatta ki a környékét. Szerb József igazi lokálpatrióta: tanító, iskolaigazgató volt, majd tíz év megbízott tanácselnökség után a rendszerváltáskor alpolgármesterré lett. Hatvanöt évesen nyugdíjba ment, de a falu úgy döntött, újra rá van szükség, mert az előző polgármester nehezen birkózott meg az itt élők gondjaival. Azóta polgármester.

Szám szerint 956-an laknak a kis településen, ebből 300 fő nyugdíjas, 300 lélek pedig a roma kisebbséghez tartozik. A munkanélküliségi ráta közel 60 százalékos. A faluban munkahely a közigazgatáson kívül szinte nincs. Bár valamikor jó mezőgazdasági településként tartották számon, mára már a kolhoz – pardon, a szövetkezeti gazdaság – is bezárta kapuit. A munkanélküli járadék mellett a jövedelempótló támogatást is sokan igénybe veszik. 

– Próbálkoztam én már falusi turizmussal, ifjúsági táborral, hisz a kastély remek lehetőségeket biztosított volna, arról nem is beszélve hogy 1989-ig valóságos nagy élet zajlott a faluban, hiszen nyaranta úttörőtábor, KISZ-tábor működött a kastélyparkban. Annak is én voltam a motorja, de mára már senkinek se kell se a kastély, se Geszt – jegyzi meg kesernyésen.

– Hát akkor miből élnek itt az emberek? – teszem fel a klasszikus kérdést. 

– Támogatásokból, amit mi biztosítunk. Bár ebből is csak bajom volt az utóbbi időben, mert a gyermeknevelési támogatást nem készpénzben adtuk, hanem élelmiszerjegyekben. Így nem lehetett azokat italra, cigarettára költeni. Rögtön fel is jelentettek, hogy sérültek a személyiségi jogok és a demokratikus normák a faluban. Na, ez engem nem sokat érdekelt, mert a gyerekek minden nap tudnak enni azóta – magyarázza Szerb József. 

Geszt szegény falu. Száz-száz gyermek jár iskolába és óvodába, akiknek több mint a fele roma. Sokan közülük csak az iskolában esznek meleg ételt. 

A beszélgetés közben megérkezünk a kriptához, amelynek sárgaréz fedele már hiányzik. Ennek semmi történelmi háttere nincsen, inkább gazdasági: a színesfém köztudottan értékes, sokan szeretik is begyűjteni. Bármennyire szívesen is invitál a polgármester, semmi kedvem belépni a romos kriptába. A Tisza család dolga lenne a rendbetétele, de tizenöt éve szinte rá sem néz senki. A környék valóban tiszta, csak egy döglött kutya árválkodik a kerítés mellett. Nincs egy hónapja sem, hogy a közmunkások rendbe tették a területet, de látszik azért, hogy ímmel-ámmal végezték dolgukat.

– Szívesen jönnek az emberek dolgozni? 

– Ez nálunk elég sajátos ügy – mondja Szerb József. – Tudja, nagyon közel van hozzánk Biharugra, ahol több halastó is található. Igen vonzó lehetőség. A helybeliek úgy mondják, megalakították a "Holdfény Kft.-t", ez azt jelenti, hogy ha van hold, ha nincs, azért ők inkább éjszaka járnak a halastóra. Az egyik reggel jött Biharugra felől egy Trabant, és úgy meg volt pakolva, hogy kiszakadt a csomagtartó alja a falu közepén. Mit mondjak még erről? A halőrök és a rendőrség se tétlenkedik, elkapják őket, el is ítélik, de hát a börtönökben nincs hely. Így aztán munkára váltották át a büntetést, de azt kell mondanom, hogy mostanság már elegem volt az efféle kényszermunkákból. El is határoztam, a jövőben nem fogom ezt erőltetni. 

De idézzük fel a 85 nyarán történteket. Két szemtanúja volt az esetnek, a koponya ellopásának, de azóta már sajnos meghaltak. A téesz két mezőőre látott egy fehér Skodát. Nem mentek közelebb, amíg ott volt az autó, mert úgy gondolták, a Tisza család leszármazottja jött leróni kegyeletét. Délután, amikor a mezőőrök visszafelé jöttek az útjukról, úgy gondolták, megnézik a kriptát. Az ajtót felfeszítve, a lakatot leverve találták, és középre ki volt húzva Tisza István koporsója. A koporsó teteje nem volt rajta, így rögtön látszott, hogy eltűnt a Vasgróf koponyája. Rögtön jelezték a körzeti megbízottnak, aki hívta a gyulai nyombiztosítókat. Akkor járásilag ők voltak az illetékesek. A nyomozás eredményéről senki nem tudott semmit, de a faluban, majd az egész megyében titokzatos történetek kaptak szárnyra. Egyesek szerint a román vasgárdisták voltak az elkövetők, akik még holtában is gyűlölték a grófot, mások azt mondták, hogy a Tisza család egyik leszármazottja lehetett az elkövető. A faluban egy ennél még bizarrabb pletyka is terjedt, akkoriban egy igen nehéz természet? református lelkész teljesített itt szolgálatot: Abuczky István. A szóbeszéd azt feltételezi, hogy ő értékesítette jó pénzért a néhai miniszterelnök fejét. 

Ezután természetesen a parókiára vettük az irányt, ahol Fábián Zsuzsanna református lelkész fogadott bennünket. Mielőtt rátértünk volna a koponyára, kérésemre kicsit bővebben beszélgettünk a falubeli hitéletről. A lelkésznőről megtudtuk, hogy korábban Bölcskei Gusztáv titkárnője volt, később végezte el a teológiát, és kérte kihelyezését a faluba. "A gyerekekkel való foglalkozás az, ami igazán felüdít – vallott magáról a lelkésznő –, de ez a munka is sok akadályba ütközik." Az egyik legnagyobb, hogy az emberek a televízióhoz kötik az életüket, így nagyon nehéz bármilyen rendezvényt szervezni, legyen az egyházi vagy kulturális. Megtörtént, hogy nem tudtak megegyezni a hittanóra időpontjában: "Gyertek holnap délután" – mondta a lelkésznő. "Az nem jó, akkor megy az Esmeralda." "Akkor legyen holnap este" – ajánlotta Fábián Zsuzsa, de akkor meg a "Barátok közt" láncolta a tévé elé a gyerekeket.

Az egyik kislány egyszer úgy fogott az imádkozáshoz, hogy megcsókolta a hüvelykujját, és keresztet vetett. "Kislányom, mi nem így imádjuk az Istent, mi reformátusok vagyunk" – mondta neki a lelkésznő, mire a gyerek így felelt: "De hát a Vad angyal is így csinálja a tévében." 

Ennek ellenére a lelkésznő három településen lát el szolgálatot, úgyhogy nem unalmasak a mindennapjai.

Visszakanyarodva Tisza gróf történetéhez, elmondja, hogy a 80-as években itt szolgáló lelkészről semmit nem tud, de a pletykát ő is hallotta. Mindezek ellenére nem gondolja, hogy elődje ilyesmire vetemedett volna. 

A lelkésznő következő bejelentésén viszont a polgármester is meglepődik: kiderül, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától tízmillió forintot kaptak a Tisza-kripta felújítására. 

A polgármester a rövid búcsúzkodás után sem tér magához. Maga elé morogva jegyzi meg: "Az egész falu 75 millió forintból gazdálkodik évente, itt meg tízmilliót adnak egy magántulajdonban lévő síremlék helyreállítására. Hiába, no, nehezen értem én a mai politikát."

Olvasson tovább: